Téli időszakban én már kihagyom a motorozást, volt viszont egy tartalmas 2025-ös évem és azon belül egy olyan hosszabb túrám, amit úgy motoroztam végig, hogy az méltón idézte fel a régi emlékeket. Ebből szeretnék megosztani néhány pillanatot, részletekre osztva, a teljesség igénye nélkül.
A visszatérés
A hosszú utazás előtti izgalom, az öreg technika kiszámíthatatlansága, a váratlan helyzetek esélye… ezek olyan gondolatok, amelyek mellé nehezen társul az álom. Megelőztem az ébresztőórát, pedig nem kellett igyekezni, a motor már felmálházva várta az indulást.
A tervet többször átgondoltam, mégis voltak bizonytalanságok, szállás nincs foglalva, de van sátram, talán lesz egy hely valamelyik kempingben, vagy majd leszúrom ott ahol rámsötétedik… még reggel is ezeken kattogott az agyam.
Eljött az indulás pillanata: „vigyázz magadra” -mondta, egy halk sóhaj kíséretében, amiből érezhető volt az aggódás. 35 éve ismerkedtünk meg, akkor már ETZ-m volt, ami azért hagyott bennem mély nyomot, mert sok szép helyre elvitt és rengeteg emlék fűződött hozzá. Aztán jött a nagybetűs élet, összekötöttük az életünket, más lett a fontossági sorrend, jöttek a gyerekek, a motor ment és az árából építőanyag lett.
Később újrakezdtem a motorozást, technikai szempontból komolyabb és nagyobb motorokkal, a régi világot viszont soha nem tudtam elfelejteni és ahogy korosodtam, egyre inkább szerettem volna visszakapni belőle egy keveset. A feleségem is támogatta ezt az utat, mert tudta, hogy ez nekem sokat jelent.
Elindultam, a motor lágyan suhant, a csomagok ellenére is könnyűnek éreztem, a nosztalgikus hangulatot tovább fokozta a primer hajtás halk sírása… nagyon szerettem régen is ezt a hangot! Az öreg ETZ-n ülve úgy éreztem, hogy még a reggeli álmos horizont látképét is szebbé varázsolja az óracsoport és a krómperemes lámpa old school varázsa, ilyen perspektíva mellett a célnél is fontosabb volt az időtlenség szabadsága.
Egy benzinkútnál megvettem a pályamatricát, ott kapta meg a motor az első „lájkot” egy idős úrtól, de a kézjel mellé őszinte mosoly is társult, ez többet ért mint száz másik lájk az internetes felületeken. Akkor éreztem először, hogy ez az utazás másokban is felébreszti a régi emlékeket. A motor szépen tette a dolgát, mintha vonzotta volna a látóhatár. Nyugisan haladtam az augusztusi melegben, az idő közben átlépte a delet.
Egy útmenti büfénél megálltam pihenni, munkásemberek kávéztak a csapatszállító mikrobusz mellett, rámköszöntek és én viszonoztam. A kávémra vártam, de egyik szemem a motoron volt, láttam ahogy vizslatják. Volt közöttük egy nagyhangú (vélhetően a főnök), egy másik szelidebben adott hangot a gondolatainak: ,,valamikor jók voltak ezek!”
Ezután sorban jöttek a régi motoros sztorik és visszaemlékezések. Közelebb mentem, mert nekem is vannak történeteim, de szívesen hallgatom másokét is, sőt akkor már az is egy történetté vált, ami ott összehozott minket.
Tihany és a bazaltorgonák
Már a túra elején tapasztaltam, hogy szimbolikus értelemben embereket képes megszólítani az öreg motor és ez mennyire értékes a mai megosztó világban. Egy útszéli büfé mellett hozott össze minket a múlt apró darabkája, amiből már egyre kevesebb van, de még sokak emlékében elevenen él.
Beindultak a sztorik, két település között valaki a 70-es években 21 perces menetidővel döntött rekordot egy 250-es TS-el. A másik történet a szalmával kitömött kerékről szólt, amivel hazamotoroztak egy defektet követően, de volt olyan is, aki a pajtát gyújtotta magára egy elbaltázott motorszerelés közben…
,,Aztán honnan hova?” – kérdezték, mert a sátor és a csomagok hosszabb útról árulkodtak.
,,Debrecen mellől indultam és egészen Zaláig megyek, de esténként a Badacsony lábánál fogok sátorozni és a Balaton-felvidék lesz a fő program” -válaszoltam.
Akkor egy kicsit meglepődtek, volt olyan aki szerint nem volt túl jó ötlet ilyen hosszú útra elindulni, főleg a mai utángyártott és minőségtelen alkatrészek világában. Hallgattam volna még a sztorikat, de ideje volt elköszönni, aznap még hosszú út várt rám, ettől függetlenül örültem ennek a beszélgetésnek, ami csak úgy spontán alakult ki kávézás közben.
Az autópályákat próbáltam elkerülni az ésszerűség határain belül, szerencsére műszaki problémáktól mentesen és a terv szerint haladtam. Nem vettem félvállról az egyszerű, de idős technikát, kisebb alkatrészekből voltak tartalékaim, de mindenre nem lehet felkészülni, ráadásul csak magamra számíthattam. Volt bennem egy kis para, ami teljesen eltűnt, amikor a 71-es úton végre megláttam a Balatont.
A Tomaj kemping felé vettem az irányt, de Tihany mellett nem lehet csak úgy elmenni, mert oda is kötnek a régi emlékek, abból az időből amikor még szinte kölyök voltam, töredéknyi gondokkal.
A félsziget egyik padjánál időztem, miközben felejthetetlen pillanatok és emlékképek törtek elő. Ilyen volt amikor apámmal hazavittük az első nagymotoromat, a dobfékes piros ETZ-t, aminek az oldalára én festettem a fekete csíkokat és a feliratot, mert azt akartam, hogy egyedi legyen, olyan amilyen másnak nincs. Elkezdődött egy új élet, jöttek az első nagyobb túrák, megnyílt előttem a távolabbi világ…
Hálás vagyok a sorsnak, mert ha ezek az élmények kimaradtak volna az életemből, akkor most se lennék itt, a régi emlékek nyomában.
Csodálatos a tihanyi panoráma, csak bámultam ki a fejemből és próbáltam betelni a táj szépségével. Azt az érzést Illyés Gyula tudta igazán megfogalmazni „A tihanyi Templom-hegyen” című versében:
,,Mennyi ég! Mennyi kék! Zöld!
Mennyi Balaton, tavasz, hegyorom!
Alig tudom magamba szedni.
S egyszerre – sok nagyon!”
Olyan végtelen nyugalmat éreztem ott, amiből nehezemre esett kimozdulni. Elmotoroztam még a révig, majd elindultam a számomra nagyon kedves Tapolcai-medence óriásai felé. A Csobánc, Tóti, Gulács, Szent György, Badacsony tanúhegyek miliője mindig is olyan volt nekem, mint az operencián túli mesevilág, amiről azt hinné az ember, hogy csak a mesekönyvekben létezik.
A Badacsonyhoz közeledve felemelő érzés a nagy kőóriások látványa, de 2024 májusa óta szomorúságot is érzek a bazaltorgonák kapcsán, mert egy idősebb helyi motoros barátomat juttatják eszembe, aki sok évvel ezelőtt megmutatta nekem ezeket a lenyűgöző vulkanikus képződményeket. Sajnos ő már az égi utak végtelenjében motorozik, de róla még a későbbiekben megemlékezek.
Megérkeztem a kempinghez, ahol szerencsére volt még hely, kaptam egy számot és egy sátorhelyet, majd kialakítottam egy pihenésre alkalmas minimál szintet, abból amit a motoron magammal tudtam vinni. A sikeres sátorépítés után elmentem zuhanyozni, majd visszafelé jövet kiabálásra lettem figyelmes: „emcet, emcet!”, ami vélhetően a pólóm hátulján szereplő MZ feliratnak volt köszönhető. Egy idősebb urakból álló német társaság sörözött egy asztalnál, ők integettek nekem, talán látták amikor érkeztem a motorral, vagy csak az MZ-s póló hatása, ezt igazából nem tudom, de nagyon barátságosak voltak velem. Annyi volt a probléma, hogy ők pont úgy tudtak magyarul, mint ahogy én németül, vagyis sehogy, ráadásul nem voltak már szomjasak… így aztán egy nagy katyvaszba fulladt az egész beszélgetés, de szerencsére volt egy mentő ötletem.
Elővettem a telefont és megmutattam a motor teljes felújítását megörökítő képsorozatot, a csupaszra szedett váztól, egészen a kész motorig.
Ekkor aztán fellobbant a nemzeti büszkeség tudat, mert náluk igazán nagy kultusza van ezeknek a motoroknak, én meg az voltam a szemükben, aki által új életet kapott ez a múltbéli csoda! Abban a pillanatban örök barátok lettünk, de annyira, hogy nem is volt olyan egyszerű elszabadulni tőlük…
A balatoni nyár lüktetése ugyanolyan mint a régi idők kempingjeiben, fiatalok buliznak, nevetgélnek, zene szól, gyerekzsivaj… lesétáltam még a partra, ahol egy nagyon szép balatoni naplemente zárta a napot.
A sátorozásnak is megvan a maga varázsa, de a több évtizedes emlék már feledésbe merült, ezt most újra átélhettem, a kényelmetlenségeivel együtt. Fáradtan tettem le a fejem, a következő nap is sűrűnek igérkezett, de az már egy újabb fejezet tartalma lesz.
Az ezernyi völgy és erdősziget vidéke
A kemping még aludt, én is tudtam volna még, de várt a Zalai-dombság vadregényes világa.
A mini gázégőm segítségével a reggeli kávét is sikerült alőállítani, közben átgondoltam a tervet, majd amire nem volt szükségem azt bedobáltam a sátorba és egy apró lakattal összezártam a cipzárak kocsiját, ami inkább vicces volt, mint lopásbiztos…
Megvettem a sátorjegyet a következő éjszakára, majd elindultam Bak felé, ahol a 75-ös és 74-es útak egy körforgóban keresztezik egymást.
Egy barátommal beszéltünk meg ott találkozót, tizenéves ismeretség, egy másik motortípus hozott össze minket, melynek márkatalálkozóján általában évente egyszer összefutunk.
Ő is kedveli az öreg csatalovakat, most egy veterán korú Suzuki Tu 250-el érkezett a megbeszélt helyre.
Az útvonalat rábíztam és így, hogy volt idegenvezetőm, nekem csak a táj szépségeire kellett figyelnem. Olyan vidék ez ahol kevés a szántóföld, viszont rengeteg erdő uralja, azok is tagoltak, ezért folyamatosan változik a táj. Egyik pillanatban még az erdőben kanyarogsz, a másikban meg már az idilli lankák panorámája gyönyörködtet. Ott valahogy nem hiányoztak a lóerők, a szép és nyugodt természeti környezetbe tökéletesen beleillettek a mi szerény képességű veteránjaink.
Gyakorlatilag folyamatosan motoroztunk, érintve Zalaegerszeget, ahol szintén egy márkatársunkat látogattuk meg a munkahelyén, mert ő sajnos nem tudott elszabadulni arra a napra. Alig készültek képek, amit nagyon sajnálok, de valahogy a motorozáson kívül minden más sokadrangú volt akkor. Lemotoroztunk egészen a szlovén határig, majd betértünk egy csárdába és egy jó babgulyás után elköszöntünk egymástól.
A tartalmas nap után még vissza is kellett motoroznom a badacsonyi óriás lábához, de olyan szép idő volt, hogy nem számított a távolság.
A kempingbe visszaérve újabb kellemes találkozásokban volt részem.
Egy idősebb német házaspár parkolt a sátram mellé egy lakóautóval, végtelenül kedvesek voltak, ők se tudtak magyarul, de velük könnyebb volt szót érteni. Ott is előkerültek a telefonon lévő képek, az öreg is műszaki vénával volt megáldva és nagyon tetszett neki a motor, de ő inkább a traktorok világában volt otthon. Nagyon szép traktorokkal büszkélkedett, volt olyan is amit az 50-es években gyártottak.
A kempingben sokan megtaláltak, pontosabban a motort, mert a sok szép mai modern csoda között az öreg harcos is vonzotta a tekinteteket. Egy lengyel úr is odajött hozzám és tört magyarsággal mesélte el a kötődését a típushoz, neki sajnos egy baleset vetett véget a motoros pályafutásának, de a mai napig szeretettel gondol vissza egykori motorjára.
Egy felvidéki sráccal is sokat beszélgettem, ő Jawa Pionier motorokkal foglalkozott és elmesélte, hogy sokszor milyen erőfeszitések árán tudott alkatrészekhez jutni. Igazi megszállott volt, aki szívvel lélekkel csinálta, felnézek az ilyen emberekre a kitartásuk miatt.
Aznap este is lesétáltam a partra, egy alföldi embernek ritka látvány a balatoni naplemente nyugalma, jobb helyen nem is lehetett volna elcsendesedni a tartalmas nap után.
Eljött az utolsó nap reggele, de az a nap még tartogatott számomra egy nagyon fontos találkozót. Egy jó barátom jött át a déli partról és olyan helyen találkoztunk, melynek szomorú apropója van. Egy közös barátunk nyughelyét látogattuk meg, aki előző évben hunyt el.
Megboldogult öreg barátunk szinte remete életet élt, de mindig volt nála hely azoknak a motorosoknak akik meglátogatták. Egészen a betegségéig aktív volt, általa ismertem meg a bazaltorgonák szépségét közvetlen közelről, amikor a motoros csizmát túracipőre váltottuk és bejártuk a környéket…
Az emlékezés nehéz percei voltak ezek a nagy Gulács lábánál, lélekben nagyon közel éreztem, távozása még most is hihetetlen.
Eljött a hazaindulás ideje, gyorsan eltelt ez a pár nap, pedig rendesen ki volt maxolva.
Egy darabon elkísért a barátom, aztán elköszöntünk és gyakorlatilag ledaráltam hazáig a több mint 400km-t. Az öreg harcos várakozáson felül teljesített és ezzel megváltotta nálam az élethosszig tartó törődést.
Otthon ez a kérdés várt: „úgy sikerült amilyennek megálmodtad?”
„Attól sokkal több!” -válaszoltam, majd egy hétig csak meséltem…
Zárszó:
Voltak kételyeim azzal kapcsolatban, hogy egy ilyen több epizódos és erős érzelmeken alapuló írásnak van-e itt helye. Aztán írt nekem egy csoporttag (akivel személyesen még soha nem találkoztam), hogy ne adjam fel a koncepciót, mert itt is olvashatja olyan ember, akiknek a leírt élmény nyithatja meg azt az ajtót, amit már rég bezártnak hitt. Ezeknek az embereknek azt üzenném, hogy soha nem késő elindulni és megkeresni ezeket az élményeket.
Szívből kívánom, hogy mindenkinek sikerüljön!
Mozsonyi László
