Fuvaros Magadan-ban! Itt a befejező rész!
Ha lemaradtál volna az előző részről, itt megtalálod: Magadan túra – 3. rész
2018. 09. 01.
A mai napra azt terveztük, hogy amennyire lehet, ráközelítünk Ust Nera városára. Szerencsére nem volt túl hideg, az éjjel is plusz fokok voltak. Azért reggel raktam egy kis tüzet, hogy átmelegedjünk, és megfőzzük a reggeli teánkat.
Szép napsütéses időben indultunk el a rendkívül rossz úton. Egyesnél nem is lehetett feljebb kapcsolni, mert akkora gödrök követték egymást, hogy minduntalan le kellett lassítani. 15 km vánszorgás után egyszer csak megállt a Honda. Hiába kapcsolt sebességet Lukas, a motor nem mozdult. Már tegnap érezte, hogy nem túl jó a kuplung, úgy látszik, hogy mára végleg beadta a kulcsot. Szerencsére volt Lukasnál kuplunglamella, nosza, álljunk neki, nem olyan bonyolult dolog kicserélni. Nekiugrottunk, gyorsan végeztünk is vele, de a motor továbbra sem mozdult. Szerintem megint a kardánnál lesz a hiba, szedjük szét. Szétszedve kiderült, hogy szétszakadt benne a tányérkerék. Ott álltunk a vadon mélyén, egy üzemképtelen motorral, távol a civilizációtól. Ha van esély a meghegesztésére, az legközelebb Tomtorban lehet. Szerencsére kb. 1 óra múlva jött egy autó, ami bevitte Lukast Tomtorba, én pedig ott maradtam a motorokkal. Volt egy kevéske kajánk, de víz csak 1 deci volt, így azzal takarékoskodni kellett.
Délután jött egy autó, és megállt, hogy mi a baj. Mondta a sofőr, hogy figyeljek, mert innen 3 km-re egy medve kóborol az úton. Alakulnak a dolgok. Mindenesetre zsebre tettem a medveriasztót, hogy kéznél legyen, és vártam türelmesen. Késő délután jött még egy autó, az is megállt, kiesett belőle a nem túl szomjas sofőr, megnézte a motorokat, valamit motyogott, majd 5 percig tapogatta az autóját, míg meglett a kilincs, és be tudott szállni. Lassan kezdett sötétedni, én pedig nekifogtam fát gyűjteni, hogy ha itt maradok egyedül éjjel, legyen elég tüzelőm, részben a meleg, részben a vadállatok távoltartása miatt. Jó sok fát halmoztam fel, tüzet raktam, és folytattam a várakozást. Szürkületkor egyszer csak megláttam egy barna állatot mozogni a távolban, na mondom, megérkezett a medve. Egyik kezemben a medveriasztó, másik kezemben a balta, nosza, nézzük meg közelebbről. Ahogy közelebb értem, akkor láttam, hogy hosszú farka van, és csapkod vele, tehát ez vagy egy különleges hosszú farkú medve, vagy valami más. Ahogy még közelebb értem, akkor láttam, hogy egy magányosan kóborló barna tehén hozta rám a frászt.
Mire besötétedett megjelent egy UAZ, és kiszállt belőle Lukas. Mondta, hogy az utolsó 3 km-en hozta őt az UAZ, addig 27 km-t gyalogolt, mert senki nem jött erre. Aki bevitte Tomtorba, az nekiment a faluban egy kapunak, kidöntötte a kaput, a kocsinak kitört a kereke, a sofőr meg így ott aludt a fiánál Tomtorban. De a lényeg, hogy sikerült meghegeszteni az alkatrészt. Igaz, hogy sötét lett, mire visszaért vele, így az összerakás már másnapra maradt, és sátrat vertünk az úton éjszakára. A forgalmat nem nagyon akadályoztuk, mivel egész nap 4 autó jött erre.
Először kicseréltük a kuplunglamellákat, de ez nem oldotta meg a problémát
Por a porlasztón
2018. 09. 02.
Reggel korán keltünk, a tűznél átmelegedtünk, majd gyorsan összeraktuk a motort. Jónak tűnt, bár még mindig kérdéses volt, hogy mennyire sikerült központosan visszahegeszteni a letört darabot.
Beértünk Tomtorba, ahol először egy boltot kerestünk, ahol bevásárolhattunk, majd a város végén a benzinkútnál a motorokat is feltöltöttük. Innen vezet tovább a régi út Magadan felé, de azt mondták a helyiek, hogy nem lehet már végigmenni rajta, annyira be van nőve, és rengeteg fa van rádőlve az útra. De ha ezen át is jutnánk, van egy hely, ahol egy 1,5 méter magas sziklára kellene feltenni a motorokat, ami kettőnknek biztos, hogy nem sikerülne. Mindezeknek ellent mondott, hogy Ulánbátorban találkoztunk egy német motorossal, akinek sikerült odafelé végigmenni a régi úton, de mi mégsem kockáztattuk meg a sok problémával küzdő Hondával, inkább visszamotoroztunk Kjubeme felé.
Az utat keresztező folyón már bátrabban mentem át, tudtam, hogy melyik része az, ahol könnyebb az átjutás. Kjubeme szellemvárosát elhagyva megtankoltunk, majd meg sem álltunk Ust Nera városáig. A város előtt találkoztunk egy francia motorossal, ő is Magadanba tartott, de ő lassan ment, ideje volt bőven, hisz ő az egész telet itt tölti Szibériában. Mi bemotoroztunk Ust Nerába, ahol 1500 rubelért találtunk szállást. A szálloda lépcsője vasrudakkal volt megtámogatva, mert különben leszakadt volna, folyóvíz csak a szálloda egyetlen szobájában volt, a konnektorokból csak egy működött a szobában, vezetékek lógtak ki a falból, potyogott a vakolat, és mosatlan poharak voltak az asztalon. Ilyen lepusztult szállodában még nem voltam, de nem volt más választásunk. Egyébként az egész város ilyen volt, az épületek fele leomlott, mindenütt sár, szürkeség. Milyen lehet itt leélni egy életet?- fogalmazódott meg bennem immár sokadszorra az út során. A szálloda előtt találkoztunk két angol vadásszal, vajon nekik milyen benyomásaik lehetnek az itteni állapotokról?
Tusolás után elmentünk vacsorát és sört venni a városba, de sem sör, sem kenyér nem volt a boltban. A kenyér elfogyott, alkoholt pedig csak délután 2 és 8 óra között árulnak, különben munkakezdésre nem lenne józan ember a városban. Tény, hogy ezeket az állapotokat józanul nem is nagyon lehet elviselni.
Éjjel az úttesten sátoroztunk
Reggel gyorsan összeraktuk a motort
Tomtorban megtankoltunk
Kisváros a tajgában
2018. 09. 03.
Éjjel elég hideg volt a szállodában, két takaró alatt is fáztam. Reggeli után elmentünk a közeli bankba pénzt váltani, ahol közölték, hogy délnél előbb nem tudnak pénzt váltani, mert akkor kapják meg a napi árfolyamokat. Ide még az információ is csak jókora késéssel ér el. Átmentünk egy másik bankba, de ott meg akkora sor volt, hogy délig sem kerültünk volna sorra. Így visszamentünk az előzőhöz, ahol mondtuk, hogy ha kicsit rosszabb árfolyamon is, de váltsák már át a pénzünket. Pénzváltás után visszamentünk a boltba, bevásároltunk, majd folytattuk utunkat a Kolima folyó mentén. Gyönyörű helyeken motoroztunk, csodáltuk a sokszínű tajgát, melynek látványával nem lehetett betelni. Az út viszont továbbra is poros, köves volt, ami azt eredményezte, hogy a Honda hamarosan defektet kapott. Kicseréltük a gumit, mert még mindig az volt rajta, amivel Szlovákiából elindult, valamint a tömlőt is.
Útközben megálltunk lefotózni egy félig leomlott hidat, és ekkor vettem észre, hogy elhagytam az esőruhámat. Irány vissza. Mivel errefelé már nincs forgalom, így az a veszély nem fenyegetett, hogy valaki megtalálja, csak az volt a kérdés, hogy milyen távolságra kell visszamennünk. Reméltem, hogy nem messzire, mert ott 400 km távolság van a két benzinkút között. Bár feltöltöttük a tartalék kannákat, de így is határeset, hogy elérjük a következő kutat. Szerencsére 20 km után megpillantottam az út közepén heverő esőruhát. Felszedtem, jól odakötöztem a motorhoz, majd visszafordultunk az eredeti irányba. Késő délután átkeltünk egy jó nagy hegyen, ahonnan ráláttunk a messzire kanyargó Kolima folyóra, és a végtelen tajgára. Az idő viszont egyre hűvösebb lett. Kinéztük a legközelebbi települést, hogy ott majd keresünk szállást, de az, amit a navigáció településnek jelölt, csak egy elhagyott város volt, összedőlt épületekkel. Sok ilyet láttunk Szibériában. A bányászatra alapozva létre hoznak egy várost, aztán kimerül a bánya, a települést elhagyják az emberek, és csak a romok, a pusztulás marad. Ust Nera is ilyen város, az épületek fele össze van dőlve. Amióta létrehozták a várost, 1928-ban, azóta nem sokat költhettek rá. Valószínűleg tudják, hogy a bánya kimerülésével ennek is a pusztulás lesz a sorsa. Egyébként aranyat bányásznak a környéken, de hogy ebből szinte egy fillért sem forgatnak vissza a települések élhetőbbé tételébe, az biztos. Viszont a fizetések csábítóak, 2500 Eur körül lehet keresni, de hiába a pénz, ha élni nem lehet itt.
De visszatérve az útra. Kinéztük a következő települést, Ust Kachant-t, amit útjelző tábla is jelölt, de itt is csak romokat találtunk. Viszont volt egy rendőrposzt az út szélén, ahol megérdeklődtük, hogy hol lehet éjszakázni, mert már délután 0 fok körül volt a hőmérséklet, így sátorban nem lett volna kellemes. A rendőr nagyon segítőkész volt, egy útszéli raktárkonténerre mutatott, hogy abban aludhatunk. Van benne 2 ágy, kályha, asztal. Még tüzelőt és vizet is kaptunk tőle, így elég otthonosan érezhettük magunkat a konténerben.
A Csontok Útján
Függőhíd a tajgában
Szibéria hegyei között
Híd, kisebb szünetekkel
Az őszi tajga
2019. 09. 04.
Reggel megkérdeztük a rendőrt, hogy tudna-e nekünk benzint szerezni, mert itt 400 km van a két benzinkút között. Bár feltöltöttük a tartalék kannáinkat is, de azért nyugodtabbak lettünk volna, ha sikerülne még benzint szereznünk. A rendőr bekopogott az egyik romos házba, de a házigazda mondta, hogy kifogyott a benzinből. Egy másik romos házba viszont beinvitált bennünket a házigazda. Megkínált bennünket teával, közben beszédbe elegyedtünk. Mesélt az életéről, a családjáról, a városról. Annak idején 10000 ember élt Ust Kachanban, de mára már csak 10-en maradtak. Itt is, mint oly sok helyen a tajgában, csak az összedőlt épületeket, a romokat lehetett látni. Kimerült a bánya, az emberek elhagyták a települést, csak pár öreg maradt itt a romok között. Mesélt az aranybányászatról, mondta, hogy geológusok újra felmérték a terepet, és még kb. 700 tonna aranyat rejt a föld, így lehet, hogy újranyitják a bányát. Vagy csak reménykedett az öreg, hogy újra élet költözik a településre? Elővett egy kis csomagot, megmutatta, tele volt apró aranyrögökkel. Lehet, hogy mégis maradt még kitermelhető arany? Az öreg mesélt a családjáról, 3 lánya van, és büszkén mondta, hogy a legnagyobb Moszkvában a Lomonoszov Egyetemen vörös diplomával végzett. Mesélt az életéről, hogy fiatal korában zenélt egy együttesben, mutatott régi megfakult képeket, mondta, hogy még Magadanba is hívták őket zenélni. Most meg itt él egyedül a tajga közepén, távol mindentől, egy elpusztult településen a romok között. De nem hagyja el magát. Gyógynövényeket gyűjt, aranyat keres, ellátja a háztartást. 68 évesen olyan tornamutatványokat, spárgát csinált, hogy mi csak bámultunk. Mondta, hogy régen sok vodkát ivott, de 25 éve már semmit nem iszik, és 20 éve nem volt beteg. Csodáltuk az öreg kitartását, erőnlétét. Teázás után kimentünk a ház elé, ahol hordók voltak felhalmozva. Kaptunk 2 vödör benzint tőle, amelyért egy fillért nem fogadott el. Hálásan megköszöntük a segítségét, jó egészséget kívántunk neki, elköszöntünk tőle és a rendőrtől, és meg sem álltunk Kadikcsanig.
Kadikcsan is egy elhagyott település, de ez nem a bánya kimerülése miatt néptelenedett el, hanem 1996-ban volt egy bányarobbanás, amely következtében felizzott a szénmező a város alatt, amit azóta sem tudnak eloltani, így ki kellett üríteni az egész várost.
A városba bevezető utat csak harmadszorra találtuk el. Az elsőnél egy leomlott híd állta az utunkat, a második út egy idő után már annyira be volt nőve fákkal, hogy már motorral sem lehetett elmenni, de harmadszorra végre meglett az út. Döbbenetes volt ez az elhagyott város. Annak idején 10000-en éltek itt, ma meg már csak az üres épületekből álló lakótelepek maradtak. Az út szélén autóroncsok, többnyire Zaporozsecek voltak, amiket már nem tartottak érdemesnek arra a tulajdonosaik, hogy magukkal vigyék. Megtaláltuk a valamikori boltot, a játszóteret, melyet már teljesen benőttek a fák, és az iskolát, ahol a bejárattal szemben egy régi falfestést lehetett látni, melyen vidám gyerekek játszanak. Itt viszont már soha nem lesz gyerekzsivaly, csak a valamikori osztályterem kitört üvegű ablakát mozgatta a szél. A termekben volt még pár iskolapad, a székeket pedig az iskola melletti bozótosban találtuk meg. Megtaláltuk a valamikori kórházat, benne a műtővel, a kórház rozsdás páncélszekrényét, egy-két orvosi műszert, valamint a kórház mellett a fűben pár ampulla gyógyszert. Ezután a város sportcsarnokába mentünk be, melynek oldalára egy olimpiai lángot vivő sportolót festettek, az épület tetején pedig az olimpiai 5 karika volt. Bent az egyik kosárpalánk még állt, sőt 2 foszlott lovat (amin a lólengést gyakorolták) is lehetett látni. A falon 40 cm széles repedés volt, és ahogy erősödött a szél, elkezdett potyogni a vakolat. Gyorsan kimentünk, mielőtt még ránk omlott volna az egész épület. Megtaláltuk a régi tanácsházát, vörös csillaggal, sarló-kalapáccsal, előtte egy Lenin szobor maradványaival, úgy, ahogy az a Szovjetunióban illett. Ezután bementünk az egyik emeletes házba. A lakásokban otthagyták az értéktelen holmikat, könyveket, edényeket, régi képeket, a falon posztereket, Samantha Fox plakátokat találtunk. A házak között, ahol ma már erdő van, felfedeztük a valamikori játszótér rozsdás játékait a fák között.
Visszaballagtunk a motorokhoz, és közben hallottuk, hogy egy-egy ajtó nyikorogva mozdul a szélben, és időnként valamelyik házról lezuhan valami. Igazi szellemvárosi hangulata volt, éjszakára csak erős idegzetűek maradjanak itt.
A várost elhagyva egy kis faluban megebédeltünk, majd mivel még nem volt túl késő, úgy határoztunk, hogy elmegyünk Yagodnoye-ig, mert ott volt kontaktunk egy helyi motoroshoz. Felhívtuk Fjodort, mondta, hogy menjünk, van őrzött garázs, 500 rubelért szálloda, vár minket. Úgyhogy Yagodnoye-ben éjszakáztunk, egy jó hostelben, egy kissé kótyagos hálótárssal.
Arany
Kadikcsan-szellemváros
Egy elhagyott lakás
Elvtársak, ügyeljenek a tisztaságra!
A kórház már elég rossz állapotban volt
Tanterem, ahol már soha nem fognak gyerekek tanulni
Egy régi tankönyv
Kitették hűlni
Lenin elvtárs kissé megviseltnek tűnik
Sportcsarnok
A természet lassan visszafoglalja a várost
2018. 09. 05.
Reggel Fjodor jött értünk. Visszamentünk a telephelyre, ahol a motorokat hagytuk, teáztunk egyet, majd kifúvattuk sűrített levegővel a légszűrőket, mert nagyon poros utakon jöttünk idáig. Fjodor kikísért minket a város elejéig, ahol megtankoltunk, elköszöntünk Fjodortól, és csapattunk tovább a Kolima Highway-n. Egészen addig, amíg egyre sárosabb nem lett az út. Odáig nem is volt gond, amíg el nem értünk egy olyan részre, ahol már mély volt a sár. Ott már annyira tele ment a kerék és a sárvédő közötti rész sárral, hogy le kellett venni az első sárvédőt, mert nem forgott a kerék a sártól. Az út közepén fogtam neki lecsavarozni a sárvédőt, mert már annyira megállt a kerék a sártól, hogy nem tudtuk félretolni a motort. Leszedtem a sárvédőt, ami azt eredményezte, hogy haladni ugyan tudtam, de a kerék az összes sarat a fejemre szórta. A plexit egy perc alatt beterítette sárral, úgy, hogy semmit sem láttam. Ezután felhajtottam a plexit, de akkor meg az arcomba kaptam a sarat. Alig vártam, hogy szárazabb helyre érjünk. Hamarosan aztán vége lett a mély, ragadós sárnak, és visszatehettem a sárvédőt. Az út továbbra is iszapos volt, csúszott, de már nem az a ragadós sár volt.
Végre kiértünk egy szárazabb részre, ahol húztam egy bő gázt, mire Lukas eltűnt a tükörben. Visszafordultam, ott állt az út szélén, mondta, hogy leállt a motor. Az önindító is üresen forgatott. Kivettük a gyertyát, a dugattyú mozgott. Levettük a szelepdeklit, a szelepek nem mozdultak, így vezérműlánc szakadásra tippeltünk. Egy jó óra múlva jött egy terepjáró 3 emberrel, akikről később kiderült, hogy egy aranybánya igazgatója és 2 bányamérnök volt. Elmondtuk a problémánkat, mondták, hogy küldenek értünk egy darus Kamaz-t, az elviszi a bányához a motort, aztán másnap egy másik Kamaz-zal elszállítják Magadanba. Jött is hamarosan a Kamaz, feldaruztuk a Hondát, én meg az MZ-vel követtem őket. Bementünk a bányához, ahol az egyik barakkban kaptunk egy szobát, majd Szása, az egyik bányász elvitt minket a kantinba ebédelni. Ebéd után UAZ-ba ültünk, és elmentünk a közeli Debinbe vásárolni. Útközben Szása mesélt az aranybányászok életéről, mondta, hogy 10 hónapot dolgoznak, utána 2 hónapot otthon töltenek. A fizetés jó, de a munka kemény, télen a -40 fokban ugyanúgy dolgozni kell, mint nyáron. Itt az élet csak a munkáról szól, kikapcsolódni nem lehet, nincs is hova menni itt a tajgában. A hét minden napján dolgoznak, napi 12 órát.
Vásárlás után elmentünk egy dombtetőre, ahonnan szép képeket lehetett készíteni a tajgában kanyargó Kolima folyóról. Sok érdekes dolgot megtudtunk Szásától az itteni életről, és szerintem ő is örült, hogy találkozhatott és beszélgethetett idegenekkel.
Fjodorral Yagodnoye-ben
Küzdelem a sárban
Le kellett venni az első sárvédőt
Portré
Optimizmusunk töretlen
Kolima- a folyó, melynek neve összeforrt a szenvedéssel
Szásától sok érdekes dolgot megtudtunk az aranybányászatról
2018. 09. 06.
Reggel 7-kor megreggeliztünk a bánya kantinjában, majd sietve összepakoltunk, mert már várt minket a Kamaz, amelynek a platóján a Honda fogja megtenni a hátralevő 400 km-t. Mivel esős idő volt, ezért már eleve esőruhában indultam útnak a Kamaz után. Elég komoly tempót diktált a Kamaz, én pedig kissé lemaradva követtem, hogy a felcsapódó sár ne akadályozza a kilátásomat a sisakból. Gorny faluban megtankoltunk, teáztunk egyet, majd a Kamaz felvett még a platójára egy lerobbant terepes kisbuszt. Innentől fogva már lassabban haladtak, így azt beszéltük meg, hogy én előre megyek, és Susumanban találkozunk. Az eső kitartóan esett, voltak nagyon sáros szakaszok, ahol csak lépésben tudtam menni, de így is több, mint fél órával a Kamaz előtt érkeztem Susumanba, ahol várakozás közben ettem egy palacsintát, és ittam egy forró teát, hogy kissé felmelegedjek. Bevártam a Kamaz-t, majd nekivágtam az úticélunkig tartó nem egészen 200 km-es útnak. Magadan előtt 120 km-rel végre elértem az aszfaltutat. 2500 km földúton való haladás után óriási öröm volt szilárd burkolatú úton menni. Sajnos az aszfaltút elég hullámos volt, mivel itt az altalaj állandóan fagyott, és csak a felső 1-2 méteres réteg olvad fel nyáron, ezért a talaj állandóan mozog, és nagyon nehéz tartós utakat építeni. De így is örömmel húztam a gázt, meg sem állva a Magadan tábláig.
Itt vagyok!
Megcsináltam!
Eljutottam a legtávolabbi helyre, ahová keleti irányba elindulva közúti járművel el lehet jutni. Innen keletebbre már nem lehet menni. Létezik ugyan egy erdei ösvény innen észak-keletre, de az csak télen járható.
Lefotózkodtam a várostáblánál, majd bevártam a Kamaz-t. Mikor ideért, követtem egy telephelyre, ahol letettük a kisbuszt, majd felhívtuk Andrej-t, a helyi motorosklub elnökét, akinek a garázsában elhelyeztük a motorokat. Leszedtük a cuccainkat a motorokról, majd Andrej elvitt bennünket a szállásra.
Az aranybányászok üvegházban termesztik a zöldségeket
Nem mindenki éli túl az utat
Leomlott hidak nehezítették az utunkat
Minden összedől
Hát tényleg itt vagyok?
2018. 09. 07.
Pénteken elmentünk szétnézni, hogy milyen lehetőség van áthajóztatni a motorokat Vlagyivosztokba. Megtaláltuk a FESCO szállítmányozási vállalat irodáját, ahol azt mondták, hogy 20000 rubel/motor áron jövő szerdán el tudják szállítani a motorokat, de kell csináltatnunk nekik egy ládát. Ezután elsétáltunk a kikötőbe, hogy hátha van ott másik szállítmányozási cég is, amelyiktől ajánlatot kérhetünk, de csak a vámosok voltak ott, akik nagyon segítőkészek voltak. Felhívtak jó pár céget, akik konténereket szoktak küldeni Vlagyivosztokba, hogy hátha valamelyik konténerben maradna annyi hely, hogy beférnének a motorok, de a következő napokban egyik cég sem küldött konténert. Közben elkezdett szakadni az eső, így busszal tettük meg a városig vezető utat.
Haditechnikai kiállítás a város szélén
Tűzoltóautó
A régi Magadan
<
Mammut
2018. 09. 08.
Délelőtt Andrej eljött értünk, és elmentünk a városba, ahol megpróbáltunk pénzt váltani, de mivel volt egy apró szakadás az egyik Euro-s bankjegyen, így nem váltották át a pénzt, hanem kénytelenek voltunk bankkártyáról felvenni pénzt. Ezután leadtuk a motoros csizmámat javításra, mert mindkettőnek kezdett leválni a talpa, majd egy kis boltban vettünk pár apró ajándékot.
Vásárlás után Andrejjel felkerestünk még egypár céget, akik szoktak szállítani Vlagyivosztokba, de szombat lévén mindegyik zárva volt. Andrej visszavitt a lakásunkra, majd azt beszéltük meg, hogy este eljön, és beszélgetünk egyet. Este jött is Andrej, megkínáltuk igazi magyar gulyáslevessel, ő pedig finom halat hozott nekünk. Éjfélkor köszönt el tőlünk azzal, hogy másnap találkozunk.
A fagy mindent tönkretesz
Rozsdásodó hajóroncs
A város a tenger felől
2018. 09. 09.
Délelőtt jött értünk Andrej, elmentünk a garázsába, majd le akartam mosatni a motort, de mire odáig jutottam volna, elkezdett szakadni az eső. Így nem sok értelmét láttam a mosatásnak, inkább kivettem, és megolajoztam a kuplungbowdent, és feszítettem a láncomon. Közben Lukas levette a szelepfedelet a Hondáról, és megpróbáltuk kézzel, azaz kulccsal óvatosan átforgatni a motort, de nem ment, valószínűleg olyan pozícióba került az elszakadt vezérműlánc, hogy beakadt valahova. Így nem is erőltettük a dolgot, hanem összepakoltunk, és visszaautóztunk a szállásunkra. Délután lementünk a házunk alatt lévő motoros kocsmába, ittunk 2 sört, majd a szállásra visszaballagva a délután hátralevő részét a motoros ruhák és a sisakok takarításával, valamint pihenéssel töltöttük.
65 éve az aranybányászatra alapították a várost
A szerelem a világ végén is megtalálja az embereket
2018. 09. 10- 2018. 09. 11.
A következő 2 napot pihenéssel töltöttük. Délelőttönként főzőcskéztünk, majd utána sétálgattunk a tengerparton és a városban. A parton jó pár rozsdás hajó volt, amik már ki tudja, hogy mióta álltak ott, némelyiknek már az oldalából is hiányoztak darabok, egy elhagyatott hajó pedig a vízben rozsdásodott. Ez is már olyan rossz állapotban volt, hogy lehet, hogy a következő télen, amikor belefagy a jégbe, a jég nyomása már össze fogja roppantani. Egyébként szép homokos tengerpartja van Magadannak, de az időjárás még nyáron sem igazán kedvez a fürdőzésnek. A táj viszont szép: a Nagajev-öböl a naplementében, körben a nagy hegyek, mögöttünk a város, a parton egy világítótorony. Az öböl partján a hegytetőn valami nagy vasból készült építményt láttunk, később megtudtuk, hogy egy régi radar roncsait láttuk. A parton megtaláltuk Vlagyimir Viszockij szobrát. Ő volt az, aki az első dalt írta Magadanról, így ismertetve meg az orosz néppel ezt a távoli, titokzatos várost.
Magadan a 80-as évekig zárt város volt, akik tudtak is a létezéséről, azok sem nagyon beszéltek róla, nehogy a végén még ők is ott találják magukat. Ennek ellenére napjainkra egy viszonylag modern nagyvárossá fejlődött, csak a településszerkezeten lehet látni a szovjet hagyományokat. Panelházak mindenütt, kívülről elég lepusztult állapotban. És hogy milyen messze van mindentől? A legközelebbi városig, Jakutszkig 2000 km-t kell megtenni sáros, földes, murvás úton. Az időeltolódás Magyarországhoz képest nyáron 9 óra, télen 10 óra, de még a fővároshoz, Moszkvához képest is 8 óra. Közúti járművel nem is nagyon vállalják be az utat, inkább repülőre ülnek, ha messzebbre kell menniük. A Kolima Highway-n sem sok személyautóval találkoztunk, pár terepjáró, mikrobusz jött szembe, tetejükön sok-sok pótkerékkel. Ebből a városból kijutni tényleg felér egy expedíciós utazással, pedig az utóbbi években már sokat javult az út állapota. Viszont a városban sétálgatva az egyik házfalon egy kissé megkopott feliraton a következőt lehetett olvasni: Magadan volt, van, és lesz. Tény, hogy ez az utolsó település keleti irányba, ami még közúti járművel elérhető, azokat a települések, amik még keletebbre vannak, már csak hajóval vagy repülővel lehet megközelíteni, bár tervbe van véve, hogy vágnak egy ösvényt tovább Csukcs-föld irányába, de hogy mikor lesz kész, azt nem tudni.
Magadan volt, van, és lesz
A Nagajev-öböl
Magadan-beach
Vlagyimir Viszockij, aki megismertette az orosz néppel Magadan-t
2018. 09. 12.
Ma végre elérkezett a nap, amikor áthajóztathatjuk a motorokat Vlagyivosztokba. Úgy szerettük volna, hogy mi is a hajóval menjünk, de ezt nem sikerült elintézni. Hogy mitől függ, azt nem tudni. Mondták, hogy ne is reménykedjünk benne, az utóbbi 6 évben csak egyszer sikerült a motorosoknak együtt utazni a motorjaikkal.
Reggel jött értünk Andrej, és elvitt a garázsába a motorjainkhoz. Elmentünk a közeli mosóba, én beindítva a motort, Lukas pedig eltolva odáig a Hondát. Letakarítottuk a motorokat, majd visszasétáltunk a garázshoz, ahová hamarosan megérkezett a kisteherautó, amelyik a Hondát, valamint a cuccainkat fogja elszállítani a kikötőbe. A kikötő előtt megálltunk, hogy bevárjunk egy kínai motorost, aki szintén abban a konténerben szándékozta elküldeni a motorját Vlagyivosztok-ba, amiben a mi motorjaink utaznak majd.
Hamarosan be is futott a srác egy Yamaha Fazer 250-essel. Eléggé megviselt volt a motor, látszott rajta, hogy nem ilyen igénybevételre tervezték, mint amilyet a Kolima-Highway-n volt kénytelen elviselni. Az öntött kerekeinek a pereme össze-vissza volt hajolgatva, sőt a hátsó kerék közepe félig már körbe volt repedve. Mondta is a srác, hogy Vlagyivosztokban már várja őt az új kerék.
Tovább kellett várnunk az illetékesre, aki a konténert intézte, addig pedig körbecsodáltuk egymás motorjait. Közben a kisteherautó sofőrje megkínált minket fenyőtobozzal, amiből ki lehetett szemezgetni, és megenni a magokat. Ez lenne a szibériai szotyi?
Hamarosan jött az illetékes, majd még egy ember, és már mehettünk is be a kikötőbe. Egy rámpa segítségével begurultunk a konténerbe, lerögzítettük őket, remélve, hogy nem fognak elmozdulni. Ezután megcsináltuk a papírmunkát, és szomorúan hallottuk, hogy lehet, hogy csak a jövő heti hajóval fog elmenni a konténer. Eléggé el voltunk keseredve. Kell egy kis pihenés egy ilyen hosszú túrán, de ez már sok lenne.
Este újra lesétáltunk a partra, és készítettünk pár naplementés képet a Nagajev-öbölről.
Naplemente
A város alapítóinak emlékműve
2018. 09. 13.
A mai napra a városi múzeum megtekintése volt tervbe véve. Délelőtt lustultunk, majd kora délután elindultunk a városba. A múzeum nem azon a helyen volt, ahová az internet írta, de onnan nem messze azért sikerült megtalálnunk. Az első emeleten a környék geológiáját, az itt élő őslakosok ruházatát, eszközeit, életét mutatták be az őskortól a közelmúltig. Külön népcsoportonként mutatták be a ruházatokat és a használati tárgyakat. Itt ismertük meg az eszkimók, csukcsok, evenkik, evenek, jukagirok, jakutok régi életét. A második emeleten a Kolima folyó mentén lévő munkatáborok életébe kaptunk bepillantást. Bemutatták a Dalsztroj-t, a munkatáborok főnökségének épületét, Berzin-t, aki a Dalsztroj első parancsnoka volt, és ő alapította meg Magadan-t, akit aztán a túlzott engedékenysége miatt perbe fogtak és kivégeztek, a foglyok eredeti használati tárgyait, munkaeszközeiket. Láttuk az eredeti internálóparancsokat, mellettük az emberek fényképeivel. Szörnyű volt látni azoknak a fiatalembereknek, fiatalasszonyoknak a képeit, akik minden valószínűség szerint huszon-, harmincévesen a GULAG táborok embertelen körülményei között pusztultak el fiatalon. Pedig mennyi mindent tartogatott volna még számukra az élet. Ehelyett a távoli Szibériában a mínusz 40, 50 fokos hidegben embertelen munkát végezve kellett meghalniuk egy eszement diktátor paranoiája miatt. Tavaly Grúziában, Goriban egy kedves, mosolygós Sztálinnal ismerkedtem meg, itt pedig uralkodásának következményeit láthattam. A sok mosolygó fiatalt a fényképeken, akik már nem élhették meg az idős kort. Egy 1953-as térképen mutatták be a GULAG rendszer táborait. A legtöbb tábor a Kolima folyó forrásvidékén volt, itt volt a legtöbb aranybánya, ahol a rabokat foglalkoztatták. Ma is az aranybányászatra épül Kelet-Szibéria gazdasága, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy bár a körülmények most is nagyon kemények innen Európából nézve, de most már rendesen megfizetik a munkásokat, az orosz átlagbér többszöröséért kell elviselniük az itteni állapotokat.
A múzeumban kitömött nagy testű állatok is voltak, farkasok, medvék, valamint egy mamutbébi, ami a jégbe fagyva teljesen épen megmaradt.
Szeretünk téged, Magadan
2019. 09. 14.
A mai nap újra bementünk a városba szétnézni. Sétáltunk a belvárosban, megnéztünk kívülről egy aranykupolás templomot, majd bementünk egy postára, mert Lukas szeretett volna képeslapokat küldeni. A postán nem árultak képeslapot, így Magadan főutcáján, a Leninszkaja Ulica-n kerestünk egy boltot, ahol árulnak képeslapot, majd visszasétáltunk a postára, ahol feladtuk őket. Még egy kicsit sétálgattunk a városban, kihasználva a jó időt, majd váltottunk pénzt egy bankban, ezután pedig visszaballagtunk a szállásra. Délután meglátogatott minket Andrej, a magadani motorosklub elnöke, aki eddig is segített minket Magadanban, és együtt lementünk a házunk alatt lévő pubba, ahol megittunk egy sört, megköszöntük Andrej segítségét, és elbúcsúztunk tőle.
Pravoszláv templom
2018. 09. 15.
Reggeli után összepakoltuk a cuccainkat, majd elfogyasztottuk a maradék kajákat. Délután 2-re rendeltünk egy taxit, ami kivisz minket a repülőtérre. Mondtuk a taxisnak, hogy mivel úgyis útba esik, álljunk már meg a Maszknál, ami egy szobor a város fölötti hegyen, és a kényszermunkára elhurcolt embereknek állít emléket. A szobor előtti domboldalon a különböző vallások jelképei, valamint a kényszermunkatáborok nevei voltak rávésve egy-egy kőlapra. A szoborba be lehetett menni egy lépcsőn, és a belsejében meg lehetett nézni a valamikori rabok felszerelését, ruházatát, munkaeszközeit, a szobor előtti parkolóból pedig gyönyörű kilátás nyílt a városra. Szép napsütéses idő volt, így nem csak a várost lehetett látni felülről, hanem a környékbeli havas hegyeket, és a város melletti Nagajev-öblöt is. Csináltunk jó pár fényképet, majd visszaültünk a taxiba, és mentünk tovább a reptérre. 45 km-re van a reptér a várostól, én meg már azt hittem, hogy autóval fogjuk megtenni a Vlagyivosztokig tartó utat.
De végre megérkeztünk a reptérre, ahol kiadták a jegyet, de előtte még be kellett fóliáztatni az egyik szatyrot, mert csak egy csomagot lehetett felvinni a repülőre. Ezután következett a biztonsági ellenőrzés, majd egy busz kivitt a kb. 100 m-re lévő repülőhöz. Megmutatták a helyemet, leültem, majd amikor mindenki elfoglalta a helyét, bemutatták a vészhelyzeti teendőket. Ezután ráfordultunk a kifutópályára, felgyorsított a repülő, és már a levegőben is voltunk. Gyönyörű volt fentről a szibériai táj. Alattunk futott a Kolima-Highway, mellette hömpölygött a széles Kolima folyó, egyébként meg csak a végtelen tajgát, és a környező hegyeket lehetett látni. Hamarosan elértünk a tenger fölé, és egyre magasabbra emelkedtünk. Áttörtük a felhőréteget, és szép napsütéses időben repültünk a felhőtakaró felett.
Másfél óra repülés után megérkeztünk Habarovszkba, ahol viszont már esős idő fogadott. A pilóta finoman letette a repülőt, kiszálltunk, majd a busz elvitt minket egy váróteremhez. Onnan egy óra várakozás után mehettünk a következő repülőhöz. Most nem egymás mellett kaptunk helyet Lukassal, mint előzőleg, hanem én egy orosz srác, és Han, a kínai motoros között ültem. Összebarátkoztam Aydynnal, az orosz sráccal, aki mondta, hogy itt tanul Vlagyivosztokban, és jön érte az édesapja, aki minket is bevisz a városba. Így leszállás után együtt vártuk a csomagjainkat. Meg is érkeztek a feladott csomagok, kivéve Aydynét. Ezért meg kellett várnunk, amíg felveszik a jegyzőkönyvet, majd mind a négyen, Aydyn, Han, Lukas, és én beültünk Aydynék Toyota Priusába, és beautóztunk Vlagyivosztokba.
A helyi motoros klubnál szálltunk ki, ahová hamarosan megérkezett Eduard, a Vlagyivosztoki Motorosklub elnöke. Megmutatta a mindennel felszerelt klubhelyiséget, ahol kényelembe helyezhettük magunkat. Ittunk egy teát, kicsit beszélgettünk, majd Eduard elköszönt, mi pedig aludni tértünk.
A Maszk
Előtérben a táborok nevei
A rabok felszerelése
Milliók haltak meg a munkatáborokban
2018. 09. 16.
Reggel Eduard jött értünk. Beültünk az autójába, és elmentünk Vlagyivosztok főterére, ahol különböző iskolai rendezvények voltak. Eduard egy helyi iskola igazgatója, mi pedig segítettünk neki a rendezvényen.
Délután elmentünk a tengerpartra fürdeni, mert jó meleg idő volt, majd Eduard megmutatta az iskolát, amit irányít. Gyönyörű modern iskola volt egy erdős részen, csodálatos kilátással egy öbölre. Utána elmentünk egy másik iskolába, ahol vendégül láttak minket egy finom ebédre. Közben Eduard mesélt a városról, és a saját életéről. Mondta, hogy régebben tengeralattjárón dolgozott, és később mutatott is az egyik öbölben egy ott horgonyzó tengeralattjárót. Később felmentünk egy dombtetőre, ahonnan látni lehetett az egész kikötőt, a várost, és a város melletti öblöt, amelyben rengeteg hajó horgonyzott, várva a kikötésre. Az idő szép napos és meleg volt, a kilátás gyönyörű, így sok fotót készítettünk.
Estefelé elmentünk az egyetemi negyedbe, mert ma tartották a Távol-Keleti Egyetemek fórumát. Rengeteg ember volt, és az orosz Távol-Kelet összes régiója képviseltette magát a rendezvényen. Maga az egyetemi negyed egy város volt a városban. Amerre a szem ellátott, mindenhol modern épületek voltak, közöttük parkok, kis tavak, erdő, vízesés, valamint egy tengeröböl. Bár óriási volt a tömeg, de egy eldobott szemetet nem lehetett látni. Itt tényleg öröm lehet tanulni. Egyébként hogy az egyetemi negyed méretét szemléltessem, elég azt mondani, hogy itt 25000 diák tanul minden évben. Mint nálunk egy város lakossága.
Sötétedésig sétálgattunk itt a forgatagban, majd Eduard visszavitt minket a klubhelyiségbe.
Vlagyivosztik főtere
Konténer-kikötő
Hadikikötő
Az egyetemi negyed központi épülete
2019. 09. 17.
A mai napon nem sok minden történt. Jó későn felkeltünk, utána pedig elballagtunk egy szupermarketbe bevásárolni. Kora délután főztünk rizses húst, majd folytattuk a lazítást. Este jött Eduard, és mondta, hogy este lesz valami koncert a szállásunk előtt lévő téren. Koncert végül is nem lett, csak valami politikai demonstráció. Bámészkodtunk, aztán Lukashoz odajött egy csaj, hogy segítene-e egy másik srácnak tartani egy transzparenst. Úgyhogy Lukas ott állt egy politikust éltető transzparenssel a kezében, mi pedig jól szórakoztunk rajta. Egyikünk sem tudta, hogy miféle ember mellett demonstrált, vajon tényleg jó ember-e az illető, vagy valami maffiózó.
Három motoros- ezúttal gyalogosan
2018. 09. 18.
A mai nap újra bementünk a városba. Han hívott egy taxit, ami 200 rubelért bevitt minket a városba, pontosabban a kikötőbe. Ott egy tengeralattjáróban berendezett múzeumot néztünk meg, majd felhívtuk Aydynt, akivel a repülőn ismerkedtünk meg, és megígérte, hogy megmutatja nekünk a várost. Aydyn érkezéséig szétnéztünk egy ajándékboltban, majd amikor megérkezett buszra szálltunk, és elmentünk egy kilátóhelyre, ahonnan szép kilátás nyílt a városra, és az Orosz-hídra, mely az Orosz-szigetre vezet. Bár a hétvégén már láttuk felülről a várost, de most is lenyűgözött a szépségével. A nyüzsgő város, a hatalmas híd, a kikötő, a sok hajó a tengeröbölben.
Innen siklóval mentünk le, majd visszasétáltunk a kikötőbe, mert szerettem volna megnézni a néprajzi múzeumot. A múzeum alsó szintjén régészeti leletek voltak az őskorból, a középső szinten a tajgában élő nomád népek, az udegék, orocsok, nyenyecek használati tárgyait mutatták be, a harmadik szinten pedig részben a cári birodalom kincseit, részben pedig Arszenyev professzor kutatásait, és a kutatásban használt eszközeit mutatták be. Ő volt az, aki több, mint 100 évvel ezelőtt feltérképezte a Vlagyivosztok és Habarovszk környéki tajgát, nanáj segítőjével, Derszu Uzalával. Magyarul is megjelent könyve, a Távol-Kelet őserdeiben címmel, amelyben részletesen leírja a tajgabeli bolyongásait. Voltak eredeti fényképek az útjairól, a segítőiről, a táborhelyeikről. Nekem, aki könyvben olvasta a kalandjait, nagy élmény volt végignézni a fényképeket.
Tengeralattjáró, múzeumnak berendezve
Torpedókamra
Vlagyimir Klavgyijevics Arszenyev
Derszu Uzala
Expedíció a tajgában, több, mint 100 évvel ezelőtt
2018. 09. 18- 2018. 09. 26.
A következő hét várakozással telt. Csütörtöki, pénteki érkezést ígért a hajóstársaság, amely a motorokat szállította Magadanból Vlagyivosztokba. Péntekre meg is érkezett a hajó, de aznap már nem maradt idő a szállítási papírok elintézésére, így hétfőig kellett várnunk, hogy láthassuk a motorjainkat. De addig sem voltunk tétlenek. Kihasználtuk a jó időt, lejártunk csavarogni a városba, érdeklődtünk a vonatjegy iránt, Lukas elindult a városi maraton 5 km-es szakaszán, amit én a térdfájásom miatt kihagytam, szombaton hatalmasat buliztunk a motorosklubban, melyet egy diszkóban folytattunk, és egy hajnali tengerparti fürdőzéssel zártunk.
Vasárnap Eduard meghívott minket a dácsájába, ettünk finom plovot (orosz rizses húst), és kipróbáltuk a hagyományos orosz szaunát.
Hétfőn elmentünk a PEK nevű szállítmányozási vállalathoz, ugyanis ők intézték a motorok szállítását Moszkvába, kivettük a konténerből a motorokat, és átadtuk a PEK munkatársainak, akik készítettek hozzájuk kalodákat, amelyekben majd Moszkváig fognak utazni a motorok. Megvettük a vonatjegyeinket csütörtök hajnal 01.22 órás indulással, mert a héten ez volt a legolcsóbb jegy. Nagyon nem kellett sietnünk, mert a motorok is csak szerdán indultak Vlagyivosztokból, és azoknak 10 napig tart az út, szemben a személyvonat 7 napjával. Han, a kínai motoros velünk maradt másnapig, mert délután már nem akart elindulni. Ő az utolsó 4000 km-t motoron teszi meg. Mivel délnek indul, valószínűleg neki nem kell havas utakkal megküzdenie, mint nekünk kellene, ha motorral mennénk hazáig.
Szállásunk a Vlagyivosztoki Motoros Klubnál
Megérkeztek a motorok
2018. 09. 27- 2018. 10. 03.
Ez a hét vonatozással telt. Este összepakoltuk a cuccainkat, elbúcsúztunk Eduardéktól, megköszönve a segítségüket, aztán elmentünk a közeli szupermarketbe bevásárolni az útra. Estére hívtunk egy taxit, ami elvitt minket a vasútállomásra, ahová éjfél körük érkeztünk. Kicsit üldögéltünk a váróteremben, majd a vonat indulása előtt fél órával kimentünk a peronokhoz megkeresni a vonatunkat. Felszállás előtt mindenkinek ellenőrizték a jegyét, majd megkerestük a helyünket a vagonban. Kaptunk párnát, takarót, és mivel már késő éjjel volt, rögtön el is aludtunk.
Az egy hétig tartó vonatozás alatt többnyire a tájat néztük, beszélgettünk az utastársakkal, kártyáztunk, és amikor a vonat rövid időre megállt egy-egy nagyvárosban, akkor leszálltunk, és vettünk enni- és innivalókat. A vonaton is lehetett kaját venni, a felszolgálók időnként végigjárták a vonatot, hot-dogot, péksüteményeket kínálgatva.
Csita környékén megbizonyosodtunk róla, hogy jó döntés volt a vonatozás, amit nem csak a Honda műszaki állapota indokolt, hanem az is, hogy itt bizony már megmaradt a leesett hó. Egy hét alatt azért már kezdtük unni a vonatozást, mert bár a táj változatos volt, és az utasok is cserélődtek az úton, de azért én szívesebben ülök inkább a motoromon.
Október 3-án, dél körül értünk Moszkvába. A főpályaudvarról HÉV-vel mentünk ki Moszkva külvárosába, ahol már várt minket Iván. Beültünk a kocsijába, és elvitt minket a házához, ahol majd megcsinálhatjuk a motorokat. Jó nagy műhelye volt Ivánnak, és rengeteg motorja, ugyanis ő azzal foglalkozik, hogy kissé sérült motorokat vásárol, rendbe hozza, és a motoros szezon kezdetén eladja őket.
Mozdony a Vlagyivosztoki Főpályaudvaron
9288 km. Moszkva
2018. 10. 04.
Ma délben telefonáltak, hogy mehetünk a motorokért. Átautóztunk Moszkván, megnéztük a Vörös Teret, a Kreml-t, a Lubjankát, a valamikori titkosrendőrség épületét, a Bolsoj Teatr-t, majd megérkeztünk arra a pályaudvarra, ahová a motorok érkeznek. Már ott voltak a motorjaink, kalodába zárva, körbefóliázva, csak az illetékest kellett megvárnunk, aki átadja őket.
Miután megérkezett az emberünk szétbontottam a kalodát, és kicsomagoltam a motort. Ezután Lukas motorja következett. Legnagyobb megdöbbenésünkre a motor hátuljára rögzített autóakksit levették, és rátették fejjel lefelé a motor ülésére. A kifolyó sav jókora lyukat mart az egyedileg gyártott ülésbe, és még szerencsénk volt, hogy nem lett zárlat, és nem gyújtották fel az egész motort a többivel együtt. Ez jól mutatja a PEK, a motorok szállítására specializálódott cég szakértelmét. A Hondáról jegyzőkönyv készült, majd betoltuk a furgonba, én pedig feltöltöttem az MZ-t üzemanyaggal, mert azt leengedték belőle. Felöltöztem a motoros ruhába, és elindultunk Ivánék házához, ahol egyből neki is fogtunk szétszedni a motorokat. Az MZ-n végre kicseréltem a hátsó lánckereket, mert már nagyon fűrészfogasra kopott, valamint a kupplungbowdent, mert a bowdenházból nem tudtam kimosni az odakerült sarat, port, és kissé már akadozva mozgott. Közben Lukas elkezdte szétszedni a Honda motorját. Amikor szétszedtük a blokkot, akkor beigazolódott, amit sejtettünk, hogy elszakadt a vezérműlánc, és eltört az egyik láncfeszítő.
Bolsoj Teatr- a Moszkvai Nagyszínház
Lubjanka- a valamikori titkosrendőrség épülete
2018. 10. 05.
Mivel tegnap sokáig javítottuk a motorokat, ezért ma későn keltünk. Elmentünk alkatrészbeszerző körútra, vettünk csapágyat, szimmeringeket, olajat, valamint egy használt autóakksit a Hondához, mert az Angliából rendelt generátor még mindig nem érkezett meg. A vezérműlánc a város másik végében volt, de egy motoros megígérte, hogy elhozza nekünk, nem kell újra átmennünk a városon. Óriási, 10 milliós város Moszkva, hatalmas forgalommal, állandó forgalmi dugókkal. Este 8 után érkezett a srác a vezérműlánccal, aztán elmentünk még egy járműalkatrész áruházba, amely hajnal 1-ig nyitva van. Ez egy óriási áruház, rengeteg üzlettel, ahol mindent lehet kapni a régi és mai orosz járművekhez. Első szériás Zaporozsec műszerfalgombjaitól kezdve komplett Zsiguli motorig minden volt, amit csak el lehet képzelni.
Mivel már késő éjjel volt, mire minden alkatrész meg lett, ezért ma már nem fogtunk neki a javításnak, hanem Iván áthívta egy grúz barátját, Misát, akivel hajnalig beszélgettünk.
Egy nálunk nem forgalmazott autó- Lada Oka
2018. 10. 06.
Ma délelőtt elmentünk egy használtcikk piacra, ahol rengeteg dolog volt, többnyire a szovjet időkből, de voltak még régebbi dolgok is. Pár ismerős dolgot felfedeztem, amit annak idején nálunk is lehetett kapni. Volt Sztálin és Lenin szobor mindenféle méretben, szovjet zászlók, meg még sok-sok minden. Én vettem pár régi rubelt, Iván pedig egy elég jó állapotban lévő kerékpárt. Hazafelé menet megebédeltünk egy McDonalds-ban, majd kora délután nekifogtunk a Honda összerakásának. Estére kész is lettünk vele, feltöltöttük vízzel, és megpróbáltuk beindítani. Nagyon nehezen akart beindulni, állítólag ez Honda CX betegség, hogy hosszabb állás után nehezen indul. Hosszas indítózás után azért beindult, szépen járt, de egyszer csak vízcseppek jelentek meg a motor alatt. Kiderült, hogy a vízpumpánál csöppen a víz. Leengedtük a vizet, levettük a vízpumpát, de már tovább nem jutottunk, mert már éjfélre járt az idő, és egy kicsit aludni is akartunk.
BMW motor a használtcikk piacon
2018. 10. 07.
Reggel korán keltünk, hogy mielőbb összerakhassuk a Honda motorját. 8 óra körül végeztünk is vele, utána megreggeliztünk, és hagytunk egy kis időt a tömítések száradásának. Reggeli után összepakoltuk a csomagjainkat, feltöltöttük a Hondát vízzel, majd 10.30-kor elbúcsúztunk Ivánéktól, és hosszú idő után újra motorra ültünk. Bár vasárnap volt, de így is nagy volt a forgalom az MKAD-on, a moszkvai körgyűrűn, valamint a városból kivezető sugárutakon. Motorral azért tudtunk haladni, ahol nagyon lelassult a forgalom, ott az útpadkán előre mentünk. Szerencsére szép napos időnk volt, és napközben a hőmérséklet is 12-15 fok között volt, így vidáman húztuk a gázt. Moszkvától már csak 2000 km volt hazáig, ezért úgy döntöttünk, hogy ezt az utat szép kényelmesen 3 nap alatt tesszük meg.
Ahogy távolodtunk Moszkvától, a forgalom is csökkent. Késő délután értünk a határra, Nagy-Gluhovra, ahol sok kilométeres kamionsor volt. Ezt kikerültük, és felmentünk egészen a határsorompóig. Ott elkérték az útlevelet, és azt a papírt, amivel Mongóliából beléptettük Oroszországba a motort. Bár volt pár személyautó a határon, de minket félreállítottak, és soron kívül megcsinálták a papírjainkat, amiért nagyon hálásak voltunk. Ezután az ukrán oldal következett, amitől tartottunk, mivel kifelé jövet a kis határon mindenünket szétszedték, mindenbe belekötöttek, és pénzt követeltek. Ezzel szemben itt rendkívül korrektek voltak, és szintén soron kívül megcsinálták a papírjainkat. Közben beszélgettünk a határőrökkel, vámosokkal az utunkról.
Mire végeztünk besötétedett, így az egyik határőr által javasolt hotelnél álltunk meg a határ után, hogy ott éjszakázzunk, de ebben a hotelben telt ház volt. Ajánlottak egy másikat innen 40 km-re, de a navigáció nem messze, még a városban, Gluhovban is írt egy hotelt, amit hosszas keresgélés után egy tóparton találtunk meg.
2018. 10. 08.
Éjjel feltöltöttük az autóakksit a Hondához, és nekivágtunk a Kijev felé vezető útnak. Kijev előtt több helyen is rendőrök ellenőrizték a forgalmat, és az egyik helyen kiszúrták, hogy a Hondán nem világít a lámpa. A tükörből láttam, hogy Lukast megállították, így én is visszafordultam. Mutatta a rendőr a lámpát, hogy nem működött, de mondtuk neki, hogy már Mongólia óta nem jó a generátor, és azért nem kapcsoltunk lámpát, hogy minél tovább bírja az akksi. Mondtuk, hogy négy hónapja úton vagyunk, mindjárt hazaérünk, ne itt az utolsó napokon kelljen már büntetést fizetnünk.
– Olyan messze voltunk? Mongóliában?
– Még annál is messzebb, Magadanban, Mongólia után 5000 km-re.
Rögtön megenyhült a rendőr, mondta, hogy a fejlámpát tegyük fel a motor elejére, és ezzel rendben lesz a dolog. Elköszöntünk tőle, majd nemsokára beértünk Kijevbe. Kijevnek nincs körgyűrűje, a városon megy keresztül a tranzitforgalom, így elég lassan haladtunk, aminek nem örültek annyira a motorok. A kétütemű nem szereti az alacsony fordulatot, hajlamos beköpni a gyertyát, a Hondán meg már Mongólia óta nem volt hűtőventillátor. Örültünk, mire átküzdöttük magunkat a városon, majd egy 2×2 sávos úton csapattunk tovább Zsitomir felé.
A mai napon is sikerült teljesíteni a tervezett távot, és estére már Rivne-be értünk, ahol megkerestük az előre kinézett szállásunkat, de ott telt ház volt, így egy ukrán srác javaslatára egy másik hostelbe motoroztunk, a városközpontba. Ott a helyi alkoholisták útba igazítottak, bejelentkeztünk a hostelbe, és már csak a motoroknak kellett valami zárt helyet keresnünk. A hostel mellett volt egy zárt udvar, oda tettük be a motorokat, és az egyik alkoholista megnyugtatott, hogy ott biztonságban lesznek a motorok, ugyanis ott ő az őr, és ő fog egész éjjel vigyázni rájuk. Ettől aztán halálosan nyugodtak lettünk. Az őr annyira be volt rúgva, hogy beszélni is alig tudott, és a földről való feltápászkodása is több percet vett igénybe.
2018. 10. 09.
Elérkezett túránk utolsó napja. Reggel 8 körül lehordtuk a cuccainkat a motorokhoz, amik szerencsére megvoltak, és a meglehetősen hűvös időben elindultunk Ungvár felé. Mivel az ukrán pénzünk már fogytán volt, így bankkártyával fizettünk a tankolásokért. Bár az üzemanyag jóval drágább volt, mint Oroszországban, nem beszélve Kazahsztánról és Kirgizisztánról, de még mindig olcsóbb volt, mint itthon.
A kárpátok hegyei között egy parkolóban megálltunk ebédelni, majd kora délután Ungvár után értünk az ukrán-szlovák határra. Itt szokás szerint előre gurultunk, de az ukrán vámosok visszazavartak a sor végére. Az összes határon előreengedtek a motorokkal, csak itt, mikor már hazaérkeznénk, akkor kellett sorba állni. Szerencsére az egyik autós jó fej volt, beengedett maga elé, így nem kellett az egész sort kivárnunk. Mikor beértünk a határra, akkor úgyis félreállítottak minket egy külön sávba, így nem akadályoztuk az autókat. A szlovák oldalon nem volt senki előttünk, felírták a tankban lévő üzemanyag mennyiségét, megnézték az útlevelet, majd mehettünk tovább. Bementünk a határfaluba, Nyizsné Némecké-be, ugyanis Lukas anyósáék itt laknak, megvacsoráztunk, majd elköszöntem Lukastól, és hosszú idő után egyedül folytattam az utamat.
Átmotoroztam Kassán, majd már sötétben értem el Rimaszombatot. Este 10 óra után érkeztem Somoskőújfalunál a magyar határra, és közel 4 hónap motorozás után újra magyar földön voltam. Innen már csak 12 km volt hazáig, így este 10.30-ra, több, mint 20000 km megtétele után végre hazaérkeztem.
Végszó
Ezzel a túrával sikerült valóra váltanom az álmomat, végigmentem a Csontok Útján, és elmotoroztam a legkeletibb városba, ahová el lehet jutni közúti járművel. Megismerkedtem a kazahokkal és a kirgizekkel, akik testvérnépnek tekintenek bennünket, végigmentem a mongol sztyeppén és Szibérián, és betekintést nyertem a végtelen Oroszország különböző népeinek életébe. Mint az eddigi útjaimon, most is rengeteg ember segítette az utunkat szállással, ennivalóval, szervizzel, jó tanácsokkal.
Szeretném megköszönni a segítséget szlovák barátunknak, Peter Pankuch-nak, aki anyagilag hozzájárult az utunkhoz; Vologyának (Krot-nak) és Talgatnak, a két aktobei bikernek, akik egész aktobei tartózkodásunk alatt segítettek nekünk; Alkapnak és az aktobei szerviz dolgozóinak, akik mindent megtettek, hogy újra üzemképesek legyenek a motorjaink; Asannak és családjának, akik vendégül láttak minket aktobei otthonukban, és útravalóul elláttak minket mindenféle finomsággal; Vászjának, aki bemutatta nekünk Bajkonurt, ezzel egy óriási élményt szerezve; a sok kazah, kirgiz, üzbég, tadzsik, orosz motorosnak, valamint a Simkenti Motoros Fesztivál szervezőinek, akik vendégül láttak minket a motoros fesztiválon; Dimitrijnek, aki Almatyban segített nekünk; Surennek, aki végigkalauzolt bennünket a mongol fővároson, és megismertetett minket ezzel a rendkívül érdekes országgal; Dimának, aki Csitában segített nekünk szállással és alkatrészbeszerzéssel; Ljosának és Szásának, akik Szibériában befogadtak minket a hotelszobájukba; a két jakut rendőrnek, akik elláttak minket medveriasztókkal; Timurnak és családjának, akik Jakutszkban vendégül láttak minket, és bemutatták a rendkívül szélsőséges időjárással rendelkező városukat; Fjodornak, aki Yagodnoyében segített minket; Szásának és a többi aranybányásznak, akik szintén vendégül láttak minket, és megismertettek az aranybányászok nagyon kemény életével, valamint segítettek eljuttatni az üzemképtelen Hondát Magadanba; Andrejnek, a Magadani Motoros Klub elnökének, aki mindent megtett azért, hogy ebben a világvégi városban is jól érezzük magunkat; Eduardnak és a Vlagyivosztoki Motoros Klubnak, akik vendégül láttak, szállást biztosítottak nekünk, és kalauzoltak minket ebben a hatalmas kikötővárosban; Aydynnak, aki megmutatta Vlagyivosztok nevezetességeit; Ivánnak és családjának, akiknek Moszkvában élvezhettük a vendégszeretetét, valamint annak a sok ismeretlen embernek, akik mind-mind azon voltak, hogy az utunkat segítsék. Végül, de nem utolsósorban szeretnék köszönetet mondani Bambi Mesternek, aki az út előtt és közben ellátott alkatrészekkel, a túra során telefonos segítséget nyújtott, és készített nekem egy olyan motort, amivel ezt a hosszú, nehéz, motort- és embert próbáló túrát végig tudtam csinálni. Ezen kívül szeretném megköszönni az MZ Club tagjainak a drukkolását és a segítségét, amivel hozzájárultak ahhoz, hogy amikor műszaki hiba lépett fel, a sok-sok bürokratikus akadály ellenére eljusson hozzám az alkatrész. Mert bár mi mentünk végig az úton, de úgy gondolom, hogy a sok segítség nélkül ez nem sikerült volna, így ez az eredmény mindannyiunk közös érdeme.
A közel 4 hónapos, és 7 országot átölelő túra alatt 20249 km-t mentünk motorral. Csapattunk 45-50 fokos hőségben a kazah sivatagban, fagypont alatti hőmérsékleten Szibériában a Kolima Highway-n, mentünk több, mint 1000 km-t sárban, mentünk mély homokban, köveken, folyókon át, rozoga hidakon keresztül, aludtunk sátorban, raktárkonténerben, szállodában, lakásokban és a szabad ég alatt. Ilyen hosszú úton óhatatlanul előfordulnak nehézségek, de sikerült mindig úrrá lenni rajtuk, és tudtuk folytatni az utunkat.
Ezzel a túrával újra rengeteg élménnyel lettem gazdagabb, és mindenkinek csak javasolni tudom, hogy ha van rá lehetősége, üljön fel a motorjára, és induljon el bátran kelet felé, ahol kevesebb pénzből sokkal többet lehet motorozni, az emberek rendkívül vendégszeretőek, a természet gyönyörű, és a kaland garantált.
