A túra ötlete még előző évben, a Kárpátalja túrán született meg. Milyen jó is lenne motorozni egyet az Alpokban, elmenni Svájcig, illetve látni a Földközi tengert. Hamar kiderült, hogy kétütemű motorkerékpárral nem olyan egyszerű bejutni Svájcba, így végül abban állapodtunk meg, hogy keresztül motorozunk Szlovénián, onnan átmegyünk Olaszországba, valahol fürdünk egyet a tengernél, majd az Alpokon keresztül vissza Szlovéniába, majd onnan haza. A túra szervezését ezúttal Mladi vállalta magára, de a szállás keresésből mi is kivettük a részünket. A túra időpontjának ezúttal is Július végét, Augusztus elejét tűztük ki, mivel ekkor várhatóan csodás napsütés, és kellemes meleg idő lesz. Hát nem így történt, de ennyire nem sietek előre.
A nulladik nap arról szólt mindenkinek, hogy eljussunk otthonról Becsehelyig. Jómagam, és Tbee az adonyi MOL benzinkútnál találkoztunk. Innen elmentünk Székesfehérvárra, ahol Matyifi már várt bennünket. Előző nap, és aznap is esett már az eső, de mi még megúsztuk az égi áldást. Nem úgy, mint a később érkező Nagyárpi, és Mladi, akik már idefelé jövet is alaposan megáztak. Innen együtt haladtunk tovább az M7-es autópályán Becsehelyig, közbeiktatva egy rövid pihenőt Balatonlellénél.
Becsehelyen a Mara Panzióban szálltunk meg, motorjainkat pedig Boge klubtárs felajánlásának jóvoltából a garázsában helyezhettük el. A welcome drink, illetve az anyukája által készített kalács pedig külön meglepetés volt számunkra. Becshelyre menet mi még csak nyomokban láttuk az esőt, de estére már itt is szakadni kezdett. Nem aludtam valami nyugodtan aznap éjjel, abban bíztam reggelre elvonulnak a fellegek. Nem így történt.
A túra első napjának reggelén madárcsicsergés helyett arra ébredtünk, hogy az eső ütemesen veri a szobánk ablakát. Reggeli után Zsaki is befutott, így a felcuccolást követően, biztos, ami biztos alapon, esőruhában, nekivágtunk az útnak. Aznapra nagyjából egy 350 km-es etap várt ránt Becsehelytől Ajdovscináig. A szlovén határt Lendvánál léptük át, a borús idő, illetve a vizes, csúszós aszfalt miatt igazából még nézelődni sem volt kedvünk, pedig nagyon szép tájakon gurultunk.
Nagyjából 40 km-re az indulás után megtörtént az első elcsúszás. Szegény Zsaki lova bokrosodott meg, és ledobva lovasát becsúszott egy árokba. Gyors helyzetfelmérés után helyrehoztuk a motort, viszont egy problémát nem tudtunk magunktól megoldani. A felső túradobozának rögzítő fülei sérültek az eséstől, így nem tudtuk biztonságosan rögzíteni azt. Szerencsénkre, a mellettünk levő tanyán segítséget tudtunk kérni a háziaktól, gyorsan került fúrógép, hosszú csavar, fakötésű alátét, így a dobozt fixen rögzíteni tudtuk.
A továbbiakban visszafogottabb tempóban folytattuk utunkat a Statenberg kastélyig. Maga a kastély kívülről nem mutatott ugyan olyan jól, de mivel egy magasabb dombon helyezkedett el, a kilátás csodálatos volt.
A következő tervezett megállónk Sevnica községben volt egybekötve egy gyors uzsonnával, és tankolással. De ne szaladjunk ennyire előre. Mladi meseszép útvonalat talált nekünk az egész túrára, de erre az időjárásra ő sem számított. A tenger sok hajtűkanyar, és szerpentin esőben, és vizes úton inkább átok volt, mint áldás. Legalább is számomra. Fárasztó volt motorozni, hogy végig figyelni kellett a csúszásveszély miatt. Mentünk kis vidéki aszfalt utakon, erdőben vizes faleveles murván, ahol épp fakitermelést végeztek, olyan szakaszon, amit lezártak, mert egyszerűen a sok eső elmosta az utat és beterítette fehér sárral, stb. Egyik kedvenc momentumunk az volt, mikor az erdőben a murvás úton megláttuk a főútvonal jobbra kanyarodik táblát, illetve a 40 km/h-s sebességkorlátozást. Mi épp örültünk, ha 20-al tudtunk menni.
Sajnos én sem úsztam meg aznap esés nélkül az utat. Az erdős szakasz után, mikor végre újra aszfaltra tévedtünk, mondván hozzuk be a lemaradást, az egyik balosban besokalltam. Szerencsére sikerült lelassulnom, és csak séta tempóban dőltem el. Egy meggörbült lábtartóval meg is úsztam a dolgot, de aznapra végképp elment a kedvem még az élettől is. Ezt követően Sevnicáig eseménytelen utunk volt, leszámítva egy gyertyacsere miatti kényszerpihenőt. Ott tankoltunk, mi is, és a motorok is. Kellemes momentum volt a kávézóban ivott capuccino, ahol az ital mellé ajándék virág is járt.
Következő tervezett megállónk a Predjamai várnál volt. Mladi elmondása alapján nem számítottam ilyen szép látványra. Az egész várat félig a hegyoldalból kifaragva építették fel, amit még a látogatók is csak egy irányból tudtak megközelíteni. Mivel sajnos már délután 5:30 felé járt az idő, a vár belülről történő meglátogatását el kellett vetnünk, ha még világosban el akartuk érni a szállásunkat.
A következő, és aznapra egyben az utolsó állomás Ajdovscina volt. Viszonylag sima utunk volt odáig, és a Mladinski Center Hotelt is egyből megtaláltuk. Lepakolás után el akartunk menni enni valamit, ezért a recepcióst megkérdeztem, hol van a közelben egy jó étterem. Á, itt van a közelben, menjetek felfelé ezen az úton 1 km-t. Mivel egy jó sört is szerettünk volna inni, gondoltuk elmegyünk gyalog. Nagyjából 1 km után kezdett gyanús lenni a dolog, mivel semmi étteremre utaló dolgot nem találtunk. Megkérdeztük az arra járókat, ők mindig azt mondták, menjünk tovább párszáz métert, és ott lesz. Árpi és Matyifi már vissza is fordult, mondván nem lesz ott semmi, és ha lesz is, majd motorral utánunk jönnek. A lényeg az lett, hogy nagyjából 1,5 km után találtunk egy kis családi éttermet. Még csak tábla sem hirdette a meglétét, csak a vendégekből gondolhattunk étteremre. Végül Árpi, és Matyifi is csatlakozott hozzánk, és sikerült rendesen megvacsoráznunk. Este még megbeszéltük a szálláson az aznapi dolgokat, és lámpaoltást követően szinte egyből elaludtunk. Nekem ennyire hosszúnak még sohasem tűnt 350 km.
A második napunkon megcéloztuk a napfényes Itáliát. A cél aznap egy Ponte Nelle Alpi nevű település volt az Alpok lábánál, délelőttre egy kis fürdés is be volt tervezve a tengerparton, illetve délután meg akartuk nézni a San Boldo átjárót is. Tervezett össztáv 275 km. Reggel végre nem esett az eső a szállásnál, így kicsit jobb kedvvel indultunk útnak. Első dolgunk volt megtankolni a motorokat, mivel ezt előző nap elsumákoltuk. A benzinkúton a kútkezelők között volt ám tanakodás, milyen motorokat is látnak. Hallottam, Moto Guzzitól kezdve előjött sok minden, de az MZ név nem kerül elő. Pedig rá volt írva a motorokra.
Első nem tervezett állomásunk még Szlovén területen volt egy gyors gyertyacsere, és gyújtás beállítás végett. Következő megálló pedig az Olasz határt jelző táblánál volt a kötelező fényképek elkészítése végett.
Ezt követően végre elérkeztünk az első tervezett megállóhoz, a Sistiana Mare-nél fekvő tengerparthoz. Nagy élmény volt itt is pár km alatt a hegyvidékről lemotorozni a vízparti mólókig. A tenger türkiz kék volt, a víz pedig kristály tiszta. A hőmérséklete is alkalmas volt fürdőzésre, viszont az időtervünkhöz képest egy órás késésben voltunk, amit nem tudtunk, hol vesztegettünk el. Továbbá mivel a víz felől elég baljós felhők érkeztek, egy kávé és fényképezkedés után jobbnak láttuk elindulni.
Ezután pedig felkerestük Visintini-nél az I. Világháborús magyar kápolnát. Mladiék korábban már jártak itt, és akkor hoztak magukkal egy emléktáblát is a klub nevében. Szerencsére ez a tábla még a helyén volt, így sikerült elhelyeznünk a nemzetiszínű szalagunkat is, melyet Matyifi hozott magával.
Már éppen indulni készültünk, amikor leszakadt az ég. Arra nem volt időnk, hogy az esőruhánkat felvegyük, így jobbnak láttuk az egyik ház eresze alá behúzódni, és várni a zivatar végét. Nagyjából 10 perc után csendesedett a vihar, így tovább indultunk. Én még az esőruhát sem vettem fel, mondván egy kis vizet kibírok, de azt én sem gondoltam, hogy 10 km múlva ugyanazon a viharon fogunk keresztül menni ismét, mint amit láttunk. Félreállás, és öltözködés után elindultunk a szállásunk felé, a hegyekbe. Nagyjából 60 km-en keresztül vert minket az eső, mire elkezdett csendesedni. Sacile városánál álltunk meg uzsonnázni a hegymenet előtt. Szerencsére Zsaki, aki mindenre gondolt, hozott magával gázmelegítőt a túrára, aminek itt is nagy hasznát vettük. 
Ezt követően immáron eső nélkül, de vizes aszfalton folytattuk utunkat. Mladi itt is kitett magáért, csodálatosan szép útvonalat talált számunkra. Itt azért közbe szúrnám, hogy az olaszoknál mi többnyire fehér színű aszfaltot láttunk, ami alapból is csúszik. Na ezt még tetőzi az eső, illetve a hordalék, ami a szerpentinekre, illetve az erdőkben ráfolyt az útra. Ennek ellenére óvatos tempóban teljesíthető volt a szakasz, de végig figyelni kellett, nehogy egy óvatlan gázadás után megcsússzunk, és megnézzük közelebbről a szakadékokat. Szalagkorlát ugyanis csak nagyon kevés helyen volt. 
Aznapi szállásunktól már nem voltunk messze, de még egy látnivaló hátra volt. A San Boldo átjáró. Ezt a helyet mindenképpen meg akartuk nézni, így utunkat eleve úgy terveztük, hogy keresztül haladunk az átjárón, lesz, ami lesz. Már kezdtünk bizakodni, hogy megússzuk a további esőt, de az időjárás ezúttal is nagyon kiszúrt velünk. Útban az átjáró felé szintén elkapott minket a vihar. Hogy legyen az olvasóközönségnek fogalma az extrém körülményekről, megosztanám Zsaki egyik idevágó videójának linkjét:
Közvetlen az átjáró előtt megálltunk egy kávéra, hátha csendesedik, de beláttuk, itt nincs mese, menni kell. Az átjáró körülbelül 10 számozott hajtűkanyarból állt. (Nem számoltam pontosan a szakadó eső miatt, örültem, hogy élek). Minden hajtűkanyar szinte egymásra fordul rá, és mivel közben emelkedik is az út, egyesben tudtuk csak ezeket abszolválni. Előzetesen az interneten utána jártunk a helynek, ezért ismerősen köszöntöttük a jelzőlámpákat, amik a forgalmat irányítják. Ugyanis nem elég, hogy az alagutakat hajtűkanyarszerűen vésték ki a sziklákból, közben emelkedett is. Motorral is alig fértünk át, autóval már komolyan rá kellett volna készülni a kanyarokra. Az eső miatt fényképezkedni nem nagyon volt lehetőségünk, de egy képet azért közzéteszek az érdeklődőknek a helyzet komolyságáról.
Szerencsénkre a hegység, amin az átjáró vezetett keresztül, az esőfelhőket is elválasztotta. A túl oldalon csak pár helyen volt vizes az aszfalt, és egészen a szállásunkig esővel is csak kis foltokban találkoztunk. Kicsit azonban visszatérve az átjáróra, a várakozásaink ellenére kicsit csalódottak voltunk. Csak 4 kanyar volt egyirányúsítva, illetve az egész átjáró, amikor a hegyen belül kanyarodik az út, is csak pár kanyarból állt. Ennek ellenére legalább a látvány kárpótolt minket a hegy tetejéről.
Aznapi szállásunk egy Ponte Nelle Alpi nevű kistelepülésen volt. A gondosan összeállított itiner ellenére sikerült picit eltévednünk. Mi sem gondoltuk, hogy az olaszok most kezdenek egyszerre minden arrafelé haladó utat felújítani, és összekeverik, vagy egyszerűen leveszik a helységnév táblákat. A célpont körül köröztünk 10 km-en belül, de csak nem találtuk meg az utat, ami átvisz minket a mellettünk levő folyón, a keresett faluba. Még a helyi rendőröket is megkérdeztük, akik készségesen eligazítottak minket, hogy jó irányból jöttünk, de vissza kell menni még 10 km-t. Egyedül itt találkoztunk olasz rendőrökkel a túra során. Érdekesség képpen megjegyezném, hogy mindkét rendőr, aki az út szélén volt járőrben, beszélt angolul és németül is, és egyikük még a motorjaink márkáját is ismerte! Ezért külön plusz pont jár nekik. Viszont hiába mentünk vissza, csak nem találtuk meg a települést. Kínunkban már félre álltunk, elővettük a GPS-t és bepötyögtük az utat. Az legalább nem tévedett, meglett előbb utóbb a keresett hotel is.
Kellemes, családias szállást sikerült találnunk. A recepciós is készséges volt végig, bár bevallom őszintén először meglepődött, mikor csapzottan, színes esőruhában beállítottunk. A szobák elfoglalása, és gyors fürdés után itt is valami harapni való után akartunk nézni. A hotelnek ugyan volt saját étterme, de az zárva volt a rossz idő miatt, ezért gondoltuk visszasétálunk a városba egy másik étterembe, ami mellett eljöttünk. Mikor kiléptünk a hotel ajtaján, eleredt az eső. Akkor innen nem megyünk sehova. Leültünk a teraszra, és elkezdtünk sörözni. Negyed óra múlva a terasz mellett megáll egy fehér kisfurgon, kiszáll egy pizzafutár hölgy, és bevisz a recepcióra két nagy pizzát. Nekünk sem kellett több, gyorsan megállapodtunk, lesz, ami lesz, pizzát eszünk mi is! Bementem én is a recepcióra, ők is egyből értették, miért jövök, így fél óra múlva már a friss meleg pizzánkat ettük, mellé pedig hideg sör is került. Attól, hogy az étterem zárva van, sört még tudtak adni J. Evés után még a kedvünk is jobb lett, már az sem érdekelt, hogy esik az eső. 
A túra harmadik napján visszatértünk Szlovéniába. Uticél Bled, táv 260 km. Ismét arra ébredtünk, hogy az eső kopog az ablakunkon. Kinézünk a teraszra, a következő látvány fogad minket:
Na, ma sem ússzuk meg szárazon. Reggeli után felcuccoltuk a motorokat, irány Szlovénia. Első utunk egy benzinkútra vitt minket, mert előző nap nem volt kedvünk még tankolni is elmenni. Az alatt az 5 km alatt, míg a kútra elértünk, még az élettől is elment a kedvünk, úgy eláztunk megint. Néztük a térképet, merre lehetne egyszerűsíteni, mert ebben a szakadó esőben nem sok értelme van a szerpentinezésnek sem. Vagy kerülünk 60 km-t, vagy 25 km alatt átvágunk a hágókon, és rátérünk ugyan arra a főútra. Mi az utóbbit választottuk. Mladi ismét olyan utakra kalauzolt el minket, amit eddig legfeljebb a rally szimulátorokban láthattunk. A hegyoldalba faragott, oszlopokkal támasztott alagutak, a szakadék szélén haladó főút, a völgyben kanyargó kék vizű folyó, illetve maguk a hágók is felejthetetlenek maradnak. Az eső miatt főleg. Matyifi még egy új típusú esőruhát is kifejlesztett, aminek a szabadalmát most védeti le.
Ám az utolsó szakaszon át kellett haladnunk egy erdőn. Amit elmosott az esőzés szó szerint. Minden tele volt hordalékkal, a víz hömpölygött lefelé, ahol tudott. Az utak is olyan keskenyek voltak, hogy alig fértünk el, a szintkülönbségekről nem is beszélve. Képet az elmosott részről nem készítettünk, de a következő képen azért látszik, itt sem tudtunk 10 méternél többet megtenni kanyar nélkül.
Ez a szakasz kissé ugyan megizzasztott minket, még láncot feszíteni is megálltunk, de mire kiértünk az erdőből, végre száraz utat láttunk magunk előtt. Mivel még a nap is kezdett kisütni, haladósabb tempóra kapcsolhattunk. A szlovén határ előtt Mladi ismét talált egy rövidebb utat. Az, hogy ismét egy erdőn vágunk keresztül, már meg sem lepett. A figyelmeztető tábla viszont aggodalomra adott okot, miszerint túl keskenyek az utak, vigyázzunk a szembejövő forgalommal. Először még tetszett is a szakasz, de ekkor megláttuk a szerpentint felfelé, keresztül a hágón. Legyen elég annyi, hogy olyan meredeken mentünk felfelé, hogy kettest esélyünk nem volt kapcsolni kilométereken keresztül. Már vártuk a végét, mivel a léghűtéses motor + 6000-es fordulat egyesben, talán 10 km/h sebességgel az álmos könyvek szerint sem jelent jót. Sikerült felérnünk megragadás nélkül, ami a körülményeket figyelembe véve már önmagában szép teljesítmény a motorokra nézve. Gondoltuk megállunk kicsit blokkot hűteni az erdőben, de pont előttünk volt egy hirdetőtábla, miszerint 300 méter múlva egy vendéglő várja az arra járó motorosokat. Jó a marketingjük, tudják hol állnak meg az emberek felfelé jövet. Mivel ebédidő volt, és éhesek voltunk, utoljára Olaszországban még jól megebédeltünk. Természetesen a másik kihagyhatatlan olasz ételt a pizza mellett. Spagettit.
Ezután, immár jóllakottan folytattuk utunkat Bled felé. Észrevétlenül mentünk át a határon, egyik településről a másikra ismét Szlovéniában voltunk. Sikeresen megjártuk a napfényes Itáliát, napfény nélkül. Már csak egy fontos látnivaló jutott aznapra, a Vrisic hágó a macskaköves szerpentinjeivel, és a pazar kilátásával. Mivel főútvonalon haladtunk, és az eső sem esett, eseménytelenül jutottunk el a hágóhoz. Itt is számozva voltak a kanyarok, 22-es számig felfelé kapaszkodtunk, 44-es számig pedig lefelé. Látszott, hogy ezt a szerpentint nagy forgalomra tervezték, hiszen az utak is jóval szélesebbek voltak, és a meredekség is kisebb volt. Ez esetünkben azt jelentette, hogy már második fokozatot is kapcsolhattunk út közben. Vicces volt követni a számozott kanyaroknál a tengerszint magasságát jelző táblákat is. Már a hármas kanyar is 1015 méter magasan volt, a 22-es pedig 1580 méteren kanyarodott el. Sajnos a fénykép nem tudja visszaadni azt az élményt, amit ott fenn átéltünk. Legszívesebben csak egész nap néztem volna a tájat. Azonban ebben az érkező sötét felhők, és a fenti nagyjából +8°C-os hőmérséklet gátolt minket. Bár a hideg lett volna a legkevesebb.
A hágóról lefelé menet megtapasztaltuk a macskaköveket is. Pont a visszafordítók voltak macskakővel kirakva, az összekötő szakaszok aszfaltozva voltak. Itt örültünk csak igazán, hogy nem volt vizes az út. Ezután továbbra is főútvonalon haladtunk, és eseménytelenül elértük aznapi szállásunkat Bled-nél.
Negyedik nap, irány Becsehely! Táv 275 km. Szokás szerint ismét az eső kopogása ébresztett minket. Már nem is csodálkoztunk rajta, ez egy ilyen túra. Készülődésnél Zsakival együtt én is kipróbáltam egy módszert a csizma beázása ellen, ami végül működött is. Azt hiszem ez is megérne egy szabadalmat.
Ez a nap volt szerintem a holtpont többünknek is, már nagyon elegünk lett az esőből. Már minden mindegy, csak érjünk haza a lehető legrövidebb úton. Szerencsénkre mire indultunk, elállt az eső, így első állomásként megnéztük a Bled-i várat, és tavat. Meg kell mondjam, ez a hely simán megérdemelt volna egy külön napot, hogy felfedezzük. 
Innen utunkat Lendva felé vettük, immáron főútvonalon. Gondoltuk hamar elfogy az út, de ismét útfelújításokba és terelésekbe botlottunk. Egy szakaszon még az autópályát is kipróbáltuk. Bár az egész túrát úgy tervezte Mladi, hogy autópályán csak Magyarországon fogunk menni. Az ok az volt, hogy így több lesz a látnivaló, a szerpentin, illetve ha beütne a krach, akkor simán félreállunk, és probléma megoldunk.
Ám letérve az autópályáról ismét elértünk egy zivatar zónát. Amikor már ismét 30 km-t mentünk szakadó esőben kamionok mögé beragadva, és még picit el is tévedtünk, elszakadt valami. Matyifi, és Zsaki felvetette, hogy keressük meg a GPS szerinti legrövidebb utat, akár autópályán, és menjünk haza. Még az autópályától is messze voltunk, így folytattuk utunkat az eredetileg tervezett útvonalon. Végül is, mint utólag kiderült, jól tettük a folytatást az eredeti szakaszon, mert kisvártatva előbújt a nap, hipp-hopp felszáradt az aszfalt, és olyan jót sikerült menni hazafelé a hegyi szakaszokon, mint eddig a túra alatt soha. Végre nem kellett a csúszásra figyelni, felszabadultan lehetett menni. Jó tempót tudtunk menni, hamar fogytak a kilométerek. Megállni egyedül tízóraizni, illetve tankolni álltunk meg. Következő megállónk pedig a Mura –folyó partján volt. Lendva felé itt is sikerült picit megkeverednünk, de legalább láttuk a szlovén szőlőhegyeket is.
Négy nap után ismét magyar földre értünk. Tornyiszentmiklósnál még közösen ittunk egy kávét, majd Matyifi és Zsaki elköszönt tőlünk, ők ugyanis még aznap hazamentek.
Én, Árpi, Tbee és Mladi pedig visszamentünk Becsehelyre. Itt is volt még egy érdekes jelenet, miszerint mi egyszerre indultunk el a kávézótól, de egy idő után Tbee-t nem láttuk magunk mögött. Még vissza is mentünk érte, hátha gond van, de sehol senki. Na mindegy. Biztos elment Zsaki után, fel az autópályára. Ezt jól gondoltuk, ugyanis Letenyénél egyszerre értük el a kereszteződést. Mi balról érkeztünk, Tbee pedig jobbról J. Becsehelyen lepakolás után ismét Boge vendégszeretetét élvezhettük, és a motorjaink is végre jó helyen aludhattak. Még pár apró karbantartási munkára is jutott idő.
Az ötödik nap pedig a hazautazásról szólt. Reggeli után megtankoltunk, majd irány az M7, Budapest felé. Az út viszonylag eseménytelenül telt, csak Zalakomárnál iktattunk be egy kis kényszerpihenőt. Mladi motorja ismét gyertya cserét kért, és itt sikerült kideríteni ennek okát is. Kicsit nyitva volt végig a szivató, ezért kapott sokat a motor. A gyors szerviz után megegyeztünk, Mladi a 7-es főúton megy inkább tovább, hátha mégsem a szivató okozta a problémákat. Árpi, Tbee és én pedig az autópályán mentünk tovább. Árpi itt integetett nekünk, majd szabadjára engedte a Honda szárnyait, hiszen neki még nagyon sok út volt hátra hazáig. Én Tbee-vel csak Székesfehérvárnál álltam meg tankolás, és köszönés céljából. Nagy meglepetésünkre Mladi is befutott, aki mégis végig mögöttünk jött az autópályán. Elköszönés után mindenki hazafelé vette az utat, ki több, ki kevesebb utat megtéve. Ez után a túra után ha valaki azt mondja, hogy az MZ-nek beázik a gyújtása, az hazudik. Minden motor szó nélkül tűrte a vizet, 5 napon keresztül. Talán ők még jobban is bírták az utat, mint mi.
Összegezve ismét egy fantasztikus túrán vettünk részt, amit csak az időjárás árnyékolt be kissé. Bár így utólag, a beszámolót megírva már csak nevetek a sok vizen. Ha tehetném, akár holnap elindulnék ugyanezzel a csapattal a túrára. Akár szakadó esőben is!
Miklós_88
2014.08.28.
www.mzclubhungary.com
