2016. április 30. 2016. május 6. Lengyel MZ Klub találkozója
Elöljáróban…
Az embernek mindig vannak álmai, melyeket nem szabad feladni. Nekem lett egy, mikor itt, a túrabeszámolók között olvasgattam. Na meg ismerőseim is beleültették a bogarat a fülembe. Lengyelország. Igen, lengyel-magyar két jó barát, együtt issza egymás borát.
Voltam már nyugatabbra, délebbre, keletebbre is, de hogy északra menjek, ráadásul „kora” tavasszal? Nos, pár évvel ezelőtt nem hittem volna.
Aztán 2015 augusztusában pár klubtaggal elkezdtünk szervezni egy kiruccanást a „polákok” találkozójára. Kezdetben 7-8 motoros jelentkezett, de szépen morzsolódott a csapat. A főszervező a túra reggelén mondta le az utat. Mindegy, mi négyen elindultunk a kedvezőnek egyáltalán nem mondható időjárás ellenére. Hajnali fél ötkor indultunk Jegenyével, hőmérséklet ekkor +5 °C. Fél órával később egy benzinkúton felhúztuk vízálló ruháinkat, védekezvén az égi áldástól. Itt már lényegesen melegebb volt, +6°C.
Egy gyors reggeli és tankolás
Az irány Budapestről Sátoraljaújhely volt, ahol a terveink szerint z25z is csatlakozik hozzánk. Közben Bambi is hozzánk csapódott Füzesabony környékén. Innen szinte végigbúvárkodtuk a túrát, a rossz látási viszonyok és éppen a fagypont fölött remegő higanyszál miatt úgy döntöttünk, nem kockáztatjuk sem magunk, sem mások életét és megszállunk az első lehetséges helyen. (Mellesleg hozzájárult a lassú menethez a motorok vacakolása is. Hol a szivatóm akadt fenn, hol Jegenye verte ki a biztosítékot. Azaz a motorja.)
A felakadt szivató szivat…
Ezt tettük. Rymanów Zdrójban. Olcsón, kellemes, tiszta szállást találtunk Jarek segítségével.
Kell a száraz ruha
Már felmelegedve a száloda éttermében
Gondoltuk, majd másnap (szombaton) találkozunk külföldi márkatársainkkal és már velük bulizunk az este folyamán. Ez sajnos a dugattyúm miatt nem jött össze: eltört. Persze az eső még ekkor is szakadt, így egy árkád alá betolva nekiláttunk (azaz Bambi és Jegenye) a javításnak. Az ott elsétáló lengyelek sajnálkozva nézték az egyre inkább alkatrészkupacot, mint motort. Mikor észrevették, hogy a rendszám magyar, szinte minden második járókelő megkérdezte, tud-e segíteni valamiben. Nem került fél órába sem, lett egy pont passzentos (használt) dugó, gyűrű és persze tömítés, de hézagoló is. Ha eszembe jut az a kedvesség, amit ott kaptunk, a mai napig nagyon meghatódom.
Csoda, ha leállt?
Sajnos a malőr és az özönvíz szerű eső miatt a klubtalálkozó nem sikerült, pedig z25z megpróbált a nyomukba eredni a Solina tóhoz. Mindezt annak ellenére, hogy volt, aki tiltakozott ellene. De hát ő megígérte gyermekének, csinál egy képet, ahol kiskacsa úszik fekete tóban, Lengyelországban. Persze ez kacsa volt: sem kacsa, sem fekete tó. MZ-s sem, rajta kívül. Azért pár fénykép készült. Vajon megérte?
A gáton
A kötelező ajándékvásárlás helyszíne
Csodás kilátás
A szállodába visszaérve isteni vacsorát kaptunk, nem is drágán. Sőt, kifejezetten olcsónak mondható. Volt itt csocsó, billiárd, pingpong. Ez utóbbit én inkább kihagytam. Játék közben magyar szavakra lettünk figyelmesek: a szomszéd városkában alternatív lengyel-magyar baráti rock koncert volt, az ott fellépő együttesek is pont a mi szállodánkat választották.
Játék közben
Hazafelé úgy döntöttünk, pályázunk. Ennek szellemében a szlovák-magyar határnál Bambi húzott egy kövér gázt, s mire mi elértük a pályát, ő már otthonról üdvözölt bennünket. z25z már Kassánál elvált tőlünk, ő Sátoraljaújhely felé vette az irányt. Jegenye és jómagam kettesben folytattuk nem túl sima utunkat hazafelé. Jegenye peregyese 5 kilométerenként megragadt, így kamionokkal a seggünkben, rettegve jöttünk az M3-on. Innen a mondás, nem lakik messze, csak 2 ragadásnyira.
A Rymanow Zdrójban eltöltött 2 éjszaka és a szombati kalandjaim meggyőztek arról, hogy részt KELL venni egy lengyel MZ-s találkozón. Így hát hazaérve kimagyaráztuk magunkat, hogy miért nem voltunk, ígéretünk ellenére. Sok privát üzenet, SMS és telefon után körvonalazódni látszott, mikor és hol lesz a következő. Kiírtam a fórumra, hátha valakit érdekel. Volt pár érdeklődő, de többnyire azt mondták, nem vagyok normális, miután meghallották, mik a terveim. Szerintem meg igen. A hangok is ezt mondják. 😉
Ennyit elöljáróban.
A folytatásban pedig már a 2016-os…
A lényeg: Lengyelországban május 3-a nemzeti ünnep, így az ezt megelőző hétvégétől tervezték a túrájukat. Szerdáig. Augustówba. Egy hihetetlenül szép kempingbe, Królowa Woda-ba.
Tó a kempingben
És ilyen faházak (is) vannak
Mivel mi csak szombaton tudtunk indulni, így az érkezés eleve vasárnap estére volt tervezve. Reich segített szállást találni úgy az utunk fele környékén, Kalina Wielka településen, egy Agrokal nevű helyen. Igazából vele álltam kapcsolatban a szervezés teljes ideje alatt, egészen az indulásunk előtti nap reggeléig, amikor is közölte, hogy családi programok miatt mégsem tart velünk. Na, jól kezdődött. Izgultam, de mint kiderült, teljesen fölöslegesen. Minden úgy volt, ahogy leegyeztettük. A 2015-ös lengyel látogatásom is azt bizonyította, ott sem lehet elveszni, maximum csavarogni.
Az indulás előtti napokban az egyetlen velem tartó motoros, z25z, azaz Zizi avagy Zoli, számtalanszor egyeztetett velem. Hol én, hol ő kezdeményezte. Nem hitte el, hogy ifjabbik fiam is velünk tart. Egészen addig, míg pénteken délután 6 körül ideért és látta, hogy Flórián is keményen készül (nyomta a CS GO-t – ez egy mászkálós-lövöldözős játék, többek közt PC-re), a holmijai már be vannak préselve a túradobozokba. Persze ez nem okozott neki sem problémát, hacsak nem az, hogy pár cuccomat (biztonsági lánc a motor lezárására és pár liter ivóvíz) neki kellett elraknia. Ő csak egyedül volt, a dobozai össz befogadóképessége azonos az enyémmel, de ő egy utazótáskát is hozott, amit a hátsó ülésre kötött fel. Először gumipókkal, de mondtam neki, hogy akkor én inkább nem megyek. Meggyőztem, adtam neki rendes rögzítő hevedereket. 😉 Tehát a szerszámok, pótalkatrészek mellé simán befért hozzá minden.
Este még átbeszéltünk minden fontos információt: mi a terv, hol a szállás, hol találhatók azon emberkék elérhetőségei, akik bármiben segíteni tudnak. Zizi szinte teljesen rám hagyatkozott a szervezésben, azt mondta, alkalmazkodik. Szabad kezem volt. Attól eltekintve, hogy Flórián miatt nem akartam bevállalni „egy seggel” a közel 1000 km-es utat. Mert odafelé sietni akartam, minél több közös programban, gurulásban tudjunk részt venni.
A tervezett útvonal először Esztergom felé vitt volna, de reggel mégis Vác felé indultunk, útépítések, útlezárások és rendezvények miatt. Eleve másfél óra késéssel. Már ha késésnek lehet ilyenkor bármit is nevezni, hiszen szabadságra, motorozni indulunk. A komótos készülődés oka a hűvös és párás hajnal volt: nem szívesen indultam volna ilyen időben: kedvesem tett volna pár kedves megjegyzést elmém állapotára. Persze, ha mindezt utas nélkül teszem, akkor nincs gond…
Az utunk így 10 km-rel lett hosszabb, viszont lényegesen gyorsabban tudtunk haladni. Hipp-hopp, Rétságon is voltunk, ahol terveztük az első megállást: tankolást motorokba és utasokba. Itt egy kisebb (15 fős) rizsrakétás motorosok csapatja vett körül bennünket, faggatózva céljainkról. Nem hittek nekünk, de megnézték a navigációs rendszerbe beírt célpontot. Azt mondták, (moderálva). Ők nem mernek 300 km-nél messzebb menni a gépeikkel. Szerintem a legöregebb is maximum 3 éves volt… Azért mély tisztelettel intettek nekünk pápát.
Szlovákiában nem terveztem különösebben sehol megállni, esetleg szükségeink miatt. Mégis, mikor elértük Zólyom városát, egy fénykép erejéig meg kellett állnom japán motoros ismerőseim emlékére (ők 6 nap alatt Százhalombattáról indulva Ózdon keresztül, Krakkót érintve idáig értek el, de nem műszaki problémák miatt).
Megálltunk még pár percre Besztercebányán egy benzinkútnál egy kávéra (Zizi főzte), pár szendvicsre és egy kis szusszanásra. Szlovákiában Donovalyban álltunk meg, havat fényképezni. Sokat kellett keresni, pedig mielőtt beértünk volna a hegyekbe, az útjelzőkön 0 és -2 °C-os aszfalttal riogattak. Ennek ellenére kellemes 14-15 fokos, napsütéses idő volt.
A háttérben a Tátra havas csúcsai…
…amiből nekünk csak ennyi jutott.
A lengyel határt szinte pillanatok alatt elértük, Rózsahegyen megállás nélkül gurultunk át. Tempónk felfelé és lefelé is közel azonos volt: nem száguldoztunk, inkább nézelődtünk. Na jó, néha beleszaladt a 90-es tartományba is a mutató.
Amint átértünk, Zizi jelezte, meg kell állnia. Mondtam, nekem is, de remélem, a következő benzinkútig kibírja. Azt mondta, igen. Persze, ekkor nem tudtuk, hogy a legközelebbi működő kút innen közel másfél órányira volt. Hát, én itt 16 és fél litert tankoltam a /1-esembe, de még a 3 deci olaj is simán belefért. De kibírtuk. Igaz, az első utunk nem tankolni vitt…
Nem csak hű hátasainkat kellett abrakoltatni
Volt még egy megállónk Krakkó előtt, szintén egy kúton, kihasználva az ottani szociális létesítményeket. Aztán egy gázzal, szépen, komótosan elértünk Kalina Wielkába. Egy csodás kis falucska, pár lakossal, egy kisbolttal. Ezt nem hagyhattuk ki, a szállás elfoglalása és a pálinka elfogyasztása után Zizivel átsétáltunk ide, mintegy 60 méternyit. Már kezdtem magam csavargónak érezni, hiszen ez több mint a maximálisan elfogadható 30 méter. Nem volt ám könnyű kitalálni, hogy hol a bolt: minden táblán mássalhangzó torlódások voltak, tisztára mint Szlovákiában. Csak itt sokkal hosszabb és megjegyezhetetlenebb feliratokkal. Szerencsénkre a tűzoltó szertár sarkában ült pár ember csavaros kiflivel és dobozos kenyérrel a kezükben, így kézenfekvővé vált, merre kell keressük a bejáratot.
Az első szállásunk
Én mindenképp szerettem volna megkóstolni a legjobb lengyel söröket, így a helyiek ajánlásai alapján 2 doboz mellett döntöttem. Nem bántam meg, jó választás volt mind a Tyskie, mind a Lech. Később aztán meggyőződtem róla, hogy szinte minden lengyel sör jó. Én inkább a pils típusúakat kedvelem, feléjük pedig ez a jellemzőbb. Érdekes, hogy a német tisztasági törvényt ők is nagyra becsülik, a sörnek szerintük sem alapanyaga a kukorica. Egyéb pékárut végül is nem vettünk, sajnos már kifogyott a készletük. Így vacsoránk az otthonról hozott páncélos chilis bab lett. Zizi megmutatta, milyen házias: a „főzést” és a mosogatást is bevállalta.
A konyhatündér
Az álomba szenderüléssel nem volt gond, eléggé ki voltunk merülve. Hajnal háromkor egy légvédelmi szirénára ébredtünk, ami úgy fél órán keresztül bömbölt az éjszakába. Reggel megtudtuk, ez a tűzoltószertár riasztó szirénája volt: ezzel jelzik az otthon, de ügyeletben lévő tűzoltóknak, hogy nyomás oltani. Lehetett volna messzebb is az a fránya bolt, csavarogtam volna többet is, ha ezt akkor tudom.
Másnap, vasárnap korai indulás volt betervezve, hiszen több mint 500 km volt előttünk és nem akartunk sötétben motorozni. Így picivel később, mint 6 óra, már brümmögtek az MZ-k, fájó szívvel búcsút intettünk a kedves kis szállásunknak, amiért 100 lengyel zlotyit perkáltunk.
Reggel 6 óra, lassan indulni kéne
Tudni kell, már elindulás előtt elhatároztam, teljesen a Waze rendszere fog vezetni a kirándulás egészén, amit azért az első 5 km után kicsit megbántam. Na nem magam miatt, hanem Zizi miatt: sportkormánnyal, hason fekve azért földúton (pedig ez le volt tiltva!) nem túl élvezetes motorozni, főleg nem az általunk választott gumikkal. Ja, hogy még izgalmasabb legyen: akkora köd volt, hogy az első sárvédőt sem igazán lehetett kivenni, nemhogy a gödröket és köveket… Én ennek ellenére élveztem: pici gáz második alapjáratnál és máris a rendszám volt elöl. Szóval, kellett birkózni, hogy a kerekek maradjanak alul. Persze az a fránya navi azt írta: 50 km múlva fordulj jobbra. Lehet gondolkodni, mit éreztem. De ugye vissza nem fordulunk, mert úgyis visszahoz erre az útra a „mitfárer”. Szóval, előre, 50 km földút. Köd, felázott, agyagos talaj. Ugye a túravezető fél szemét mindig a többieken tartja… Na de legnagyobb meglepetésemre úgy 10 km után először beton, majd másik 2 km után hibátlan aszfalt borította az addig sáros utat. Apropó, ez egy két és fél méter széles „mezőgazdasági” út volt, de ahol szilárd burkolat volt, ott tökéletes, majdhogynem hungaroringi minőségű! Szóval, lehetett (volna) élvezni a motorozást: tökéletes minőségű útburkolat, jó sok – a ködtől eltekintve – belátható kanyar. Mivel nőtt a sebesség, így a nedvesség is jobban ért bennünket, ezért egy buszmegállónál úgy döntöttem, felvesszük a gumiruhákat (én honvédségi vegyvédelmiket vittem védőfelszerelésnek). Innen harminc kilométert mentünk csak (ebből mintegy 20 volt ködben) beöltözve, majd ismét megállás, vetkőzés. Ekkor időben picivel 8 után jártunk, a két megálló közel egy órát tartott. Szóval, ha egy órával később indulunk, nem lett volna akkora köd, hogy be kelljen öltöznünk, így ugyanott lettünk volna. Esetleg már induláskor beöltözünk, ami ugye extra időt nem vett volna különösebben igénybe, hiszen ezt kávézás közben is el lehet végezni… Következtetés: ha legközelebb köd van induláskor vagy beöltözök és indulok vagy várok kicsit és meglátjuk 😀
Jędrzejówot elhagyva szinte csak a gázt kellett húzni: se kanyar, se semmi. Innen több sávos úton mentünk szinte végig, az alföldi srác nagy örömére. Csak tankolni álltunk meg, na meg egyszer enni-inni. Kávét itt is kaptam a kempingkészletnek köszönhetően. Úgy számoltam, hogy a célig elég lesz a benzinem, de sajnos előtte 70 km-rel tartalékra kellett raknom, így még egy tankolást be kellett iktatni. Ez szerintem az erősödő szembeszélnek volt köszönhető, na meg annak, hogy baromi unalmas 80 km-t nyíl egyenesen menni, aztán egy enyhe kanyar, majd ismét 70 km. Az első pár kanyargós úttest előjelző táblának úgy megörültem, hogy el sem lehet képzelni. Aztán szembesültem, mit jelent Varsótól északabbra a kanyargós úttest: ahhoz, hogy az éles kanyart be tudjam venni, elég volt a fejem a megfelelő irányba dönteni. Na, nem azért mert olyan nehéz 😀
Mindegy, már nagyon fogytán volt a nafta, így bekanyarodtam egy városkába, ahol reményeim szerint volt benzinkút. Természetesen volt is, de ahány embert kérdeztem, merre van, annyiféle irányt mondtak. Menjek jobbra, menjek balra, csak előre… Navazze, kössz…. Aztán rájöttem a megoldásra: ebben az icipici városkában volt vagy 4 kút. Természetesen mi (én) azt választottam, amihez pont az ellenkező irányba kellett motoroznunk, ráadásul ez volt a legdrágább is. Flórián itt kérdezte meg először, hogy mennyi van még hátra!!! 46 km-re voltunk a céltól a GPS szerint. Persze ez nem volt igaz, mert rossz volt a cím, így Augustówban a helyiek segítségét kértük ismét. Plusz 6 km-t kellett még motoroznunk a célig.
A 35 fölöttiek nem nagyon beszélnek angolul, de a 25 alattiak jelentős része igen. A nyelvi nehézségek ellenére nagyon segítőkészek (főleg, ha kiderül, magyar a segítségre szoruló), szerintem esténként mindenki aktivitizik tévézés helyett. Rövid útbaigazítás után megtaláltuk a kempinghez vezető utat. Nab… az aszfaltról lekanyarodva egy agyagos útra érkeztünk, ami ugyan simább volt, mint az asztallap, de nedvesebb, mint a tó feneke. Az útbaigazító tábla meg azt mondta, „only 2000 m”. Persze eddig meg sem mertem említeni az első tizenegynéhány „offródos” szakaszt, de itt azért kitört belőlem a röhögés. Zizi azt mondta picivel ez után, hogy már az első szakaszon is elfogta a röhögés, hogy 500 km földúton, ez kalandos lesz. Most már tudom, miért röhögött itt ennyire a sisakjában.
Azért letudtuk (rettentő lassan mentem itt is, mintha Alfa jönne mögöttem) ezt a szakaszt is. Nem győztem csodálkozni a magasabbnál magasabb és egyenesebb fákon, a természet képzeletet felülmúló varázsain.
Érkezésünk után pár pillanattal
Megérkeztünk, még 6 óra sem volt. Mikor meghallották a járgányaink ismerős hangját, csak egy pillantást vetettek ránk. Aztán folytatták, amit elkezdtek. Mikor viszont leállítottuk a tömeg mellett a motorokat, mindenki felénk fordult és kétkedő pillantásokkal méregettek. Először olyan fagyott volt a hangulat. Volt köztük egy bátrabb, aki oda mert jönni, üdvözölni. Lengyelül. Persze mi már akkor a „good afternoon” és a „hello” üdvözléseken rég túl voltunk. Csak valahogy nem hallották, nagy volt a ricsaj. Oldandó a hangulatot, elővettem az itthonról vitt olymposos flakont, amire azt mondták, vodka. Megtanítottam őket egy szép magyar szóra, PÁLINKA. Olyan szépen tudták mondani, hogy jöhetett a következő: EGÉSZSÉGEDRE. Mi megtanultuk: NA ZDROWIE. Indult a csevegés, oldódott a hangulat. Megismerkedtünk Gexxx-szel Dex-szel, aki pillanatok alatt eligazított bennünket: ott az étterem, a fürdő, ott kapjátok meg a kulcsot a faházhoz, ekkor és ekkor lesz ez és ez a program.
Gexxx Dex
Nem győztem kapkodni a fejem: krumplivodka limonádéval, sör, egyél, igyál, gyere koccints velem is, itt a tálca, innen vedd a sört… Persze mi gyorsan szerettük volna elfoglalni a szállást, megtömni üres beleinket valami finom lengyel étellel, na meg egy zuhany, ami nagyon kellett.
A nappali
Megdöbbentett, mennyire együtt érzők és segítőkészek voltak mindannyian. Aztán megértettem: többnyire ők is több száz kilométeres távolságokból érkeztek. 200 km-es körzeten belülről, talán ha tízen voltak.
Ez is a nappali
Zizi ágya és a fűtőtest
Kulcs megvolt, Zizi bekapcsolta az 50 literes villanybojlert, így hát elindultunk vacsorázni. Közben befutottak a dán motorosok is, akik Litvániában tettek egy rövid látogatást. Az étteremben a személyzet gondolkodás és kérdés nélkül összetolta az asztalokat, így mire odalépdeltünk, már kész is voltak.
Az étteremben
Jött a huzavona, mit együnk. A pincér nagyon segítőkész volt, 10 perc alatt sikerült is választanunk. Zizi és Flórián a pizza mellett döntöttek, én valami tésztaféleséget választottam, ami sörben főtt darált csülökkel volt töltve, pirított hagymával leborítva, vegyes salátával. Nagyon finom volt, bár kicsit sótlanak tűnt. Mint kiderült, azért, mert ezt a tésztát szokták lekvárral, dióval, gyümölcsökkel is tölteni. Sajnos nem emlékszem a nevére, de szívből merem javasolni bárkinek.
Nem tudom, mi a neve, de nagyon finom volt
Vacsora után tábortűz, ahol a honiak már javában sütögették a kolbászaikat. Apropó, java… Itt tanultam meg az első kerek mondatom lengyelül: „Jawa pali na jeden gar” Ez körülbelül annyit tesz, a Jawa egy hengerrel indul. Igaz, ezen az estén önállóan még nem ment: a tanárom kiejtése – hogy is mondjam – furcsa volt. Na de értitek, ugye?!
A tábortűznél 1.
A tábortűznél 2.
Hajnal egy körül indultam volna aludni, de egy „kedves” srác tiltásig húzta az ezres Suzukinak, vagy 20 percen keresztül. Időnként átállt másik faház mellé is. Mondhatni, ébresztőt „fújt” az egész kempingnek. Néhányan ezt annyira nem tolerálták, hogy hívták is a rendőröket, akik negyed órán belül meg is érkeztek, két tömött mikrobusszal. Szerencsére „a zőrült” addigra elcsendesedett, motorkulcsa elkobzásra került a találkozó szervezősége által. A dánok és mi is a kemping bejáratánál laktunk, ebből kifolyólag bennünket találtak meg először a rendőrök, akik nagyon udvariasak voltak, bár nem nagyon beszéltek angolul. Sikerült egy lengyel srácot keríteni, aki „lerendezte” a hatóságot. Ez után a motorok szemléje és jóindulatú kérdezősködés, beszélgetés vette kezdetét. Szegény Adax (ő volt a tolmácsunk) nem győzte kapkodni fejét a sok kérdés és válasz miatt. Aztán előkerült egy kicsit több csillaggal bíró egyenruhás, aki rájött, hogy ért engem: szüleivel sokat piacozott Magyarországon és megtanult magyarul. Jót beszélgettem vele (is), de aztán mentek, mert kezdtek fázni. Én is, így hát mentem aludni. Hozzáteszem, a rendőrök papírokat senkitől sem kértek, nem akartak mindenáron büntetni, egyáltalán nem fölényeskedtek. Hajnal három felé járt.
Másnapra ők egy kirándulást szerveztek Vilniusba, Litvániába, ami picit többnek ígérkezett mint 400 km. Az indulást pedig 8 órára mondták. Mi fájó szívvel ugyan, de elutasítottuk: az előző éjszakai riasztás után nem sikerült igazán jót aludni, a tábortűznél a hangulat kiváló volt, így a hétfőt mi pihenéssel és esetleg egy valóban rövid kirándulással terveztük.
Reggel azért az indulásuk előtt csak-csak kidobott az ágy, így folytattam az ismerkedést, beszélgetést márkatársainkkal. Persze Zizi már kész kávéval várt. Ő valahogy tényleg keveset alszik. Viszont mindig korábban feküdt, mint én. Nem sokkal, de korábban. Rájöttem, miért: nem tud elaludni, ha más horkol. Persze, az eszébe sem jut, hogy tőle meg más nem… A polákok pedig vodkával és sörrel kínáltak. Nem volt még nyolc sem… Nagyon meggyőzően kellett érvelnem, hogy megússzam. Sikerült.
Zizi jóvoltából épp kávét iszom. Egy házi készítésű oldalkocsi meg a háttérben. Igen, műszakis!!!
Erről jut eszembe: elkezdtek öltözködni a Vilniusba tartók. Gexxx Dex pedig körbejárt minden indulót egy szondával (azonos a lengyel rendőrségnél rendszeresítettel!). Akinél elszíneződött, nem engedte velük menni. A szonda a klub tulajdona, nagyon tetszik az ötlet. Mielőtt elindultunk haza, nekem is meg kellett fújnom! Egyébként itt vált világossá, miért szerda az utolsó napja a túrának: nincs esti program, nincs este italozás, hajnalban (esetleg késő éjszak) indulnak haza, hogy beérjenek csütörtökön a munkába, esetleg rögtön a túráról.
A „Vilniusi Különítmény”
Ja, ne felejtsem el azt sem, hogy ilyen rendezvényeken kötelező a mentőautós biztosítás. Ezt egy klubtag vállalja önként, ingyenesen, a saját cégével. Merthogy neki mentős cége van.
A Mentős…
…és „A Mentő”
Zizivel és Flóriánnal (miután felébresztettem fél egykor) ebéd közben (Flórián egy rántott húshoz hasonlót evett hasábburgonyával és vegyes salátával, Zizi és én ugyanazt, amit én rendeltem az előző vacsorámnak) megegyeztünk, hogy átruccanunk Litvániába egy kicsit, hogy elmondhassuk, ott is voltunk. Sikerült ezt úgy megszerveznünk, hogy a visszafelé tartó különítménnyel a határon találkoztunk és onnét együtt mentünk vissza Augustówba, vásárolni, tankolni. Egy Romet ADV150 vezette a sort. A kis 4T 150-es a 90-es tempót hegyen-völgyön tartotta. Romet egy MZ klub találkozóján? IGEN!!! Ott sem az MZ a követelmény, hanem a szellemiség. Nagyon hasonlítanak ebben ránk.
Átléptünk minden határt (ami utunkba került)
Találkozó Litvániában
Este a tábortűznél elmesélték a dánok, hogy Ib megérkezése (a 251-es oldalkocsival) mennyire felkavarta a többieket. Gustav üdvözletét küldi Mladinak és faggatózott TZRider felől. Mondtam, sajnos róla nem tudok semmit, megnyugodott és meghívta Flóriánt egy fagyira, Zizit egy üdítőre, engem egy sörre.
A „szembeszomszédaink”
Dánia, oldalkocsi. Egy trappban jöttek ide, főleg autópályákon. Sajnos Ib motorján sima első teló van, így egy gumipókkal (pfuj) próbálja meg a folyamatos balra kormányzás nehézségeit csökkenteni. Persze ez mondjuk úgy 10%-nyi energiát spórol meg neki… Ez miatt ő lényegesen lassabban tud haladni, ezért később is érkezett (ja, egyedül jött, hogy ne tartsa fel a többieket!) Reggel, mikor Ole és Gustav felébredtek, látták ugyan Ib motorját, sátrát, de őt nem találták. Viszont hallották. Hogy honnan? Hát nem a sátorból. Nem is az oldalkocsiból… A motor le volt ponyvázva, az alatt, a földön, a motor mellett aludt. Sajnos Ib nem tudta megindokolni, miért nem a sátorban aludt, mert mire oda jutottunk volna, nagyon „elfáradt”. Azt viszont határozottan állította, ő a sátrában aludt. ❓
A dánok keménységéről: 15 cm-es hóban, -5 fokban indultak el, közel 1600 km-t motoroztak, oldalkocsival, megállás csak tankoláskor. Ezek után egy óra leforgása alatt az 5%-os lengyel sörből 6 simán lecsúszott, 4 fél vodka után (fejenként!). A lengyelek is azt hitték, leisszák őket. 😀 Ők a vikingek? Ha nem, akkor is, úgy néznek ki, ráadásul legalább olyan kemények, szóval…
Dánok reklámozzák a lengyel sört
Kedden reggel 7 körül Zizi ismét kész kávéval várt. Nagyon nehezen ment az ébredés, már kezdtem lemerülni. Sajnos neki kellett állnunk pakolni, mert várt Wieliczka, ahol Adax foglalt nekünk két éjszakára szállást. Úgy beszéltük meg, rometes barátunk Varsóban lakik, így addig elkísér bennünket, egy rövid idegenvezetéssel egybekötve. Megbeszéltük, mit szeretnénk látni, mely érdekes részeket javasolja érinteni. Mondtuk neki, sajnos sok időnk nincs, de azért egy fél órára megállunk valahol. Közben pakoltunk, búcsúzkodtunk, aztán fél tizenegy körül sikerült elindulnunk. A már említett szondáztatás után 😉
Menetre készen: Romet ADV 150
William kíséretével nekivágtunk a végtelen lengyel alföldnek. Már előre féltem a 80 km-es egyenes szakaszoktól. Ő viszont helyismeretének köszönhetően másik úton vitt bennünket. Picivel hosszabb volt ugyan, de látványosabb és korántsem olyan unalmas. Főleg hogy szerelnünk is kellett. Bekanyarodtunk egy benzinkúthoz, mert paripáink éhesek voltak. Szerencsétlenségünkre a bankterminál nem működött, így rövid tanácskozás után továbbindultunk a következő kúthoz, ami innen úgy 40 km-re volt. A kút mögött lévő parkolóban megláttunk egy Motoguzzit és gazdáját, olajos kézzel, tanácstalanul álldogálva motorja mellett. Megkérdeztem, „Could we help you?” Jött a válasz: „Yes!” No, hát ismét vetkőzés, bemutatkozás, helyzetfelmérés, szerszám kipakolás, alkatrészkeresés. A probléma annyi volt csupán, hogy a bölcsőváz alsó kereszttartójából kiesett egy 8-as csavar, így viszont a márkaszerviz tanácsára nem mert tovább menni, nehogy kitörjön a blokk. Micsoda véletlen! Zizi csomagjában volt egy pont odaillő M8-as ESKA csavar, na meg dugókulcs is, amivel fixálni tudtuk. Tehát kábé 1500 km után megvolt az első szerelésünk, ami egy MZ túra kihagyhatatlan eleme 😀
Az MZ alkatrész kompatibilis a Motoguzzival is
Tovább is indultunk, miután emberünk megkönnyezte (szó szerint!!!) a magyar-lengyel barátságot és a motoros társadalom segítőkészségét. Varsó felé motorozva az eget kémleltem, hiszen egyre sötétebb felhők gyülekeztek előttünk. Már hallottam Flóriánt, amint mondja: „Én fel nem veszem azt a …va kotont, inkább beülök egy buszmegállóba és megvárom, míg elmegy az eső!”. A külvárosba beérve azért pár cseppet kaptunk, de épp, hogy csak mutatóba. Mire a városközpontba értünk (nagy-nagy kerülővel, hogy fővárosuk legszebb részeit megtekinthessük), már meg is száradtunk.
Varsó belvárosában
Talán a legnagyobb nemzeti ünnepükre való tekintettel épp karnevál volt a várfalakkal körülzárt történelmi belvárosban. Mi ezt csak akkor fogtuk fel, mikor megálltunk egy motorosoknak fenntartott parkolóban, ahol több száz motor várta türelmesen lovasait. Annyi időnk volt csak, hogy sisakjainkat, kabátjainkat ledobáltuk, máris körülvettek minket a lengyelek, kérdezősködve, mesélve. Szerencsénkre William nagyon ügyesen tolmácsolt, annak ellenére, hogy szerinte vacak az angolja. Ha valamit nem tudott, elhangzott a varázsszó, ami magyarul is, lengyelül is ugyanúgy hangzik, csak ők W-vel írják. Tudjátok, az örömlányról van szó! Hallottunk sok érdekes történetet MZ-kről, emberekről, de a hólyagok már nagyon tele voltak, így próbáltunk megszökni, ami nagyon nehezen, de sikerült. Az érdeklődők gyűrűjét áttörni kábé olyan érzés lehetett, mint az egri védők kirohanásai.
És igen, ott is állomásoztak „a zoroszok”. Ezt a felvonó-vezérlőt egy közösségi épület alagsorában fedeztük fel
Sajnos sok időt nem tölthettünk el, visszaérve már öltöztünk is, mert a felhők gyülekeztek, a GPS szerint mi pont előtte mennénk. Talán most először lenne hátszelünk: eddig akármerre is mentünk, mindig szembeszél fújt. William kikísért a Krakkó felé vezető útra, már meg sem állva, széles intésekkel búcsút vettünk új barátunktól. Mi kicsit több gázt húzva, mint eddig, célba vettük Krakkót. A kis Romet, mint már említettem, 90-es tempóval vezetett minket, de hát ugye nekünk még 300 km hátravolt, az óra kismutatója meg már elhagyta a 4-est. Sötétben meg nem szívesen vezetek, főleg nem utassal, pláne nem, ha történetesen gyermekem ül mögöttem.
Épp hogy felkúszott 100-ra a sebességmérő mutatója, nyakon is öntött bennünket az eső. Szerencsénkre pont egy buszmegálló előtt kaptuk a zuhanyt, így oda behúzódva fel tudtunk öltözni. De valahogy ez az öltözés most rettentő lassan ment. Több mint háromnegyed órát szenvedtünk, röhögtünk, mire felt tudtuk venni a ruhákat úgy, hogy semmi sem maradt elcsomagolatlanul a buszmegállóban: hol a vizet, hol a szerszámokat (ez alatt volt az esőruha), hol az olajat felejtettük kint. Na persze az is előfordult, hogy a kesztyűk kerültek a táskák mélyére. Ezen nehézségek után csak sikerült végre nyeregbe pattanni, aztán húzni a gázt. Úgy 30 kilométer megtétele után kisütött a nap. De nem úgy északiasan, hanem inkább az Egyenlítőnél megszokott módon. Az eddigi 13-15 °C-ból lett hirtelen vagy 35 °C. Árnyékban. Na de hát nekünk az árnyék nem adatott meg az aszfaltcsíkon… Megállási lehetőség nem nagyon volt, sem egy buszmegálló, sem egy parkoló. Nem baj, legalább megszáradnak az esőruháink, szárazon tehetjük el. Mire mindezt végiggondoltam, már jött is az újabb zuhé. Ez is olyan kiadósabb fajta volt, sűrűn, diónyi cseppekkel. Úgy éreztem magam, mintha paintball-lal megsoroznának. Még beöltözve is fájdalmas volt. Persze egy négysávos úton, tele kamionokkal, autókkal. A kamionosok arrafelé is tempomattal közlekednek, maximális sebességre állítva. Próbáltam egyszer lassabban menni, de nem vacakolt az éppen utolérő teherautó sofőrje: a belső sávba nem mehetett, mert ott is voltak autók, így a saját sávomban kezdett előzésbe. Szakadó esőben, erős oldalszélben, a könyökömmel pár centire a dögtől… Jobb oldalammal meg már szinte a szalagkorlátot súroltam. Szerintem a régi M0-s sokkal szélesebb volt, mint ez itt. Na, ez a veszélytelennek egyáltalán nem mondható manőver után úgy döntöttem, felveszem a tempójukat és nem óvatoskodom. Mire végigsuhant eme gondolat, a motor elkezdett fuldokolni, pedig már az eső sem esett. Beáztunk? Gyertya? Áhh! Ránéztem a műszerekre, hát látom, a legutolsó tankolás óta közel 300 kilométert jöttünk. Gyorsan tartalék, hátha… És IGEN!!! Újra életre kelt az összes paci, haladás tovább, de ekkorra már mellém ért egy kamion. Megismétlődött a korábbi jelenet, így hát általánosíthattam: az összes lengyel teherautós sz…rik a kétkerekűekre. Szerencsémre itt már volt leállósáv, az út is kezdett száradni, a szél is alábbhagyott, tehát nagyobb biztonságban voltunk. A következő benzinkút a Waze szerint még úgy 70 km-re volt, ami sokkal nagyobb táv, mint a rendelkezésünkre álló üzemanyag mennyisége. Kockáztatni nem mertem, így elkezdtem keresni a „pálya” melletti kis falukban is a kutakat. Egy pillantás az útra, egy a navira… Ugye azt mégsem mondhatom, hogy fél szemem az úton, fél a képernyőn 😉
De a Waze is tévedhet: mire teljesen szárazzá lettünk, úgy tartalékon 35 km-t megtéve egy benzinkút sziluettje tűnt fel a távoli domb tetején. Délibáb? Vagy csak a fáradtságtól vizionálok? Nem, tényleg egy kút volt. Be is kanyarodtam, de tankolás előtt vetkőzés, időjárás előrejelzés ellenőrzése, esőruhák elcsomagolása. Röhögés a kotonba öltözötteken, ugye Zizi? Mert ha még nem említettem volna, én a jól bevált magyar honvédségi vegyvédelmi ruhát hoztam a szárazon maradás érdekében. Egy hátránya van ennek: ha sok bab és/vagy káposzta fogy, akkor néhány óra után Michelin baba formájúvá alakulok benne…
Légtelenítettük üzemanyagtartályainkat (nekem 17,2 liter ment bele, plusz 2,5 dl olaj), kiszámoltuk fogyasztási adatainkat (Zizi 4,1 én 5,3), majd célba vettük a parkoló túlfelében lévő mekit: fiam szeretett volna valami ismerős ízű tápot rágni. Sisakok Flórián kezében, ruhák a hátsó nyergen, alapjáraton átpöcögtem a kajáldához, Öcsi meg átsétált. A mellettem elhaladó rendőrök egy intéssel jelezték, szép a motor, de eszükbe sem jutott kötözködni a védőfelszerelés hiányán. Gyorsétterem ide vagy oda, úgy fél óra volt, mire táplálékhoz jutottunk. Zabálás (mert hát mindenki nagyon éhes volt már, az ebéd is kimaradt) közben Zizi bevallotta, még sosem evett mekis kaját, de szerinte nem is fog többet: nem nagyon ízlett neki. Hát még ha az árát is tudná 😀
Sajnos idő közben besötétedett, pedig még közel 100 km volt előttünk. A csillagok viszont szépen ragyogtak. Úgy beszéltük meg, Krakkóig egy fenékkel megyünk, ott valahol megállunk egy üdítőre, esetleg pár falatra, majd kis kerülővel elfoglaljuk a szállásunkat. Sajnos a lengyel hosszú hétvége utolsó estéje érződött a forgalmon is: araszoló, tömött kocsisorok, türelmetlen, ingerült, az udvariasság semmi jelét nem mutató sofőrök próbáltak meg hazajutni. Velünk, motorosokkal végképp agresszívak voltak: nem hogy nem engedtek előre, még be is húzódtak, ha észrevettek bennünket. Sokszor ránk is húzták a kormányt. Érdekes, Lengyelország délebbi részén és sokkal északabbra, viszont nagyon udvariasak voltak a sofőrök. Eme közlekedési morál miatt kicsit visszább kellett vennünk a tempóból, az a pár óra nem számít, hiszen nem időre mentünk, épp szabadságunkat töltöttük. Szóval, a dugóban araszolva már hívott a szállásadónk, hogy mikorra vagyunk várhatóak. Nem értette meg, hogy nem tudjuk, hiszen állt a forgalom. Közben a sok elfogyasztott folyadék és a lehűlő levegő megtette hatását, Zizi jelezte szükségét. Felcsillant a szemem, hisz nem miattunk kellett félreállni. Pár perccel később már egy benzinkút parkolójában hódoltunk káros szenvedélyünknek, mikor ismét csörgött a telefonom: a szálloda vezetője hívott ismét, hogy legyünk nyugodtak, mindenképp megvár bennünket, csak aggódik. be kell vallanom, jól esett e nemes gesztus, bár kicsit később féltését, aggódását és barátságos érdeklődését már terhesnek éreztem.
Míg telefonáltam, egy lengyel rendszámos turistabusz állt meg mellettünk. A leszálló emberkék meglátva a magyar rendszámokat, érdeklődve figyeltek bennünket. Néhány bátrabb magyarul üdvözölt is bennünket. Jól eső érzés fogott el: végre egy ország Európában, ahol szeretnek (de legalább nem utálnak) bennünket. Sajnos nem értettem, mit beszéltek, de az biztos, hogy mi voltunk a téma: ránk mutogattak, az „emcett”, a wegierski (magyar) kifejezést többször felismertem. Ahogy ők lassan kászálódtak fel a buszra, mi is vettük kalapjainkat sisakjainkat és Zizi végre kámzsáját is. A hátralévő mintegy 40 kilométeres távot nyélgázon tettük meg, jódarabon egy rendőrautót követve, lakott területen is. Mert ugye a közt szolgálóknak úgy kell viselkedni, hogy példát vehessenek róla. Tehát, mi vettünk 😀
Krakkóba érve egy lámpánál Zizit megkérdeztem, mekkora gáz lenne, ha egyenesen a szállásra mennénk. Erre csak annyit mondott: de q…wa gyorsan. Ezt tettük. A megadott címre érve nem találtuk a csengőt, így hívtam a tulajt. Pillanatok alatt kijött, saját autójával kifarolt az utcára, hogy a motorjaink biztos helyen legyenek. Bár, szerinte az utcán is nyugodtam maradhatna, senki sem fogja piszkálni, mert ez nem olyan környék. Mi még a biztonság kedvéért le is lakatoltuk. De le ám!!!
Lemálháztunk, felcuccoltunk, ledobáltuk a kanapéra dobozainkat, vizes törölközőinket a bőr fotel támlájára terítettük, mert más helyet nem találtunk nekik. A tulaj beinvitált irodájába, hogy fizessünk. Előre. Jó, nekünk sem baj, ha nem nálunk van az úgyis odaszánt kápé. Zlotyi vagy forint, esetleg euró? Mindegyikre kaptunk árat, de mivel nálam euró volt, így azt választottuk. Mellesleg nagyon korrekt árfolyamon számolt. Az előre egyeztetett 120€-ból 100 lett a két éjszakára, mert magyarok vagyunk és ő nagyon kedveli a węgrzyt. Míg fizettem, Zizi átvette a hadtáposok szerepét és elkészítette a vacsoránkat: pár szendvics volt az úton vett pékáruból.
A „meleg” szoba Wieliczkában
Engem vacsora után ismét behívott a tulaj, hajnal kettőig beszélgettünk, politizáltunk, térképet rajzolt nekünk. Aztán beestem az ágyba. Úgy, izzadtan, büdösen. Akárcsak Zizi és Flórián 😀 Olyan fáradt voltam, hogy egyáltalán nem zavart Zizi horkolása. Azt hiszem, mire leért a fejem a párnára, már én is mély álomba szenderültem. Jó pár óra alvás után, a kész kávé illatára és valami furcsa zörgésre ébredtem: barátom pakolászott, teregetett, szobát rendezett, mert elolvasta a házirendet: a kanapéra és a fotelekre csak ülni szabad, pakolni nem, a szárítást a teraszon elhelyezett szárítókon kell végezni. Navazze. Kint ülve mire elfogyasztottam a kávém, Zoli már túl volt a tusoláson, így enyém lett a fürdőszoba. Kicsit meglepődtem, hogy a XIX. század végi bútorokkal berendezett, sókristálycsilláros, tévés, telfonos szállodában 3 szobára jut egy közös fürdő és 6-ra egy közös konyha.
Sajnos a tusolást nem tudtam azonnal élvezni, mert nem folyt le a víz a kádból, de a főnököt elérve mintegy 10 perc múlva már a forró víz alatt áztattam magam. Szerintem ez jobban esett, mint a reggeli kávé. Flóriánt hagytuk aludni, de mi lementük átnézni hű és megbízható hátaslovainkat. Míg nálam egy kilazult csavar volt, addig z25z-nek gyújtást kellett állítani: elkopott a megszakító, ami ugye normális: neki ekkor már több mint 2000 km tekeredett bele a motorjába elindulása óta. Megnézte azt is, miét szállt el a fordulatszámmérője. Na miért?! Hát az utángyártás remekei miatt, jelen esetben a spirál adta meg magát. Ja, meg guminyomást is ellenőrzött. Természetesen jóval az előírt, de ráadásul még az 1-es alatti volt. Na, elő a pumpa. Én tartottam a szelepen, mert sajnos kiesett a kis bizgentyű, ami a szelepen rögzítené a tömlőt, ő meg pumpált. Pumpált és pumpált. Na meg izzadt és elfáradt. Úgy gondolta, szusszan egyet, közben megméri a nyomást. Én már éreztem, hogy lilulni fog a feje: nem befelé ment a levegő, hanem inkább jött. Kifelé. Nekem jól esett, kellemes hűs szellőt generálva lágyékom felé. A nyomásmérő a 0,5-ös értéket sem érte el. Bumm! Pumpa a földön, Zizi röhög, de kínjában. Már az elején mondtam neki, hagyjuk, úgyis tankolással kezdjük a napot, majd a kúton megnézzük. Nem, ő erőlködött, hogy de, itt, most, egy tapodtat sem! Nos, elővettem a kicsike kis pumpámat, azzal fújt bele pár(száz)at, hogy legalább a ráf ne érjen le az aszfaltra. Aztán elcsomagoltunk, felébresztettük Öcsit. Míg ő tisztálkodott, mi komótosan elfogyasztottunk még egy kávét, közben életjelet adtunk magunkról az itthon maradottaknak. Másodszor. Pedig már szerda volt. Kaptunk is érte rendesen!
Menetkészen elindultunk a főnök által javasolt étterem felé egy ebéd reményében. Persze a térkép a szobában figyelt, amit csak úgy másfél ezer méter kóválygás után realizáltunk. Na, Flóri a legfiatalabb, szaladjon vissza érte, de akkor már hozzon pulóvert is, hiszen a sóbányában hideg lesz. Jó fej fiam van: visszaérve a szobába, szinte azonnal írt Viberen, hogy nem találja. Na, mi is visszamentünk. A kis gonosz ott röhögött a kanapén ülve, míg mi kerestük a térképet. Aztán felállt és elővette az ülepe alól. Most mondjátok, nincs humora!
Itiner alapján sokkal könnyebb volt eltalálni az étteremhez: tényleg 400 méterre volt tőlünk, csak jó irányba kellett volna indulnunk. A kerthelyiségben foglaltunk helyet, hisz csodaszép idő volt. Ja, meg ott is tilos ám közösségi helyeken zárt térben dohányozni. Szóval, rendeltünk. Zizi Sörös-mézes sült sertésbordát steak burgonyával, Flórián rántott sajtot hasábbal, én egy káposztalevest és baconbe tekert aszalt szilvás sültet. Ők üdítőkkel, én sörökkel öblítettem le a kiadós kaját. Mivel én ittam egy vodkát, ők kaptak egy-egy fagyikelyhet. Sajnos nem tudtunk mindent elfogyasztani, mert akkora adagot hoztak mindenből, mégis összesen 100 zlotyiból megúsztuk. Pedig fejenként egy kávé is volt még az árban. A későbbi sétánk alkalmával megállapítottuk, hogy szerintünk a város legdrágább éttermét választottuk.
Barátságos kerthelyiség
Zizi diétás ebédje
Mire lencsevégre akadt, már megdézsmáltam…
Jól lakva, kellemes nyárias időben átballagtunk a sóbányához. Nem a legrövidebb úton. Nézelődve, ismerkedve a csodás városkával. Mindenki kedves, mosolygós arcok mindenhol. Kivéve a bánya pénztáránál és az idegenvezetőket.
A lengyel származású II. János Pál pápa kanonizálta Kingát a sóbányászok védőszentjáévé
Kastély
A bánya régi gépháza és lejárata
Miután megvettük a jegyeket, rengeteg időnk volt még a következő angol nyelvű turnusig, így ajándékvásárlásba fogtunk. Főleg a legkisebb Tóthnak. Mert hát apa nem mehet haza üres kézzel, ha már a zsebe az. Gyorsabban végzett vele, mint vártam. Hiába, nem egy menyasszony 😀 Még mindig rengeteg időnk volt, így beültünk egy vendéglátóipari egység kerthelyiségébe üdítőre, sörre.
Hiányoznak az otthoniak
A bánya lejáratánál szembesültünk a szomorú ténnyel, hogy táskát levinni tilos, így rohantunk a csomagmegőrzőhöz, ami szintén nem volt olcsó mulatság, bár a belépőjegyek mellett eltörpült. Nem vihettük magunkkal az innivalót, a pulóvereket, csak kézben: a hátizsák már nagy. Viszont a nők a malaclopó ridiküllel simán besétálhattak.
Idegenvezetőnk egy filigrán nő volt, de úgy szelte a lépcsőket lefelé, hogy egy élsportoló is megirigyelte volna. Persze ezt mi epésen meg is jegyeztük, magyarul. Reakció nem volt rá, de mikor elismerően beszéltünk róla, látszott, hogy érti. Sőt, mikor szóvá tettem, hogy nagyon szépen adja elő a bányáról tudnivalókat, csak nekem túl gyors az angolja, lelassított, mosolygott ránk. Onnan kezdve pár lengyel-magyar történetet is beszúrt az előadásába, kedveskedett nekünk. Ismét egy átlagember, aki örült nekünk.
Sose érünk le
A sóbánya nagyon szép, tényleg kár lett volna kihagyni. Még a nyomasztó történetek és szomorú emberi sorsok sem tudták elvenni kedvünket. Élveztük és csodáltuk a bánya szépségét, mélyen szívtuk be levegőjét. Bár, lent megegyeztünk, hamarosan Parajdra is elmegyünk: ott kicsit mások a léptékek, én már láttam.
Régmúlt korok emlékére sóból faragott szobrok
A Nagyterem, csupa sókristályból faragott csillárokkal…
… és oltárral
A több órás földalatti túra után még bevásárlás következett, hiszen ellátmányunk igencsak megcsappant. Szükségünk volt pékárura, felvágottakra, vízre a másnapi hazaútra. Nem csupán anyagi, de főleg az idővel való spórolás miatt döntöttünk inkább a szendvicsek és nem a gyorsbüfék mellett. Pár „spéci” lengyel édességet is vásároltunk, jómagam sört is. Estére is, meg otthonra is.
Visszaérve a szobához, cetli várt az ajtóra ragasztva: a főnök mindenképp vár az irodájában, beszélni akart velünk. Ajaj! Mi rosszat követtünk el? Vacsorakészítés (konzerv sólet) közben már azon agyaltunk, miből dobjuk össze a büntetést, ami a házirend megszegése miatt járt (volna). Mindhárman hulla fáradtak voltunk, tele pocakkal, másra nem is vágyva, csak egy kiadós alvásra. Zizi visszaérve a szobába, el is dőlt, másnap reggel hétig moccanás nélkül aludt. Nekem meg maradt a pofavizit. Tizenegy óra körül halk kopogást hallottam az ajtón, már épp készültem aludni. Felkaptam a pólóm, kinyitottam: a főnök volt, hívott az irodájába. Mentem. Lógó fejjel. Kérdeztem, van-e valami baj? Erre ő: nem, csak kíváncsi, mit láttunk, mit csináltunk. Nemes egyszerűséggel beszélgetni hívott. Jól van, egye fene! Meghívott egy vodkára és egy sörre. Míg ezeket iszogattuk, barátságosan beszélgettünk. Politikáról, ételekről, italokról, motorokról. Aztán hajnal fél háromkor felálltam az asztaltól, mondván, hogy hosszú út áll előttünk és aludnom is kéne. Nagyon nehezen, de megértette. Rettentő dühös voltam magamra is, rá is: péntek óta nem volt olyan nap, hogy 4 óránál többet tudtam volna aludni. Tudom, nem azért motoroztunk több száz kilométert, hogy aludjunk, de akkor is, erre az éjszakára az volt beütemezve. Ezek miatt a kora reggeli indulásból nem lett semmi, sokkal később indultunk csak, mint terveztük. Kellett az a plusz egy órányi lustálkodás, de a málházás is sokkal lassabban ment a szokásosnál: éreztük, hogy vége ennek a csodás túrának, este már a saját ágyainkban alszunk, tele élményekkel. Szó szerint fájt ekkor a csomagolás… Na nem fizikailag.
A csúszáshoz hozzájárult az is, hogy a motorlánc kulcsát kellett keresni. Na nem Zoliét. Ahogy már említettem, mikor éjszaka megérkeztünk, a biztonságosnak mondott környék és zárt kapuk ellenére úgy döntöttem, lelakatolom a gépet. Ekkor annyira fáradt voltam már, hogy nem emlékeztem, hová tettem a kulcsot. Valami oknál fogva nem a helyére. Mert ugye ott kerestem először. Aztán áttúrtunk mindent. Még a dobozokat is kipakoltuk. Aztán még egyszer. Már lassan eltelt egy óra, de a kulcs sehol. Úgy döntöttem, szólok a főnöknek, adjon már egy „flexet”. Elindultam, de közben eszembe jutott, hogy a dobozok kulcsát elrakjam a helyére, a kabátom zsebébe. Kihúztam a zipzárt, erre ott virított a lakatkulcs. Mindenki megnézte vagy ötször ezt a zsebet is, mégsem fedeztük fel. Rejtély. Viszont már tényleg indulhattunk is!
Elindultunk. Majdnem tök lapos gumikkal. Benzinkúton sehol nem találtunk kompresszort, így egész Szlovákiáig maradt a fél bár. Egyre hosszabbakat pislantottam, minden bajom volt. Valahol Tarkő környékén már nem bírtam tovább, egy nagyobb réten megálltam, hogy pár percet, esetleg egy fél órát becsukhassam a szemem. Szerencsére Zizi igazi jó társ, megértette a szükségem, nem nyavalygott. Alighogy ledőltem a fűbe, hallottam, ahogy fiam és Zizi sugdolóznak: jönnek a felhők, esni fog. Szerintem éppen egy hosszabbat pislanthattam csak, akkorákat dörrent az ég, hogy megijedtem. Néhány másodperccel később tőlem mintegy 50-100 méterre csapott be a villám. Én ezt nem láttam, csak a talajt éreztem remegni, a dörgést hallottam és a „ménkű” szagát éreztem. Iszonyat gyorsan felugrottunk járgányainkra és kék csíkot húzva elporoltunk. Szerencsésen leelőztük az esőt, egészen Eperjesig megúsztuk szárazon, de ott sajnos a sűrű forgalom miatt beért. Eláztunk. Nem kicsit, de nem sokáig. Mégis, azt kell mondjam, kifejezetten jól esett: a nagy melegben lehűsített, felélénkített.
Ezek a felhők jobban felébresztettek, mint egy redbullal főzött kávé
Sajnos Szlovákiában sem szokták előreengedni a motorosokat, sőt… A dugóban araszolgatva a kocsik mellett próbáltunk gyorsabban előrejutni, ami azért hellyel-közzel sikerült is. Egészen addig, míg egy kocsi teteje fölött észre nem vettem egy gyalogost a zebrán. Na, gondoltam megállok, elengedem. Ha már az autós is megtette, pedig ez ott nem jellemző. Na meg amúgy is, zebrán és előtte nem előzünk!
Megálltam, letettem a jobb lábam. Éreztem, hogy csúszik. Egyre nagyobb a terpesz, de még mindig tágul. Aztán egyszer csak nem: elértem a maximumom. Ekkor a motor terheletlen első kereke kezdett csúszni, persze balra. Mintha percek teltek volna el közben. Ropognak az izmaim, recsegnek a varrások. Ja nem, a dobozok. Flórián a földön, én a földön, motor a földön. Vízszintesen. Hogy a bánatba’? „Mia@&;Đ˙)đß?!” Zoli rettentő gyorsan reagált, sztenderre dobta motorját, jött segíteni nekem. Közben próbáltam már egyedül: sajnos a motor csúszott balra, de a kerék nem tapadt meg, hogy vissza tudjuk billenteni. Azért nagy nehezen sikerült ám! Akkor néztem az utat: az aszfalton állt a víz, a tetején meg olaj úszott. Hát ezért lett a tapadás a nullával egyenlő. Tehát a „Perkó” most másodszor, mi ketten először fogtunk talajt a túra alatt. Reméltem, utoljára.
A hazafelé vezető út nekem kis kerülővel volt tervezve, mert Kassa mellett élnek rokonaim (anyai nagyapám oda való volt) és 10 éve találkoztam utoljára néhányukkal. Azóta a telefonszámaik, e-mail címeik változtak, a kapcsolat kezdett megszakadni. Én – mióta az eszem tudom – csak egyszer, pont harminc éve voltam ott, mégis annyira élénken élt bennem a falucska és a rokonok kedvessége, hogy szinte azonnal odataláltam hozzájuk, pedig a navigáció rossz helyre vitt. Sajnos Milka unokatestvérem még nem volt otthon, mikor megérkeztünk, de pár perc várakozás után megérkezett. Nem lehet leírni az érzést, csak annyit tennék hozzá: valami furcsa dolog csillogott még Zizi szeme sarkában is…
Volt ám terülj-terülj asztalkám! A riadólánc végigfutott a rokonságon, jöttek ám szép sorban. De a felhők is! Azok, amiket Eperjesnél hagytunk le. Míg falatoztunk, unokanővéreim megvitatták, hogy nem engednek haza: viharban még kocsival sem biztonságos, nemhogy motorral. Azaz, ahogy ők mondták: motorral sem engednének haza, nemhogy motorkával. Jót derültünk ezen a kifejezésen.
Persze hétköznap, váratlanul állítottunk be, így Milkánál nem aludhattunk, mert pénteken ő megy dolgozni, hát átmentünk Ilonkáékhoz, ahol ismét terített asztal várt. Csodás hidegtállal, szilvóriummal, 12-es fácánnal, több féle üdítővel. Ettünk, ittunk, közben faggatózás, ki, hogy, merre. Hajnal kettőig ismét sikerült fennmaradnom, de valahogy most nem éreztem fárasztónak.
Rokonoknál
Házigazdánk kiállt a garázsból, hogy motorkáink fedett helyen töltsék az igencsak csapadékosnak ígérkező éjszakát.
Indulás ebédelni
Másnapra Ancsiékhoz (szintén unokanővérem) voltunk hivatalosak korai ebédre, reggelire, 11 órát beszéltem meg velük. Ébredés után kávé, tisztálkodás, málházás, irány Ancsiékhoz. Ott a gyors „reggeli” elfogyasztása után könnyes búcsút vettünk és elindultunk haza. Terveink szerint az első megálló Miskolc, ahol tankolunk és elszámolunk, tudniillik, Zolinál volt zloty, nálam meg euró és forint, de kártya is. Hol ő, hol én fizettem.
Minden probléma nélkül odaértünk Miskolcra, egy útba eső benzinkúton álltunk meg, ahol 17 litert tankoltam na meg az olaj. Itt elbúcsúztunk, megbeszéltük, hogy egy darabig még egy úton megyünk de már nem együtt. Így hát mindenki a saját tempójában és temperamentumával elindult a hármas úton Budapest irányába. Nem tudom miért, de Füzesabonyig együtt mentünk. Ahogy én sem húztam el, Zizi sem előzött ki. Lehet, hogy összekovácsolódtunk, összeszoktunk a kétezer kilométer alatt? Mindenesetre jó érzés volt vele motorozni. Tényleg lehet rá számítani. Mindenben!
Füzesabonyi elválásunk után úgy gondoltam, hazáig meg sem állunk, de láttam egy lerobbant suzukist Gyöngyös előtt, így odakanyarodtam hozzá. Kiderült, nem kell segítség, mert a szomszéd faluból pont akkor indultak érte utánfutóval. Aztán volt még egy lerobbant simsonos Hont után, de neki csak a benzin fogyott ki és hát pont a kútnál volt már, így neki sem tudtunk segíteni. Egyik esetben sem szálltunk le a motorról, sőt, még le sem állítottam. Talán ezért, talán az elmúlt napok fáradalmainak köszönhetően, mégsem bírtam hazáig egy szusszal, Kerepesen a MOL kútnál megálltunk. Majd egy órát pihentem, mielőtt a pénteki budapesti csúcsba belevágtam volna. Innen hazáig már tényleg nem álltunk meg. Még lámpáknál sem nagyon, szinte végig zöldhullámunk volt.
Lehet, ilyen gyorsan Budapesten még nem sikerült „átrepülnöm”, még hajnalban sem.
Néhány érdekes történet is volt, persze ezek már nem időrendi sorrendben.
Nem csak a BMW-sek tudnak parkolni, ráadásul a Duna partja sem kell hozzá
Persze a 251-es is képes rá
Voltak játékos vetélkedők, mint
Kötélhúzás
Sör/vodkahúzás (szívószállal) A lengyel lányok ebben nagyot remekeltek 😉
Főtengely dobálás (de nem ám MZ, hanem Jawa, mert az másra nem való)
Jópofa a sisakon vizet vinni. A hőmérséklet ilyenkor 10 °C körül járt.
Sajnos volt szerelés is. Törött 300-as dugattyú. A közelről érkező srác kölcsönadta a 600 km-ről jövőnek a blokkját, hogy haza tudjon menni. Segítőkész, önzetlen dolog. A visszacserét postával vagy futárral oldják meg.
Voltak vicces(nek szánt) dolgok is, amiért az elkövető nagyon megbűnhődött. A büntetési tétel nem publikus 😉
Volt pár szép, egyedi motor is.
Már csak néhány szám:
| Zizi | Zsebi |
| 109 liter benzin | 116 liter benzin |
| 1,76 liter 2T olaj | 1,66 liter 2T olaj |
| 2490 km | 2150 km |
| 1 liter magyar HP | |
| 0,5 liter lengyel vodka | |
| 9 liter lengyel sör |
Az eurót 305 Ft-ért sikerült vennem, a zlotyit pedig 75-ért.
30 km igen sűrű ködben
– 80 km valóban kemény esőben
– és sok-sok új barát
Ja, és néhány hivatkozás, ahol még több képet találhattok:
