Fuvaros tavaly már megjárta MZ-jével a Feröer szigeteket > > > de 2015-ben még tovább motorozott, egészen Izlandig
Előszó
Az idén végre elérkezett az idő, hogy egy régi vágyam beteljesítsem, és felfedezzem Izlandot. Bár messze van, és az időjárás sem kifejezetten motorozásra csábító, de amit a természet itt megmutat magából, azt nekem mindenképpen látnom kellett, ugyanis sehol sem láthatok ennyi vulkánt, lávamezőt, gleccsert, vízesést, mint ebben a távoli országban. Mivel a komp megáll Torshavnban, így egy 3 napos megállást terveztem a Feröer szigeteken, mert ezt a kis országot már a tavalyi túrámon nagyon megszerettem.
Az út előtt interneten elolvastam néhány útleírást, felírtam egy papírra a főbb látnivalókat, amiket mindenképpen meg szeretnék nézni, és szereztem két útikönyvet, amikből majd a helyszínen fogom kiválasztani a többi érdekességet. Télen Bambi mester rendbe tette a motorom, így egy éppen bejáratott motorral vágtam neki az útnak. Az úticsomagot már a tavalyi tapasztalatok alapján állítottam össze, amiből sajnos kimaradtak a gyógyszerek, ami már csak Dániában jutott eszembe, így gyorsan elhatároztam, hogy az úton nem fogok megbetegedni. Szerencsére nem is volt rájuk szükség. Vásároltam egy önfelfújó matracot, ami sajnos nem bírta ki az utat, a szelep mellett elkezdett ereszteni, olyan helyen, ahol nem lehetett megragasztani. Biztonságképpen vittem magammal egy alumínium bevonatos derékaljat, ami nagyon jó szolgálatot tett, és rendkívül jó hőszigetelő tulajdonsággal rendelkezett. A ruhatáram elég változatosan kellett összeállítani, mivel induláskor +38 fok volt itthon, Izlandon pedig voltak éjjelek, amikor fagypont körül volt a hőmérséklet. Mindezeket figyelembe véve úgy érzem, hogy megfelelően felkészültem a túrára, és augusztus 12-én ebéd után nekivágtam az akkor még kb. 2 hetesnek tervezett útnak.
1. nap
Délután fél 2-kor igazi trópusi hőségben, 38 fokban indultam útnak Salgótarjánból. Szlovákiában egészen Martinig kitartott a tűző napsütés, az aszfalt néhol tejesen megolvadt az úton. Martin után viszont kezdett beborulni, Zsolna előtt az eső is eleredt, de csak pár percig esett, így az esőruhát sem kellett felvennem. Egész Szlovákiában lassan lehetett haladni, nagy volt a forgalom, és lépten-nyomon útépítések voltak. A cseh határ előtt Cadcánál megtankoltam, majd átléptem Csehországba, ahol Karviná után hamarosan elértem a cseh-lengyel határra, Bohuminba. A határ előtt volt egy erődítmény, amit már kamionból rengetegszer láttam, de teherautó parkoló nem volt a közelben, így eddig közelről nem tudtam megnézni. Most itt volt az alkalom, de csalódottan olvastam a táblán, hogy hétvégente van nyitva, így csak kívülről tudtam megnézni. A határ után kb. 80 km-re Krapkowicében megálltam, hogy elfogyasszam a szokásos zurek, sült krumpli, rántott hús adagomat. Leparkoltam a motorral az étterem mellett, és leültem a teraszon vacsorázni. Hamarosan jött két cseh kamionos, körbecsodálták a motort, majd amikor meglátták, hogy én vagyok vele, közölték, hogy ez egy szuper motor.
Vacsora után elindultam Wroclaw felé az autópályán. Először úgy terveztem, hogy elmegyek Wroclawban addig a kempingig, ahol tavaly megszálltam, de mivel az égen egyre sötétebb felhők gyülekeztek, ezért úgy döntöttem, hogy megállok inkább a legközelebbi parkolóban. Megkérdeztem a parkoló őrt, hogy a parkoló szélére letehetném-e a sátrat. Azt mondta, részéről semmi akadálya, csak az egész parkoló tele van egérlyukkal, de aztán közösen megtaláltuk a megoldást: volt egy térkövezett placc, ahova nem mentek az egerek, így ott táboroztam le.
Éjjel félálomban hallottam, hogy valaki azt mondja, magyar motoros turista sátorozik itt. Reggel aztán mondta a parkoló őr, hogy vámosok voltak itt az éjjel, és azt hitték, hogy migránsok táboroznak.
Erődítmény a cseh-lengyel határon
2. nap
Másnap reggel mosakodás után sátrat bontottam, majd elindultam tovább az autópályán. A német határ előtt megtankoltam, majd jó 100 km után elértem Berlint. Ott először megnéztem a Berlini dómot, majd körbejártam a környékét, ahol több múzeum is volt egymás mellett. Jó lett volna megnézni mindegyiket, mert voltak olyanok, amik érdekesnek ígérkeztek, például az, amelyik az egyiptomi birodalom tárgyait mutatta be, vagy a Német Történeti Múzeum, de most ezekre nem volt idő.
Amit mindenképpen meg akartam nézni, az a DDR Múzeum volt, úgyhogy átsétáltam a Spree folyón, aminek a túlpartján volt a múzeum. A kasszánál gratuláltak, amikor mondtam, hogy stílusosan egy MZ-vel érkeztem Magyarországról. Elég sokan voltak bent, de azért mindent meg tudtam nézni. A legnagyobb attrakció talán a Trabant volt, amibe bele lehetett ülni. A német fiatalok nagyon élvezték, de engem nem vonzott annyira a lehetőség, annak idején ültem elég sokat benne. Igazi járműből még egy Simson Schwalbe volt kiállítva, valamint voltak makettek, például egy faros Ikarusról. Bemutatták terepasztalon a Berlini Falat, és hogy hogyan próbálták megakadályozni azt, hogy az emberek átjussanak rajta. A múzeum nagy része olyan volt, hogy egy falból lehetett fiókokat kihúzni, vagy ajtókat kinyitni, és ott voltak a régi NDK-s használati tárgyak, amelyekből néhány nekem is ismerős volt gyermekkoromból. A legfelkavaróbb képen viszont Brezsnyev csókolózott pártfunkcionáriusokkal. Számomra nem lett volna az a pénz vagy hatalom, amiért lesmároltam volna azt a bozontos szemöldökű vénembert. Úgy látszik, nem csak a kisemberek sorsa nehéz. Volt egy berendezett börtöncella is, ahová az ideológiailag eltévelyedetteket zárták.
A kijáratnál lehetett venni régi NDK-s lakásdíszeket, sőt üveges uborkát is, régi címkével. Én nosztalgiából vettem egy autóra való szép DDR felségjelzést. Visszasétáltam a motorhoz, ahol páran körülálltak, ahogy beindítottam. Ezután megnéztem a Brandenburgi kaput, ami egy nagy tér közepén van. Amikor elindultam, néhány fiatal itt is megállt a járdán, pedig lehet, hogy ők már csak hallomásból ismerték az MZ-t. Én csodálkoztam a legjobban, hogy Berlinben, ahol nemrég még a mindennapok része volt az MZ, most így körbecsodálják. A fiataloknak történelmet, az idősebbeknek nosztalgiát jelenthetett a motor, sőt az utakon is több motoros kifejezte a tetszését. Való igaz, hogy sem Berlinben, sem máshol Németországban nem láttam egyetlen régi NDK-s járművet sem. Az időjárás továbbra is meleg, napsütéses volt, úgyhogy úgy döntöttem, ma még felmegyek Hamburgig, másnap pedig majd ott strandolok egyet. Estére el is értem Hamburg elé, ahol egy erdőszélen kerestem egy nyugodt helyet, ahol a madár se jár, és sátrat vertem.
A Berlini Dóm
Néhány ismerős tárgy a 80-as évekből
Simson Schwalbe
3. nap
Reggel kocsiajtó csapódására ébredtem. Kicsit bosszús voltam, hogy még egy ilyen helyen is rám talál valaki, pedig jó sokat mentem egy földúton, hogy találjak egy olyan helyet, ahol nyugodtan alhatok. Hiába, egy 80 milliós országban nehéz elbújni az emberek elől. Elhúztam a sátor cipzárát, és rögtön egy puskával találtam szembe magam, majd megláttam a hozzá tartozó vadászt is. Abban azért bíztam, hogy nem fog lelőni, mert mégiscsak egy civilizált országban vagyunk (Szíriában hasonló helyzetben azért jobban aggódnék). Megkérdeztem, gond-e, hogy itt sátorozok. A vadász sűrűn szabadkozott, hogy felkeltett, semmi gond, maradjak, amíg csak akarok, csak kíváncsi volt, hogy ki lehet itt. Még egy kicsit lustálkodtam, majd összepakoltam, és elindultam be Hamburgba, ahol ismertem egy remek strandot.
A kasszánál szembesültem vele, hogy majd csak 11-kor fog kinyitni, úgyhogy elsétáltam a strand melletti gyönyörű parkba, ahol leültem egy padra a tóparton, és néztem, ahogy a vadkacsák és más vízimadarak úszkálnak, és a vízparti növények között kutatnak élelem után. 11-kor visszasétáltam a strandhoz, ahol a bejárattól nem messze nyugdíjasok játszadoztak fantasztikus távirányítású hajómodellekkel egy szökőkútban.
Ki szerettem volna használni a jó időt, feltöltődni meleggel és napsütéssel, mert úgy gondoltam, a következő 2 hétben nem nagyon lesz benne részem. Délután ettem egy kolbászt sült krumplival a strandon, amit később megbántam, mert utána elég gyakran kellett megállnom. Délután 4 körül összeszedelőzködtem, és elindultam Dánia felé. Először úgy terveztem, hogy éjfélig felmegyek a kikötőig, de aztán úgy döntöttem, inkább megállok valahol Dániában. A navigáció segítségével találtam is egy kempinget Veljénél, ahol a recepción ugyan senki nem volt, de ki volt írva, hogy ha valaki későn érkezik, akkor keressen egy helyet magának, úgyhogy le is táboroztam a kemping szélén.
Vadkacsa Hamburgban
4. nap
Reggel 06.30-ra állítottam az ébresztőt, 7 órás indulást tervezve. Mire kikászálódtam volna a hálózsákból elkezdett szakadni az eső, úgyhogy még egy fél óra pihenést engedélyeztem magamnak. Hamarosan elállt az eső, úgyhogy gyorsan elmentem mosakodni, de mire visszaértem, már újra szakadt. Tovább nem húzhattam az időt, mert 15.30-kor indul a hajó, és ha azt lekésem, egy hét múlva megy a következő.
Az időjárás semmi jót nem ígért, az ég fekete volt, az eső szakadt, nyoma sem volt, hogy belátható időn belül megváltozzon. Mára már csak 250 km maradt, és úgy tűnt, ezt már végig esőben fogom megtenni. Aalborg után azért elállt az eső, de addig úgy szakadt, hogy esőruhán, motorosruhán, pólón keresztül is éreztem minden esőcsepp ütését. Azért mire a kikötőbe értem, kissé megszáradtam.
Hirtshalsba érve meglepve tapasztaltam, hogy tavaly óta új elkerülő út épült, már nem kellett bemenni a városba. Most már okulva a tavalyi esetből egyből az irodaépület felé vettem az irányt, ahol közölték, hogy majd csak egy óra múlva tudják kiadni a jegyet. Kihasználva az időt elmentem bevásárolni. Hirtshals sétálóutcáján találtam egy ALDI-t, ahol vettem zsömlét, felvágottat, sajtot, hogy ne a hajón kelljen horribilis összegért étkeznem. A hajójegyben ugyan benne van egy ebéd, de ez nekem másfél napra kevés lenne.
Vásárlás után visszamentem az irodába, ahol a hölgy közölte, hogy csak egy irányba tud jegyet adni, visszafelé majd Izlandon kell jegyet vennem. Ezután elmentem a kikötő bejáratához, ahol volt előttem 3 szlovák motoros, közülük ketten angol rendszámú motorral. Itt ismertem meg Lukast, Petert, és Miroslawot, akikkel az út hátralévő részét együtt tettük meg.
Lukas is nagy veterán motor rajongó, később mutatott képeket a Jawa Pionirjáról, és a gyönyörűen felújított CZ enduro motorjáról. A túrázást sem ma kezdte, az 50 cm3-es Jawa Pionirjával utánfutót húzva maga után már megjárta Magyarországot, Romániát, Moldáviát, Ukrajnát, Oroszországot, Grúziát, Azerbajdzsánt, és a kazah sivatagot. Ők is jól megnézték a motort, majd amikor megkaptuk a kabinjegyünket, egyből mentünk is fel a hajóra. Épp időben, mert már nagyon sötét felhők voltak az égen, dörgött, villámlott, pár perc múlva el is eredt az eső.
A kabinban volt egy fiatal német pár, akik most jöttek Siófokról, és már indultak is tovább Izlandra. Felmentem a fedélzetre, és elkezdtem megírni az útinaplót. Közben rám találtak a szlovák motorosok, és megbeszéltük, hogy eljönnének velem Feröeren, mert én mégiscsak jobban ismerem az országot.
A Norrönát már ismerősként üdvözöltem
5. nap
A mai nap hajózással telt. Beszélgettem a szlovák motorosokkal, vettem egy Izland térképet, elővettem az útikönyvemet, és elkezdtem megtervezni az izlandi utamat, délben pedig elmentem ebédelni. Lazacot ettem, majonézes krumplival. Nagyon finom volt. Délután tovább tervezgettem az utat, többször átírtam az útitervet, míg megszületett a végleges. Az idő csodálatos volt, kék ég, szikrázó napsütés.
Épp a kabinban öltöztem át, amikor a hangosbemondóba bemondták, hogy bálnákat lehet látni. Gyorsan magamra kaptam a nadrágot, és rohantam a fedélzetre, de mire felértem, a bálnák már messze jártak.
Eltelt a délután is, és sötétedésre megláttuk a Feröer szigeteket. Lementünk a hajóról, és Klaksvik felé vettük az irányt, mert a többiek a klaksvíki kempingben akartak megszállni, engem pedig már vártak a barátaim Norðragøtában. Éjfél előtt értem oda, az egész család aludt, csak Zsuzsa volt ébren, várt engem. Újra megkaptam a vendégszobát, de olyan izgatott voltam attól, hogy újra itt lehetek, hogy alig tudtam elaludni.
Gyönyörű, napsütéses idő a tengeren
A gyerekek a focipályát, a felnőttek a napsütést élvezték a fedélzeten
6. nap
Tegnap úgy beszéltük meg a többiekkel, hogy reggel találkozunk a klaksvíki kempingnél, de már a város elején vártak, mert a sötétben nem találták meg a kempinget, így pedig nem kerülhettük el egymást.
A mai napra a legkeletibb sziget, Fugloy felfedezése volt tervezve, odafelé hajóval, visszafelé helikopterrel. Elmotoroztunk Hvannasundba, ugyanis onnan indul a hajó Svínoyra és Fugloyra. Megtaláltuk a kikötőt, sőt a hajónkat is, de várnunk kellett, hogy a személyzet is megérkezzen. Addig csináltam pár képet a faluról.
Hamarosan jöttek a hajósok, felszálltunk, és felszedték a horgonyt. Rajtunk kívül csak egy utas volt, de ő nem szállt ki, csak ment egy kört a hajóval. Először kikötöttünk Svínoyon, kitették a postát és a helyieknek szánt egyéb dolgokat, visszáruként pedig felvettünk egy kartondobozt és egy retikült, majd folytattuk utunkat Fugloy felé. Egyszer csak szólt a kapitány, hogy menjünk át a másik oldalra, ha fókát akarunk látni. Egy vízből kiálló sziklán valóban ott napozott egy fóka, amit megpróbáltam lefotózni, de túl messze volt ahhoz, hogy éles képet tudjak róla készíteni. A következő megálló már Kirkja volt, ahol mi kiszálltunk, miután itt is kipakolták a postát és az egyéb dolgokat. Ez a hajó ugyanis alapvetően postahajó, de utast is visz. Amikor kiszálltunk, bedaruztak egy munkagép motort, amit valószínűleg javítani küldtek, majd elindult a hajó Hattarvík felé.
Mi úgy terveztük, hogy elsétálunk Kirkjából Hattarvíkba (ez a 2 település van a szigeten), és onnan helikopterrel jövünk vissza Klaksvíkba, ahonnan visszabuszozunk Hvannasundba a motorokhoz. Zsuzsa segítségével lefoglaltuk a helikoptert, elkérték a telefonszámunkat, e-mail címünket, hogy ha valami változás lenne, akkor tudjanak értesíteni.
Tehát a kikötőből elindultunk felfelé a faluba, ahol megnéztük a templomot, majd a falut elhagyva nekivágtunk a hegynek. Ragyogó napsütés volt, és olyan meleg, hogy le kellett venni a kabátot. Este mondták is Zsuzsáék, hogy ebben az évben ez volt a legmelegebb nap.
Felfelé félúton volt egy pad, ahol megálltunk pihenni. Csináltam szendvicseket, még a Dániában vásárolt zsemléből, sajtból, felvágottból, sőt egy kis hazai pogácsa is előkerült a hátizsákból. Mindenhol kis erek csordogáltak, úgyhogy az ivóvízre nem volt gondunk. Pihenő után folytattuk utunkat, csodáltuk a környező szigeteket, a tengert. A természet olyan nyugalmat árasztott, amilyet csak itt élhet át az ember. Ahogy néztük a zöld fűvel borított szomszédos szigeteket, a tengert, ahogy két sziget között odalent egy kis halászhajó úszott, nekem az jutott eszembe, ha ezt így valaki megfestené, azt mondanák, ilyen élőben nincs. A csöndet pedig csak a madarak hangja szakította meg.
Aztán 3 óra séta után a völgyben megláttuk Hattarvíkot. A falu fölött volt a helikopter leszálló, ami mellett lefeküdtünk a fűbe, és hamarosan csak 4 fáradt motoros horkolását lehetett hallani. Fél óra múlva felkeltem, és amíg a többiek aludtak, lesétáltam a faluba, és benéztem a templomba. Körbejártam a falut, láttam, ahogy az emberek kihasználva a jó időt, szedik össze télire a füvet az állatoknak. Elgondolkodtam, hogy milyen lehet itt élni, egy olyan szigeten, ami még Feröeren is a világvégét jelenti, egy olyan helyen, ahol a két faluban összesen 44 ember lakik, és milyen kemény munkával töltve élik le az életüket itt az emberek. Milyen lehet itt télen, mi jelentheti nekik a szórakozást, a munkán kívül mit tudnak itt csinálni az emberek.
A két település össze van kötve egy 4 km hosszú aszfaltúttal, és pár autót is láttam, de többnyire rendszám sem volt rajtuk, hisz innen úgysem tudnak sehova sem menni, csak ezen a 4 km-es szakaszon használhatják őket. Eléggé hiányosak voltak, és szét is volt rohadva mind, hisz a sós levegő és az állandó eső megteszi a hatását. Visszasétáltam a helikopter leszállóhoz, mert hamarosan jönnie kellett a helikopterünknek. Telt az idő, és a helikopternek már rég itt kellett volna lennie. Fél óra múlva küldtem egy SMS-t Zsuzsának, hogy én néztem-e el az indulást, de visszaírt, hogy nem. Újabb negyed óra múlva kértem, küldje már el az Atlantic Airways számát, hogy informálódni tudjunk. Felhívtuk a számot, ahol semmi információt nem tudtak adni, pedig megígérték, hogy szólnak, ha változás van. Így maradt visszafelé is a hajó, de annak az indulásáig még volt egy óránk. A hajó szerencsére időben jött, a kapitány pedig már ismerősként üdvözölt.
Visszafelé már nem kellett fizetni, mert Feröeren csak retúrjegy van, mivel ha valaki elmegy egy szigetre, előbb-utóbb vissza is jön onnan. Miután elhagytuk Svínoyt, szólt a kapitány, hogy kisebb bálnákat látni, de én csak azt láttam, ahogy fújják ki a vizet, magát az állatokat nem. Megérkeztünk Hvannasundba, motorra ültünk, mert a többieknek meg akartam mutatni Múlit, az elhagyott falut, de a falu előtt le volt zárva az út, így visszafordultunk Klaksvík felé, ahol bevásároltunk, és világosban megkerestük a kempinget. A recepciósra várni kellett, így addig megvacsoráztunk, utána pedig visszaindultam Norðragøtába, ahol már az egész család otthon volt. Jó volt újra látni a gyerekeket, és találkozni Gézával.
Kirkja
Zöld hegyek lábánál, az öböl partján terül el Hattarvík
A szigetek keleti partjai meredeken zuhannak a tengerbe
Zöld hegyoldalak, kék ég, nyugodt tenger. Ritka az ilyen időjárás errefelé.
7. nap
A mai nap Suðuroyt, a legdélibb szigetet akartuk körbejárni, de ma csak egy hajó ment, ottmaradni pedig nem akartunk Suðuroyon, mert másnap már tovább kellett hajóznunk Izland felé.
Így megváltoztatva az eredeti tervet reggel 9-kor találkoztunk a kempingnél, aztán elmentünk Oyndarfjørðurba megnézni az ingóköveket, amik a jó időre, és a nyugodt tengerre való tekintettel nem inogtak. Utána elmentünk Funningurba, onnan pedig Gjógvba, mert a többieknek is meg akartam mutatni ezt a csodaszép falucskát. Megnéztük a híres sziklahasadékot, majd ittunk egy kávét abban a hostelben, ahol tavaly az első éjjel megszálltam. Onnan átmentünk a hegyen Eiðibe, és a távcsővel, amivel tavaly semmit sem láttam, most végre megnézhettük a Risin og Kellingin sziklákat.
Eiðiben sétáltunk egyet a faluban, lefényképeztünk néhány fűtetős házat, majd visszamentünk a főútra tankolni, ahonnan Saksun felé vettük az irányt, ugyanis ez a falu nekem tavaly kimaradt. Mondták, hogy nagyon szép, de amit élőben láttunk, azt elmondani nem lehet. Ahogy a hegyek lábánál, az öböl partján elterül az a néhány ház és a templom, olyan zöld hegyoldalban, amilyet még nem láttam, az leírhatatlan. Itt is sok fotót készítettünk, aztán én elköszöntem a többiektől, mert ők a vestmannai kempingben akartak megszállni.
Amikor visszaértem Zsuzsáékkal elmentünk a gøtai öbölbe, mert napsütésben csodás képeket lehet készíteni az öbölről és a környező hegyekről. Utána elmentünk Leirvíkbe a régi úton, ami ugyan nincs lezárva, de annyira nincs rajta forgalom, hogy a halászok az út közepére terítik ki a hálóikat száradni. Leirvíkben játszottunk egy angol labdajátékot, aminek a nevét nem tudtuk, de azért jól elszórakoztunk vele. Játék után pedig fagyiztunk egy jót.
Egy régi ház
A gjógvi sziklahasadék, ami sok útikönyvben szerepel.
Háttérben a Risin Og Kellingin sziklák
Csodálatos környezetben fekszik Saksun
8. nap
Reggel összepakoltam, elbúcsúztam, majd elindultam, hogy meglátogassam Andrást, aki az Eysturoyt Streymoyjal összekötő híd mellett lévő élelmiszerboltban dolgozik. Jó volt vele is találkozni, órákig tudtunk volna beszélgetni, de nem maradhattam sokáig, mert 9 órás találkozót beszéltünk meg a többiekkel Vestmannában. Így is késtem kicsit, a többiekkel már az úton találkoztam szembe. Elkerülni nem tudtuk volna egymást, mert csak ez az egy út vezetett onnan.
Vestmannából Gásadalur felé vettük az irány, ami arról nevezetes, hogy csak 2006-ban kapcsolták be a közúthálózatba, addig csak hajóval, vagy gyalog, hatalmas hegyeken át lehetett megközelíteni. Az időjárás sajnos elromlott, beköszöntött a tipikus feröeri idő, eső és köd volt egész nap.
Elindultunk a főváros felé a régi panorámaúton, de olyan köd volt, hogy semmit nem lehetett látni, még az utat is alig. A fővárosban a többiek pénzt váltottak, aztán megebédeltünk, megtankoltunk, és lementünk a kikötőbe, mert 18.00-kor indult a hajónk Izlandra. Rajtunk kívül még egy olasz és egy dán motoros várt a hajóra. 17.00 órakor befutott a Norröna. Felmentünk rá, és amikor kötöttük le a motorokat, akkor valaki magyarul megkérdezte, kié ez az MZ. Így ismertük meg Gézát, aki szintén nagy túrázó, és régebben már járt Izlandon, sőt a többi skandináv országot is bejárta. Felmentünk a hajóra, én még beszélgettem Gézával a túrázásairól, majd aludni tértünk.
Tindhólmur
11. században épült faház, amelyben még most is laknak.
9. nap
Reggel a hangosbemondó ébresztett, megmosakodtam, felöltöztem, majd felmentem a fedélzetre, mert közeledtünk Izlandhoz, és mindenképpen látni akartam a hajóról is a szigetet. Seyðisfjörður, a kikötő egy öböl végén feküdt, a látvány érdekes volt, ahogy megláttuk a kissé ködbe burkolózó partokat.
Miután kikötöttünk és lementünk a hajóról a vámosok megállítottak, és mindenkinek egy matricát ragasztottak a motorjára, ami nélkül elvileg nem lehetne elhagyni Izlandot. Utána betereltek motorostól egy helyiségbe, és megkérdezték, van-e nálunk cigi vagy alkohol, majd körbejárták a motorokat, aztán kiengedtek minket.
Megvártuk Gézát, akinek a hajó másik oldalán volt a motorja, aztán elindultunk a ködös, esős időben Egilsstaðir felé, ahol pénzt váltottunk és megtankoltunk. Tankolás után Vopnafjorður felé vettük az irányt, az út aszfalt és murva között váltakozott. A murván is jól lehetett haladni, néhol kicsit sáros volt, de azért lehetett tartani a 80 km/h-s tempót. Vopnafjorður után Porshöfn felé mentünk, ami igazi off-road szakasz volt, és olyan hegyeken keltünk át, ahol az út szélén még hó volt. Sajnos a nagy ködben nem sokat lehetett látni. Porshöfnben is tankoltunk, és lemostuk a motorokat, mert elég sarasak lettek.
Izlandon a benzinkutaknál vannak ingyenes mosók, ahol rendbe lehet tenni a járműveket egy-egy off-road szakasz után. Kiértünk a városból, majd hirtelen elkezdett alattam kacsázni a motor. Defektet kaptam. Tartalék tömlő volt nálam, így a többiek segítségével pillanatok alatt kicseréltük a tömlőt, és folytattuk utunkat Raufarhöfn felé. Ott először bevásároltunk, majd kerestünk egy hostelt, ahol csak egy telefonszám volt kiírva, de hiába hívtuk a számot, nem vették fel. Úgy látszik, nem érezték meg a bizniszt.
Így letáboroztunk a kempingplaccon, megvacsoráztunk, a szlovák srácok megkínáltak szilvapálinkával, aztán én folytattam a naplóírást.
Izland ködös…
… és borús idővel fogadott
Már az első nap jól összekoszoltuk a motorokat
10. nap
Reggel esőre ébredtünk, kicsit még vártunk, de mivel nem akart szűnni az eső, összepakoltunk és elindultunk. Először is kerestünk egy kutat, ahol tankolhattunk, és ha már megálltunk, akkor meg is reggeliztünk. Mellettünk volt egy érdekes kanyon, amit meg szerettünk volna nézni közelről, de nem találtuk meg a bejáratot.
Géza kicsit túltankolta a motorját, sztenderen folyt belőle a benzin, így elindult, hogy egy keveset elfogyasszon belőle. Vártunk rá, de nem jött vissza, a telefonszámát meg nem tudtuk. Elindultunk a Dettifoss vízesés felé, hátha arra ment Géza, mert azt még megbeszéltük, hogy melyik úton megyünk. Később aztán kiderült, hogy ő megtalálta a kanyon bejáratát, és ott várt ránk.
Az idő elég szeles volt, csak 50-60 km/h-s tempóval tudtunk menni még az aszfaltúton is, aztán rákanyarodtunk egy olyan útra, ahová csak 4×4-es autóval lehetett bemenni. Terepmotoroztunk 50 km-t egy kősivatagon keresztül, és megérkeztünk Európa legerőteljesebb vízeséséhez. Már a parkolóból lehetett látni a felszálló vízpárát, és amikor lesétáltunk a vízeséshez, fantasztikus látvány fogadott. Hatalmas erővel zúdult le a víz, a mélyből pedig vízpára szállt fel. Aztán átsétáltunk a mellette lévő Selfoss vízeséshez, ami valamivel kisebb volt a Dettifossnál, de mellette volt még több kis vízesés is.
Utána motorra szálltunk, hogy megnézzük az Askja kráterét, de odáig több mint 100 km-t kellett volna motorozni nagyon kemény terepen. A probléma az volt, hogy nem volt a közelben benzinkút, nekem meg csak az odafelé vezető útra volt elég az üzemanyagom. Így ezt elhalasztottuk, és elmentünk a Myvatn tó környékére, ahol rengeteg érdekes látnivaló volt egymás mellett. Először megnéztük a Námafjall geotermikus vidéket, ahol több helyen gőz tört fel a föld alól. Érdekes volt, ahogy a gőz fütyülve tört fel a föld alól. Más helyen pedig kis gödrökben fortyogott a tűzforró iszap. Itt lehetett igazán érezni a természet erejét. Aztán átmentünk megnézni a Krafla vulkán kráterét, ami csak 7 km-re volt innen. A kráter mélyén gyönyörű kék tó volt, az egyik oldalán egy barna színű kietlen hegyoldal, a másik oldalán egy lávamező volt. Elsétáltunk kb. fél órát a lávamezőn, itt is több helyen gőz tört fel a föld alól, és szó szerint forró volt a talaj a lábunk alatt.
Visszafelé még fotóztunk egy szép szivárványt, aztán elmentünk Reykjahliðba, hogy az ottani kempingben éjszakázzunk.
Dettifoss
A Dettifoss környéke
Több kisebb vízesés is volt a Dettifoss és Selfoss között
Füstölgő lávamező- forró volt a talaj a lábunk alatt
Érdekesen megszilárdult lávaformák
11. nap
A mai napra egy husavíki bálnanézés volt tervezve. Reggeli után el is indultunk a 85-ös úton Husavík felé, ahol az út hol aszfaltos, hol murvás volt, de végig lehetett 80-90-es tempóval haladni rajta. Megérkeztünk a kikötőbe, ahonnan a bálnanéző hajók indulnak, de sietnünk kellett, mert pár perc múlva már indult is a hajó. Egy kis tölgyfából készült hajóval mentünk, amit Sylviának hívtak. Állítólag ezek a tölgyfa hajók nem zavarják a bálnákat. Hatalmas hullámzásban indultunk útnak, először úgy tűnt, rögtön felborul ez a kis hajó, de később már hozzászoktunk. Míg mi 2 kézzel kapaszkodtunk, hogy talpon tudjunk maradni, az idegenvezető hölgy egy pódiumon állva, az egyik kezében mikrofont, a másik kezében képeket tartva magyarázott a bálnák életéről.
Elhaladtunk a Flatey nevű kis sziget mellett, ahol csak pár ház és egy templom volt. Itt is eszembe jutott, hogy egy ilyen helyen mit lehet csinálni egy életen át. Pedig a helyiek biztosan élvezik a nyugodt életüket, és semmi pénzért nem cserélnének velem.
1 óra hánykolódás után megérkeztünk arra a helyre, ahol a bálnák tanyáznak. Leállították a motorokat, és egy ember folyamatosan figyelte az árbóckosárból, hogy hol bukkannak fel a bálnák. Hamarosan mi is megpillantottuk őket. Általában egyszerre egy, de volt olyan, hogy két bálna is felbukkant egymás mellett. Megmutatták a hátukat, fújták a vizet, pont úgy, ahogy a filmeken látni. Hatalmasak voltak. Jó fél órát álltunk ott leállított motorokkal, hogy mindenki tudjon elég képet készíteni. A visszaúton megkínáltak forró csokival és süteménnyel, és a parttól nem messze ráadásként delfineket láttunk kiugrálni a vízből. Úgyhogy tényleg egy csodás kirándulásban volt részünk, annak ellenére, hogy néha esett az eső, de aztán újra kisütött a nap, így gyorsan megszáradtunk a szélben. Aki igényelte, kapott vízálló kezeslábast, de mivel mi motorosruhában voltunk, így nem kértünk.
Jó 3 órát töltöttünk a tengeren, mire partot értünk már késő délután volt, így elindultunk Akureyri felé, hogy ott kempingezzünk. Egy nagy hegyen kellett átkelnünk, és ahogy ereszkedtünk lefelé, megpillantottuk a várost. Hatalmas havas hegyekkel körülvéve egy öböl partján terült el Izland 2. legnagyobb városa. Azt mondják, hogy ez a legnaposabb város Izlandon, és nem is hazudtolta meg magát. A város mellett találtuk meg a kempinget, ahol letáboroztunk.
Bálnanéző hajónk…
… és a bálna
12. nap
Reggeli után elindultunk a város felé, mert előtte volt egy motormúzeum, amit mindannyian meg szerettünk volna nézni. A nyitásig még volt háromnegyed óránk, így addig leültünk egy padra, és megterveztük a mai napunkat. Azt beszéltük meg, hogy ma nekivágunk a teljesen lakatlan izlandi felföldnek. Kinéztük az F35-ös, úgynevezett Kjölur utat, hogy majd azon fogunk végigmenni. 10-kor kinyitott a múzeum, ahol rengeteg érdekes motor volt a Jawa Peraktól a wankel motoros Herkulesig. Szinte mindent motort sikerült lefotóznom.
Miután kijöttünk a múzeumból, elindultunk az 1-es főúton nyugatnak. Az utolsó városban, mielőtt nekivágtunk volna a felföldnek megtankoltunk, megebédeltünk, és feltöltöttük az élelmiszerkészletünket, mert a következő 200 km földúton semmi infrastruktúra nincs. Megtöltöttük a tartalék üzemanyagkannát is, és megbeszéltük, hogy én megyek elől, mert a többiek komoly túraenduro motorokkal voltak, így jobban tudnak alkalmazkodni az én tempómhoz, mintha fordítva lenne. Azért elég jól lehetett haladni, itt is tudtuk tartani a 80-85 km/h-s tempót. Amikor először mentünk ezen a vizes földúton, kissé lelassítottam, de aztán rájöttem, hogy ez a vulkáni hamu még esős időben sem csúszik. Elértünk egy nagy tóhoz, ahol megpihentünk, és lefotóztuk a motorokat a tóparton. Aztán elértünk a hveravelliri útkereszteződéshez, ahol javasoltam, hogy térjünk be oda, mert az útikönyvem egy érdekes geotermikus vidéket írt arrafelé. Meg is találtuk, már messziről lehetett látni a felszálló gőzt. Leparkoltunk a motorokkal, és körbejártuk a környéket.
Ez is olyasmi volt, mint amit a Myvatn tónál láttunk, kis medencékben bugyogott a tűzforró víz, máshol pedig fütyülve tört elő a gőz a föld alól. Volt itt egy kempingező hely, és úgy döntöttünk, hogy itt fogunk éjszakázni a felföldön. Sátrat vertünk, majd átöltöztünk fürdőnadrágba, mert volt egy kis természetes medence, ahol a meleg vízben lehetett fürdeni. Jó hosszan üldögéltünk a forró vízben, a +5 fokban nem nagyon akarózott kijönni. Jött egy rövid eső, aztán amikor elállt, rászántuk magunkat, hogy kijöjjünk a forró vízből. Megvacsoráztunk, és a szlovák srácoktól kaptam olyan rumos teát, amitől majdnem fejre álltam. Akartak még tölteni, de mondtam, hogy ha azt is megiszom, a saját sátramat sem fogom megtalálni.
Egy régi Henderson
Wankel motoros Hercules
Nekivágtunk a lakatlan izlandi felföldnek
200 km kősivatag
13. nap
Éjjel nagyon lehűlt a levegő, fagypont körük volt a hőmérséklet, és egész éjjel szakadt az eső. Mivel egy kis meleg vizű patak mellé tettem a sátram, tartottam tőle, hogy elönt a víz, de ez szerencsére nem következett be. Este kitettem a ruhát és a törölközőt száradni, mondanom sem kell, hogy reggelre vizesebbek lettek, mint előtte.
Nagy nehezen rászántuk magunkat az indulásra, nem nagyon akarózott kikelni a jó meleg hálózsákból, de mire elindultunk, elállt az eső. Mentünk tovább a kősivatagon keresztül, hatalmas havas hegyek között motorozva. A tegnapinál lassabb tempóra kellett váltanunk, mert az árkok megteltek vízzel, és nem lehetett látni, hogy mekkora kövek vannak az alján. Érdekes volt ilyen helyen motorozni, ahol 200 km hosszan semmi nincs, csak kövek, a távolban meg a Langjökull havas hegyei és gleccserei. Úgy beszéltük meg, hogy ha át kell kelnünk folyókon, akkor a többiek előre mennek, mert ők mégiscsak túraendurókkal vannak, aztán majd valahogy átúsztatjuk az MZ-t is. Csak egy olyan folyó volt, amin át kellett mennünk, de nem volt túl mély, le lehetett látni az aljára. Elég nagy kövek voltak az alján, de nagy lendületet véve megállás nélkül sikerült átkelnem.
Délutánra átjutottunk a felföldön, és újra aszfaltúton mentünk tovább. Először a Gullfoss vízesést néztük meg. Én ennyi hatalmas vízesést még életemben nem láttam, mint itt az utóbbi pár napban. A parkolóban többen megcsodálták és lefotózták a motort, de már megszoktam, hogy ahol csak megállok, valaki mindig odajön érdeklődni, vagy csak lefényképezni a motort. Megálltunk minden gejzír névadójánál, a nagybetűs Geysirnél, ami sajnos már nem működik, viszont mellette a Strokkur nevű kb. 5 percenként hatalmas magasságba kitör. Én még felsétáltam a hegytetőre, mert arrafele kellett volna lennie egy krátertónak, de azt nem találtam meg, ellenben megnéztem felülről is a Strokkur kitörését. Utána megtankoltunk, és a Þingvellir nemzeti park felé vettük az irányt, ahol letáboroztunk, megvacsoráztunk, és estefelé elmentünk sétálni. Megnéztük az Öxarárfoss vízesést, és az eurázsiai és amerikai kőzetlemez találkozását. Az információs irodában megtudtuk, hogy a kemping pont a két kőzetlemez között lévő völgyben fekszik, és a lemezek évente 2 cm-t távolodnak egymástól.
A felföld járművei
Gullfoss
A Strokkur kitörése
Az amerikai kőzetlemez széle és az Öxarárfoss vízesés
14. nap
Ma gyönyörű napsütésre és hatalmas szélre ébredtünk, ami kitartott egész nap. Elindultunk Reykholt felé, de előtte még megkerültük a Hvalfjörður fjordot, mert a végében állítólag van egy csodás kanyon. Amennyire lehetett felmentünk motorral, de onnan még 3 óra séta lett volna, így erről lemondtunk, és a hatalmas szélben folytattuk utunkat Reykholt felé, ahol megtankoltunk. Én meg akartam nézni a Barnafoss és Hraunfossar vízeséseket, de a többiek azt mondták, hogy inkább folytassuk az utunkat, mert még sokat kell menni az észak-nyugati fjordokig. Az előbbi vízesés, aminek a neve nekünk magyaroknak kissé érdekesen hangzik, gyermek vízesést jelent, és 2 kisgyerek halálának állít emléket, akik alatt leszakadt egy természetes híd. A másik vízesés pedig egy 1 km hosszú vízesésláncolat.
Tehát folytattuk utunkat észak-nyugat felé, akkora szélben, hogy a motorokat a kanyarokban nem befelé, hanem kifelé kellett dönteni, hogy ellensúlyozzuk a szél nyomását. Küzdött az MZ rendesen, sokszor csak 50 km/h-s sebességgel lehetett menni. Hólmavíkban megtankoltunk, bevásároltunk, megebédeltünk, majd egy kis terepmotorozás után Laugarhollban, egy hegy lábánál találtunk egy kis vendégházat kempinggel, ahol letáboroztunk. Sátorverés után elmentünk fürödni, mert volt egy kis meleg vizes medence a vendégház mellett. A medencén túl pedig volt két régi félig földbe ásott izlandi ház, amikben a középkori izlandi életet mutatták be. Estefelé még ping-pongoztunk egyet, majd csocsóztunk, és jó későn elmentünk aludni.
Középkori izlandi házak
15. nap
A mai napunk volt eddig a legkeményebb. Végig szélviharban motoroztunk, többnyire földutakon, hatalmas hegyeken át, és olyan szerpentineken, amelyek tele voltak hajtűkanyarokkal, és sehol nem volt korlát, csak a több 100 m mélység alattunk. Körbejártuk az észak-nyugati fjordokat, a táj csodás volt, tényleg olyan, mint az útleírásokban, vad, kietlen, viharos.
Elindultunk Hólmavík felé, ahol tankoltunk, majd Isafjördur következett. Az út végig a fjordok partján vezetett, ha nem azzal kellett volna törődni, hogy úton tartsuk a motort, nagyon élvezetes lett volna. Elmentünk Látrabjarg felé, természetesen végig földúton, olyan hegyen át, ahol még hó volt az út szélén. Itt volt egy gyönyörű tengerpart, azúrkék vízzel és fehér homokkal. Útközben az egyik fjordban láttunk fókákat napozni a sziklákon. Kissé messze voltak, de azért lehetett látni, ahogy játszadoznak, hemperegnek, hanyatt fekve élvezik a napsütést. Nagyon jópofák voltak. Már későre járt az idő, úgyhogy elkezdtünk kempinget keresni.
Kiértünk a fjordok közül a tengerpartra, ahol olyan szél kerekedett, amilyet még nem láttam. Az útszéli kijelzőkön szélárnyékban is 100 km/h-s szelet írtak, de a völgyekben szerintem 150 km/h-ra is felgyorsult. A motorokat nem lehetett úton tartani, hol egyesben, hol kettesben mentem, maximum 40 km/h-val. A BMW GS 1200 Adventure-t és az egyik Honda Transalpot álló helyzetben a motorosaikkal együtt besodorta szél az árokba. Nekik szerencsére nem lett bajuk, és a motorok is csak kissé sérültek. Amikor odamentünk segíteni felállítani a motorokat, a lábunkon alig tudtunk megállni. Nem emlékszem, hogy ilyen viharban motoroztam volna. A szél iránya folyamatosan változott, hol jobbról, hol balról, hol szemből kaptuk a szelet, hátulról még véletlenül sem. Az utolsó 20 km minden méteréért megküzdöttünk. Megváltás volt megállni Flókalundurban a kempingnél, ahol hamarosan elkezdett esni az eső, de már nem érdekelt, örültünk, hogy végre megállhattunk. Este ittunk egy jó erős kínai pálinkát, aztán leballagtunk a bárba inni egy sört, mert a mai napra igazán megérdemeltük.
Napfürdőző fóka
16. nap
Éjjel semmit nem aludtunk. Olyan vihar volt, hogy a sátor teljesen kilapult. Hiába tettük egy földsánc mellé, és cövekeltük le őket amennyire tudtuk, ilyen szél ellen már tehetetlenek voltunk. 6 óra körül kimásztam a hálózsákból, hogy megcsináljam a reggelit a többieknek, ha már aludni úgysem tudok. Reggeli után összepakoltunk, a sátrakat be kellett vinni a mosdóba, mert a szabadban 4-en sem tudtuk őket összehajtani.
Elindultuk ebben az ítéletidőben. Próbáltuk tartani a 30 km/h-s sebességet, de nem mindig sikerült, sokszor egyesben, lelógatott lábbal, lábtartóig döntött motorral mentünk egyenesben is. Ennyit még nem szenvedtem motoron. 320 km volt Reykjavíkig, de úgy éreztem, ilyen tempóval sohasem fogunk odaérni. Földutakon, óriási hegyeken át, olyan szerpentineken próbáltunk előrébb jutni, ahol semmi korlát nem volt, csak az irdatlan mélység alattunk, és a tomboló vihar. Reggeltől délig 100 km-t haladtunk, amikor megálltunk tankolni. Megkértük a kutast, hogy nézze már meg interneten, hogy meddig tart ez az idő. Azt mondta, hogy Reykjavík előtt már csillapodni fog a szél. A jó hírnek megörülve folytattuk utunkat a fjordok mentén. A szél nem csak hullámokat kavart, hanem a levegőbe emelte a vizet, így folyamatosan kaptuk a vízpárát. Az egyik fjordnál láttunk a parton egy hajóroncsot, amit mindannyian lefotóztunk.
Reykjavík előtt valóban csillapodott a szél, így egyre nagyobb sebességbe kapcsolhattunk. A fővároshoz közeledve egyre nagyobb volt a forgalom, furcsa volt, hisz egész nap csak pár autóval találkoztunk. A város előtt találtunk egy kempinget, de azt javasoltam, inkább bent a városban keressünk egy másikat, ahonnan másnap besétálhatunk szétnézni. Találtunk is a városközpontban egy barátságos kempinget, ahol letáboroztunk. Este még elmentünk bevásárolni, aztán én folytattam a naplóírást, a többiek meg a sisakkamera képeit töltötték le.
Hajóroncs a parton
17. nap
Ma Reykjavíkot fedeztük fel. Főváros létére nem volt túl nagy, egy kényelmes sétával körbe lehetett járni. A kikötő felé menet fotóztam egy érdekes fémből készült szobrot, ami egy viking hajót ábrázolt. Utána betértünk egy ajándékboltba, hogy megvegyük az otthoniaknak az ajándékokat, aztán én megnéztem a tengerészeti múzeumot, ami nagyon érdekes volt. Bemutatták a halászok életét a régi időktől napjainkig. Itt lehetett látni, milyen küzdelmes volt itt régen az emberek élete. Egy terem csak a női halászokkal foglalkozott. Filmeket is bemutattak, az egyikben egy idősebb nő mesélt, aki szintén halászként élte le az életét, a másikon pedig a mai halászok munkáját mutatták be. Voltak hajó makettek, régi és modern halászeszközök, és bemutatták egy régi halászhajó kajütjét is. Azt is láthattam, ahogy a halakat szárították, aztán mérlegelték egy régi mérlegen.
A múzeum után elsétáltunk a városközpontba, megnéztük a Hallgrímskirkja templomot kívülről, ami engem egy rakétára emlékeztetett, majd megebédeltünk egy hangulatos kisvendéglőben. A vendéglő specialitását kértük, ami kenyérbe töltött leves volt. Érdekes volt, és nagyon finom. Délután bevásároltunk másnapra, és visszasétáltunk a kempingbe.
Viking hajót ábrázoló szobor
Szárított halak
Hallgrímskirkja
Cipóba töltött levest ebédeltünk
18. nap
Ma végre eljött az alkalom, hogy megmártózzunk a Kék Lagúnában. Elindultunk Reykjavíkból, és ahogy közeledtünk a Kék Lagúnához, mást sem lehetett látni, csak kopár lávamezőt. Megérkezve leparkoltuk a motorokat, és elsétáltunk a bejárathoz a lávamezőbe vájt úton. A kasszánál közölték, hogy várnunk kell, mert sokan vannak bent. Addig leültünk egy asztalhoz, és megterveztük a mai napunk hátralevő részét. Elég sokat kellett várni, de egyszer csak szóltak, hogy mehetünk befelé. Átöltöztünk és kimentünk a vízhez. A látvány leírhatatlan volt. Fekete lávamező közepén olyan világoskék víz gőzölgött, ami szinte elképzelhetetlen. A vízhőmérséklet kellemesen meleg volt, és egy tálból mindenki vehetett fehér iszapot, ami állítólag jót tesz a bőrnek. Mi is bekentük magunkat, ültünk a forró vízben, és élveztük az életet. Később kipróbáltuk a szaunát, aztán újra visszaültünk a forró vízbe. A medence szélénél volt egy bár, ahol úgy lehetett rendelni, hogy ki sem kellett szállni a vízből. Rengeteg fotót és videót készítettem, mert ilyen látványban még nem volt részem. De eljött az idő, amikor ki kellett szállnunk. Búcsúzóul csináltam még pár képet, aztán motorra szálltunk, és meg sem álltunk a Seljalandsfoss vízesésig.
A látvány itt is fantasztikus volt, a Seljalandsfoss volt a fő vízesés, de mellette még 5 kisebb vízesés is volt. Ahogy leparkoltuk a motorokat, az egyik buszból kiszállt a sofőr, hogy megnézze a motort. Elmondtam a legfontosabb tudnivalókat a motorról, aztán csinált jó sok képet, mert ilyen motort még nem látott Izlandon. Elsétáltunk a vízeséshez, sőt bementünk mögé is, hogy onnan is lefényképezzük. A vízesésekkel szemben volt a kemping, ahonnan a látvány olyan volt, hogy innen már nem is mentünk tovább. Jöttek izlandi motorosok, akiknek szintén tartottam típusismertetést, aztán elmentünk megnézni az egyik kisebb vízesést, ahol egy barlangba esik be a víz. Bementünk a barlangba, aztán kiértünk egy kisebb terembe, ahol a sziklák gyönyörű zöldek voltak a rátelepedett mohától, felnézve pedig a beszűrődő napfényben zuhogott alá a víz. Eddig ez a kemping volt a legszebb helyen, hisz a sátor cipzárát elhúzva előttünk volt az összes vízesés. Este még jött egy izlandi motoros, őt is lefotóztam az MZ-vel, aztán aludni tértem.
Fekete lávamező közepén világoskék víz, ez a Kék Lagúna
Órákat el lehet itt tölteni
Seljalandsfoss
Vízesés a barlangban
19. nap
Ma kissé hideg, de csodálatos napra ébredtünk. Szikrázó napsütés, kék ég, zöld gyep, szemben a vízesések, ennél szebbet kívánni sem lehet.
Továbbmentünk az 1-es főúton, majd megálltunk a Skógafoss vízesésnél. Lefotóztuk alulról, majd felsétáltunk a tetejére, hogy onnan is készítsünk pár képet. 430 lépcsőfok volt, lefelé megszámoltam. Folytattuk utunkat az 1-es főúton, majd egy benzinkútnál megtankoltunk, ettünk egy pizzát, és egy Skyr nevű joghurtot. Amióta Izlandon vagyok, nagyon rászoktam erre a joghurtra, mert finom és elég tápláló. Az 1-es útról letértünk a tengerpart felé, hogy megnézzük egy 70-es években lezuhant amerikai repülő roncsait. Kb. 4 km-t kellett menni egy kavicsos úton, ahol rátaláltunk a roncsra. Következő úti cél Vík volt, ahol lesétáltunk a fekete homokos tengerpartra, és készítettünk pár fotót a tengerben álló sziklákról.
Később elértünk egy gleccserhez, ahol megálltunk, és lefotóztuk, ahogy a gleccserről leváló jéghegyek úsztak egy gleccsertóban. Továbbmenve elértünk a Jökullsárlón nevű helyre, ahol lefotózhattuk ugyanezt, csak sokkal nagyobban. Az egész tavon jéghegyek úsztak, szép világoskék színűek, mivel a gleccserben annyira összetömörödik a jég, hogy kiszorul belőle az oxigén, ezért lesznek olyan csodálatos világoskék színűek ezek a jéghegyek, amik között ráadásként fókák úszkáltak. Rengeteg fotót készítettünk, hiszen augusztusban jéghegyeket fotózni nem lehet mindenhol. Továbbmenve elkezdett esni az eső, ráadásul az üzemanyagom is kifogyott, mert az utóbbi 150 km-en nem találtunk benzinkutat. Szerencsére Lukasnak volt 2 póttank a motorján, így tudott adni annyi benzint, amennyivel el tudtam érni a következő kútig.
Estére Höfnben találtunk egy kempinget, ahol letáboroztunk, majd nekiálltam feszíteni a láncomon, és ellenőrizni a gyújtást, amikor a többiek szóltak, hogy megérkezett Géza, akit még az első napon elveszítettünk. Vacsorára főztem egy spagettit, majd mindannyian aludni tértünk.
Skógafoss
Egy lezuhant repülő maradványai
Vík fekete homokos tengerpartja
Jegesember
Jökullsárlón gleccsertó
20. nap
A mai egy könnyű napnak ígérkezett. Reggel nem is siettünk nagyon, mert ma csak Egilsstaðirig terveztünk elmenni. Géza visszament jéghegyeket fotózni, és úgy beszéltük meg, hogy délután találkozunk az egilsstaðiri kempingben.
Elindultunk a tengerparti úton, aztán ahol a legszebb sziklák voltak a tengerben, megálltunk fotózni. Aztán off-roadoztunk egy kicsit, csak azért, hogy ki ne jöjjünk a gyakorlatból, meg így rövidebb is volt az út. Korán értünk a kempingbe, délután bevásároltunk és megtankoltuk a motorokat, utána pedig pihengettünk. Kellett a pihenés, mert másnap az Askját szerettük volna meghódítani, ami nem ígérkezett könnyűnek. Úgy beszéltük meg, hogy Peter és Miro itt marad, mi meg Lukassal felmegyünk a hegyre megnézni a krátertavakat. De aztán befutott Géza, aki mondta, hogy ő is velünk tart.
Izlandi tengerpart
Pihenő az 1-es főúton
21. nap
Reggel 9-kor elindultunk az Askjára. Az utolsó kúton teletettük a motorokat és a tartalék kannát benzinnel, aztán nekivágtunk. Eleinte egész jól lehetett haladni, de aztán egyre kövesebb lett az út. Megérkeztünk az első folyóhoz. Lukas ment előre, és egy nagy gázzal pillanatok alatt már a túlparton volt. Utána én következtem, egyes, nagy gáz, és már kapaszkodott is ki a motor a túlparton. Ez még nem volt túl széles és mély folyó, le lehetett látni az aljára. A folyómederben jó nagy kövek voltak, meg is rázták rendesen a motort, ahogy átbukdácsoltam rajtuk, de nem akartam óvatoskodni, nehogy bennragadjak a folyó közepén. Utánam Géza következett. Már majdnem elérte a túlpartot, amikor kicsit megdőlt a motorja. Gyorsan odaszaladtunk segíteni, nehogy eldőljön a motor. Mentünk tovább, az út hol sziklás volt, hol pedig össze volt tömörödve a vulkáni hamu, ami keresztbordákat eredményezett, és rettenetesen rázott.
Átkeltünk több folyón is, volt, ami egész széles volt, kb. 30 méter, és 50-60 cm mély. Géza jól felkészült, hozott magával gumicsizmát, és egy porszívócsövet, amit a légszűrőre lehet húzni, hogy ne szívjon vizet a motor. Jó sokat mentünk ezen a sziklás talajon, és volt, ahol a köveket mély vulkáni hamu váltotta fel. Gézának nem volt egyszerű dolga a nehéz BMW-vel a mély hamuban, ezért inkább úgy döntött, hogy visszafordul. Így ketten folytattuk utunkat, és már nem volt messze a cél. Elértünk a Drekagil menedékházig, innen még 8 km volt az Askja parkolója. Végig hatalmas lávamezőn kellett menni, de az út ki volt taposva. Itt már az árnyékos helyeken hó volt.
Elértük a parkolót, ahol letettük a motorokat, és innen még 5 km séta következett az Askjához és vissza. Ahogy elértük a krátert, kezet fogtunk, mert tényleg megküzdöttünk érte, hogy ide eljussunk. Hiába, van az a hely, ahova csak egy speciálisan felkészített Honda Transalppal, és persze egy MZ-vel lehet eljutni. A tűzhányó beomlott magmakamrájában alakult ki az Öskjuvatn-tó, ami 217 m-es mélységével Izland legmélyebb tava. Sétáltunk egyet a tóparton, és mivel teljes szélcsend volt, olyan volt a víz, mint a tükör. Mellette volt a meleg vizű Viti krátertó, ami jóval kisebb volt, de a vize olyan világoskék volt, mint a Kék Lagúnáé. Sokáig nem maradhattunk, mert még hosszú volt az út a kempingig. Visszasétálva a motorokhoz távolról láttam, hogy itt is fotózzák a motort, és amikor odaértem, találtam egy levelet a motoron, amiben azt írták, hogy üdvözölnek Szászországból, az MZ hazájából, és további jó utat kívánnak. Hazafelé még csináltunk pár fotót, de igyekezni kellett, hogy még világosban át tudjunk kelni a folyókon.
A kősivatagban szembe jött egy német motoros, ő is egy speciálisan átalakított motorral volt, egy BMW R 80-assal. Kérdezte, hogy milyen gumi van az MZ-n. Amikor mondtam, hogy sima országúti, akkor gratulált, hogy ilyennel eljutottam ide. Visszafelé már jobban tudtunk haladni, hisz már ismertük az utat. Az egyik folyó mélyén volt egy szikla, amit sikerült az első kerékkel eltalálnom. Mintha falnak mentem volna, úgy megállt a motor, hogy majdnem átestem a kormányon. Egy pillanatra le is állt, de rögtön indítottam, mert féltem, hogy telemegy vízzel, mert a kipufogó és a motorblokk is víz alatt volt. Sikerült ezen is átjutnom, a parton kiöntöttem a csizmámból a vizet, aztán csapattunk tovább. Szürkületre elértük azt a részt, ahol már lehetett 70-75-el menni, aztán kiértünk az aszfaltútra, innen pedig már csak 50 km volt a kempingig. Mire a kempingbe értünk, már besötétedett.
Gyors vacsora és egy forró fürdő következett, mivel egész nap nem ettünk semmit, és csurom vizesek voltunk, a hőmérséklet pedig +5 fok körül volt. Este nem kellett altatni, ez a 300 km off-road szakasz és a 100 km aszfaltút vizes ruhában, hidegben eléggé kifárasztott.
Sokszor kellett folyókon átkelnünk
Útban az Askjára
Viti krátertó
Levelet kaptam
Fárasztó napunk volt
21. nap
Elérkezett ez is, az izlandi utunk utolsó napja. Ma már sehova sem mentünk, a ruhákat szárítgattuk, ebédet főztünk, karbantartottuk a motorokat, és bevásároltunk a hajóútra. Géza már reggel elindult Seyðisfjörðurba, és úgy beszéltük meg, hogy majd a kikötő előtt találkozunk. 16 óra felé mi is megtankoltuk a motorokat, és elindultunk a kikötőbe. 28 km volt a kikötőig, de jó nagy hegyeken kellett átkelni.
Megérkeztünk a kikötőbe, bejelentkeztünk, aztán beálltunk a többi motor mögé. Amikor megláttak mindenki üdvözölt. Jöttek német motorosok, hogy szeretnének lefényképezkedni a motorral meg velem is. Ők KTM és Yamaha enduro motorokkal voltak, ők is megjárták a felföldet, elmeséltük egymásnak az élményeinket. Most az autók mentek fel először a hajóra, nekünk várnunk kellett. Amikor felmentünk, lerögzítettük a motorokat, elvittük a cuccunkat a kabinba, és felmentünk a fedélzetre, hogy fentről is készítsünk pár képet Seyðisfjörðurról.
Seyðisfjörður
22. nap
Reggel megterítettünk a BMW oldaldobozán, amit magunkkal vittünk a kabinba, aztán elmentünk szaunázni és fürdeni, mert medence is volt a hajón. Fürdés után ebédeltünk, aztán bevásároltunk, majd délután visszaérkeztünk a Feröer szigetekre, ahol volt 6 óránk a továbbindulásig.
Leszálltunk a hajóról, körbesétáltuk Torshavnt, megmutattam a többieknek az óvárost, és a miniszterelnöki hivatalt egy kis fűtetős házban, aztán egy dán motoros sráccal leültünk a kikötőnél egy vendéglőben, és ittunk egy Black Sheep (Fekete Bárány) sört. Vettünk kenyeret az út hátralévő részére, aztán felsétáltunk a Skansin erődbe, hogy onnan is készítsünk pár képet. Gyönyörű napos, meleg időnk volt, ami nagyon ritka errefelé. Beszéltem Zsuzsával, mondta, hogy amióta elmentünk, végig esett az eső. A Skansin meglátogatása után visszamentünk a hajóra, aztán kimentünk a fedélzetre, és a lemenő nap fényében csodáltuk a várost, a kikötőt, a kis színes, fűtetős házakat.
Kicsit szomorú voltam, hogy újra el kell búcsúznom ettől a kis országtól, amit az utóbbi 2 évben annyira megszerettem. Este a dán sráccal elmentünk a bárba a hajón, ahol élőzenével szórakoztatták a vendégeket. Ittunk 2 sört, és éjfélig beszélgettünk.
Tórshavn- előtérben a kormányzati negyed
Barátaimmal
23. nap
Ma jó későn ébredtünk. Megreggeliztünk, majd folytattuk tovább a pihenést. Később felmentem az emeletre, beszélgettem Gézával, aztán megebédeltünk. Finom lazac volt, majonézes krumplival. Ebéd után újabb pihenés következett, majd elmentünk szaunázni és fürödni. Folytattam az útleírást, néha kinéztem az ablakon, mert időnként lehetett látni a távolban egy-egy hajót, vagy olajfúró platformot. Este megvacsoráztunk, majd aludni tértünk, mert másnap délelőtt fog kikötni a hajó, és úgy terveztük, hogy maximum egy rövid alvás közbeiktatásával fogjuk megtenni a hazafelé vezető utat.
A hajón medence is volt
Kipróbáltam az ülőfürdőt
24. nap
Reggel 7-kor ébredtünk, megmosakodtunk, megreggeliztünk, aztán összeszedtük a cuccainkat, és mindent felvittünk az emeletre, mert a kikötés előtt 2 órával el kell hagyni a kabint, hogy a személyzet ki tudja takarítani, mielőtt a hajó visszaindulna. Kikötés után meg kellett várnunk, hogy a személyautók lemenjenek, mi csak azután tudtuk elhagyni a hajót. Segítettünk Gézának feltenni a motort az utánfutóra, ő ugyanis személyautóval jött, utánfutón hozva a motort. Közben elkezdett esni az eső, de úgy láttam, nem lesz tartós, így nem vettem fel az esőruhát.
Elindultunk hazafelé, de az eső csak nem akart elállni, amikor pedig már bőrig áztam, nem volt értelme felvenni az esőruhát. Megálltunk egy parkolóban amikor nem esett, átöltöztem száraz ruhába, kiöntöttem a csizmámból a vizet, Peter pedig adott nekem olyan zoknit, amit Angliában vett, és teljesen vízálló, de olyan szinten, hogy bele lehet állni vele egy lavór vízbe, és egyáltalán nem ereszti át a vizet, még több óra alatt sem. Nekem ez újdonság volt, de így sokkal kellemesebb volt motorozni, mint vizes lábbal. Dániában is fújt a szél, de ez már semmiség volt az izlandi szélviharhoz képest. Dániában Peter elköszönt tőlünk, mert ő ment vissza Angliába dolgozni, én pedig a Lukassal és Miroval folytattam az utam hazafelé. Éjfél felé álltunk meg Berlin előtt, mert Miro fáradt volt, és egy rövid alvást javasolt. A benzinkút mögött volt egy erdős rész, oda tettük le a sátrakat, és megbeszéltük, hogy reggel 5-kor kelünk.
Kikötésre várva
25. nap
Hajnalban a telefon ébresztett, felöltöztem, és felkeltettem a többieket. 6-kor indultunk, és meg sem álltunk a lengyel határig. Az idő továbbra is borús volt, de szerencsére nem esett. A határ lengyel oldalán megreggeliztünk, megtankoltunk, aztán folytattuk utunkat hazafelé. Csehországban megálltunk egy rövid pihenőre egy benzinkútnál, ahol feszítettem a láncomon. Átérve Szlovákiába megtankoltunk, és Martin után Besztercebánya (Banska Bystrica) felé vettük az irányt, mert a többiek ott laktak, és van ott egy veteránmotor múzeum, amit meg szerettem volna nézni.
Martin után egy igazi motorosoknak való úton mentünk, gyönyörű erdőben, egy rendkívül kanyargós úton, ahol jól lehetett döntögetni a motort. Sajnos mire Besztecebányára értünk bezárt a múzeum, így aztán elmentünk Miro kocsmájába, ahol vendégül látott minket. Kávézás után elköszöntem Mirotól, és Lukassal elindultunk Detva irányába. Ez az útvonal is jó kanyargós volt, de itt tempósabban lehetett menni. A városba érve elbúcsúztam Lukastól, és az utolsó 90 km-t már egyedül tettem meg. Sötétedésre értem haza, kissé fáradtan, de boldogan.
Végszó
A túrával sikerült megvalósítani egy régi álmomat. Eredetileg csak egy hetet akartam Izlandon tölteni, de mivel pont akkor kezdődött Dániában az iskola, amikor vissza akartam menni, így arra a hajóra már nem tudtak jegyet adni, csak a következőre. De nem bántam meg, hogy a hajófoglalás miatt még egy hetet maradnom kellett, mert kellett ez a 2 hét, hogy alaposabban megismerhessem az országot.
Izlandon a nyár kissé mást jelent, mint nálunk, mert még a napfényes Akureyriben is csak 15 fok körül volt a hőmérséklet, az észak-nyugati fjordoknál pedig olyan szélviharok vannak, amik számunkra ismeretlenek.
A legfőbb látványosságok megközelíthetőek aszfaltúton, de a felföldre tényleg csak felkészülten, lehetőleg csapatban érdemes menni, mert telefon térerő sincs mindenhol, és ha gond van, kell valaki, aki segítséget tud hívni. Ennivalót és kannában benzint mindenképpen érdemes vinni, mert a felföldön a hveravelliri kemping kivételével semmi nincs, csak a kietlen kősivatag. Nem véletlenül gyakorolt itt Neil Armstrong a Holdra szállás előtt. Bár elsősorban terepmotorral érdemes nekivágni, de egy kis rutinnal egy MZ-vel is teljesíthető, csak a folyóátkelések miatt jól le kell tömíteni a vízre érzékeny részeket.
A 7660 km alatt csak néhány láncfeszítésre, és egy gyújtásállításra volt szükség, valamint egy defektet kellett megjavítanom. Nagyon örültem, hogy összetalálkoztam a szlovák srácokkal, mert egy rendkívül jó csapat volt. Igaz, hogy egymás anyanyelvét nem értettük (én azért pár szót tudok szlovákul), de mindenben segítettük egymást. Nagyon türelmesek voltak, a sokkal komolyabb motorjaikkal is alkalmazkodtak az én tempómhoz.
Jelenleg még mindig a túra hatása alatt vagyok, de már gondolkodok a következő utamon, hisz annyi csodálatos, felfedezésre váró hely van még a világon.
Fuvaros
2015.10.23.
www.mzclubhungary.com
