Balti túra 2012 beszámoló

Itt szaladt át előttem a hiúz

2006 óta van egy narancs színű 1986-ban elkészült MZ ETZ 250 De Luxe motorkerékpárom. Korábban volt már 550-es CB Hondám 1978-ból, sőt, rövid ideig egy Deauville-m is. De stabilan az MZ-t hajtom, s mióta 2009-ben a Villányi útról elvitte valaki az apámtól megvásárolt családi Wartburg 1.3-at, azóta ez az egyetlen motorizált jármű a családban. Így két választásunk van, ha kirándulni szeretnénk, vagy az MZ-vel megyünk, vagy mással.

Időről időre előkerülnek jövőbeli tervek, mit is kellene megnézni, hova kellene eljutni még. 2010 körül felmerült külön-külön, Riga, Tallin, Krakkó is, mint úti cél. Akkor el is jutottunk Krakkóba busszal, a couchsurfing hálózaton keresztül csodás házigazdáknál megszállva, de a Balti túra ötlete azt hiszem akkor kapaszkodott meg fejemben.

Tavaly végre körbejártuk Erdélyt – már éppen ideje volt – de mivel 4-en mentünk, és csak nekem van motorom, így autót béreltünk. Viszont 2011 telén elkezdtük tervezgetni, ha elindulnánk a Balti államokba motorral, mit is kellene megnézni? Az tiszta volt, hogy ha már Tallinig elmegyek, akkor át kell menni Finnországba is. Ezt a biztos pontot alapul véve útitársam, Rózsa, akinek a hátsó ülésen van foglalt helye, 2011 karácsonyára egy Budapest-Helsinki repülőjegyet kapott 2012 augusztus 17-ére. Ezzel a túra első biztos találkozópontja fix lett, nekem a Helsinki repülőtéren kell lennem 17-én este nyolckor.

A többi is gyorsan kialakult. Ha már odáig elmegyünk, akkor nézzük meg Szentpétervárt is, az csak egy ugrás onnan! Hát így lett a túra útvonala a visszaútra Helsinki-Szentpétervár-Tallin-Riga-Vilnius-Varsó-Budapest. Rózsa később körülbelül 3000 Ft-ért beszerzett egy Varsó-Budapest repülőjegyet augusztus 30-án délutánra, így az a pont is kötött lett. Minden városban tisztán legalább egy napot el szerettünk volna tölteni csak kirándulással, Szentpétervár vízumkötelezettsége okán oda egy kicsit több időt szántunk.

Ami az Orosz vízum megszerzését illeti, azt tudom mondani, hogy így utólag egyszerűnek mondható, de voltak buktatói. A motorral közlekedés miatt a kérelembe nem a „Tourist” kategóriát kell írni, hanem „Auto-tourist” kell kerüljön a megfelelő rovatba. Ezen felül bárki, aki az oroszokhoz szeretne motorozni készüljön fel rá, hogy ideiglenes import, majd export vár rá, jelentős papírmunka kíséretében. Ezen kívül, bár mindenhol Couchsurfing szállást igyekeztünk keresni, ez az oroszoknál a vízum miatt meghiúsult. Végül az interneten foglaltam szállást, a szálláshely küldött igazolást erről. Ezután a követség oldaláról letöltöttem a papírokat, beballagtam, leadtam mindent az útlevelekkel együtt, és két héten belül a kezemben voltak a vízumot tartalmazó útlevelek. Azokban bizony szerepelt, hogy mi motorkerékpárral fogjuk megkísérelni a határátlépést be és kifelé is. Ehhez kapcsolódott az egyetlen kérésem a motor felé, hogy odáig legyen szíves elvinni minket, mert ha ott gond van, nehezebb az ügyintézés, az oroszok szeretik a szigor látszatát kelteni.

Az út szervezése kapcsán még hátra volt a motor felkészítése, szállások keresése, látnivalók kigyűjtése, ilyesmik. A motorra vettem az interneten egy szett Krauser K2-es dobozt tartóval együtt, jó lesz az még máskor is felkiáltással. A felfogatáson egy kicsit erősítettem, mert úgy jobbnak tűnt, ha több helyen össze van fogatva a két oldaltartó. Ezt Bambi is megerősítette később, aki mesélte, hogy neki is volt ilyen szettje, de nagy sebességnél belengett a hátulja. A motor műszaki felkészítése Bambi keze munkáját dícséri, aki még arra sem volt rest, hogy az út előtti pénteken újraalkossa az első fékemet, amikor megadta magát a főfékhenger… Köszönöm!

Került a motorra elektronikus gyújtás (a régi alkatrészek bármikor 20 perc alatt visszatehetőek ha itt hagyjuk ezt a vezetéket, és mindig nálad vannak a kellő alkatrészek felkiáltással – mindig nálam vannak), új gumik, egy szivargyújtó-aljzat a GPS-nek, de mást nagyon nem csináltunk. Általánosan átnéztük, és mivel 2010 telén a motor felújításra került, és már bejáratódott, kisebbre cserélte Bambi a karburátor főfúvókáját, ennyi. Meg adott pár alkatrészt azzal, hogy minek vennéd meg, ha nem kell; építsd be, ha kell, különben meg hozd vissza. Így is történt. Nem akarok előreszaladni, de a konklúzióm a túrát követően az, hogy ahol vannak utak, oda el lehet indulni MZ-vel is, és egy általánosan jó egészségi állapotnak örvendő MZ egy nem teljesen szereléstől ódzkodó embert haza is fog tudni hozni.

Tehát a feladat adott volt, péntekre Helsinkiben kellett lennem. Eredetileg ezt úgy terveztem, hogy szerda reggel indulok, szerdán elmegyek Varsóig, aztán csütörtökön Rigáig, majd pénteken délelőtt Tallinba érek, és onnan 13:00-kor a komp 39 euróért átvisz Helsinkibe. De végül egy munkahelyváltás miatt volt időm kedden elindulni, így volt egy kis plusz idő bekalkulálva az odaútba is már, ami nagyon jól jött.

Tehát ott tartunk, hogy hétfő este megtartottuk Rózsával a szokásos hétfői jógaórát a Bajnok utcában, este 10-kor hazaértünk, és lefeküdtünk aludni. A csomagok össze voltak pakolva, a ruha kikészítve, az úti elemózsia a hűtőben.

1. nap, 2012. augusztus 14., kedd

5-kor kipattantak a szemeim, és az óra is megszólalt pár másodpercen belül. Irány le, csomagok felerősít, vissza, erős kávé elfogyaszt, Rózsa átölel, találkozunk Helsinkiben, és indulás! Nagy kaland, legmesszebb Szombathelyen, vagy Sárospatakon voltam az MZ-vel, s este Artur és Eliza várnak Varsóban. Az idő meglepően hideg, én szolgaian követem a Becker GPS utasításait, és nézelődök, a határt Drégelynél lépem át hét óra körül, és a még mindig hűvös reggelbe fúrom a berregő egyhengeres első kerekét. A vacogás lassan elmúlik, és én beérek a hegyekbe. Nem véletlenül jövök erre, szabály, hogy fizetős autópályán semmiképpen, másmilyenen is csak ha muszáj. Gond nélkül megy a gép egészen Zsolnáig, aholis azon kívül, hogy elered az eső, egyszercsak egy völgyhídon a motor minden előzmény nélkül leáll… A lendületből elgurulok a híd végéig, közben tartalékba teszem a benzincsapot, hátha csak a benzin, de nem.. Amíg a lendületből futja megpróbálom újraindítani, de semmi.. Hát, ez van. Erőt ad, hogy még csak az első napot élem meg, itt nem lehet feladni, még délelőtt van, nincs 10 óra, hát gyorsan valamit.

Az első teendőm az, hogy megnézzem, van-e benzin, és szikra. A benzin akadálytalanul folyik, a szikra kövér. Hmm. Azért kicserélem a gyertyát és rárúgok, de semmi. 4-5 rúgás után durran egyet. Hmm. Kedd délelőtt van, Bambi már beért, nosza, hívjuk fel. Azt mondja, nézzem meg a gyújtáskábel végén is van-e szikra, nos, van. De azért a gyertyapipát is cserélem. Így sem indul. Újabb telefon, biztos a gyújtás lesz, építsd vissza megszakítósra. Nem szeretném, mi a tipp még? Meg kellene nézni, hogy megfelelő időben gyújt-e? Mi sem egyszerűbb ennél, ehhez minden van nálam. A dugattyú felső holtpontja után 2-3 mm-el ott a szikra, ez jónak tűnik. Újabb telefon, a harmadik. Mi még? A gyújtás lesz, csináld, már lehet, hogy túl is lennél rajta. De én megbízhatónak ítélem az elektronikus rendszert, érzésem, hogy nem az lesz, mi lehet még, kérlek, mondj valami más tippet, kérlelem Bambit, aki végül enged a kérésnek, és bemondja, hogy esetleg nem árthat megnézni a transzformátort, az is képes ilyet csinálni. Végülis van nálam egy pót, építsük be. Amikor szétszedem és kicserélem a trafót, még nem tűnik fel, de az új – ami tulajdonképpen az eredeti gyári, mert éppen egy másikkal indultam el, de az eredeti is jónak bizonyult, azt nem kellett volna kicserélni korábban – trafó bekötésekor látom ám, hogy a gyújtáskábel végén a réz nem látszik ki a grünspan alól, hát ez okozhatta a hibát. Van nálam pótkábel is, de úgy döntök, elkezdem centinként vágni, hátha eljutok egy egészséges szakaszig, és valóban, három cm múlva ott az egészséges réz. Összedugtam, ráadtam a gyújtást, és elsőre pöfögött a masina. Közben eltelt másfél óra, ez hiányozni fog. Az eső továbbra is esik, inkább csak csöpörög, eddig fel sem tűnt, mint ahogy a döglött róka sem az út mentén, ami holtában tanúja volt, hogy nem is káromkodtam, némán, összeszorított fogakkal szereltem az út szélén. De most aztán pakolás, megeszem a barackot is, amit Rózsa összevágott az útra, mindjárt jobb. Még egy telefon Bambinak, hogy köszi a tippet, és indulás tovább. Ez a két óra hiányzott aztán este, amikor a sötétben a szakadó esőben araszoltam utolsó erőmmel a cél felé, de végülis az a lényeg, hogy ment tovább a gép.

Beálltam a 200 km-es ugrásokra, akkor is csak tankolni álltam meg, és mentem tovább. Az étkezéseket összekötöttem a benzinkutakkal. A Tátrát elhagyva észak felé az eső elállt, az idő is jó volt, lehetett menni is. Így jutottam el addig, hogy még körülbelül 120 km-re voltam az úticélomtól, s a GPS rávitt a 8-as számú főútra. Később a lengyeleket alkotóknak tituláltam, mert folyton csináltak valamit az útjaikkal. Ezt a 8-as utat például 100 km hosszan egyszerre újították, szélesítették, vagy mit csináltak, a lényeg hogy az eredetileg elegalább kétszer két sávból lett kétszer egy, hol ezen hol azon az oldalon, lámpákkal sűrűn tarkítva. Ez bizony dugót jelent. Nehezítés, hogy ezen a lengyel vidéken iszonyú nyomvályúsak az utak. Tényleg mélyek a nyomok, úgyhogy az ember nem szívesen araszol a sorok között sem, mert veszélyes a hullám taraján egyensúlyozni. Meg nem is tudtam, hogy ezt itt szabad-e így. Azért egész jól haladtam, amíg rám nem esteledett, mert azzal párhuzamosan elkezdett szakadni az eső, de úgy, hogy alig pár méterre lehetett ellátni a sötétben, amit a nyomvályúk nehezítettek. Először a 90-100-ból lett 60-70, aztán már csak 40-50, ami persze a kamionosoknak nem tetszett. Ekkorra átjutottam az útépítésen, így már volt két sáv, amiben az volt az öröm, hogy minden előző kamionossal egy lavórnyi víz zúdult rám a vályúból… Végül csak átjutottam, de az utolsó 30 km-t nem kívánom senkinek. Amikor leparkoltam a motort a szállásadóim ajtaja előtt úgy éreztem magam, mint aki újjászületett. Ennek kapcsán megjegyezném, hogy az útra vásárolt Becker Crocodile kiválóan bizonyított, nem sikerült beáznia, akárhogy igyekezett is az idő.

Szóval leparkoltam a házigazdák lakása előtt, és nemsokára jött is egy srác, hogy akkor vigyük le a motoromat a garázsba, mert az zárható, és nem áznak tovább a cuccok. Így is tettünk, a teremgarázsban az ő motorja mellé került az MZ, és a cuccok felét ott is hagytam vele, amúgy is két blokkra volt a lakás a garázstól, én hulla fáradt voltam, így esett. A lakásban egy zuhany után két szendvics várt, igazi lengyel szendvicsek, győzködött a srác, s finomak is voltak.

A buliba villamossal mentünk, kb. este 10 volt, mire odaértünk, addig titkosszolgálati módszerekkel elszopogattunk egy sört az utcán, mert hiába mondtam Artúrnak, hogy nézd, vodkásüvegek is vannak szerteszéjjel, ő győzködött arról, hogy ezt Varsóban tilos, így maradt a homályban maradás. A sör egyébként finom volt.

A buliban Alexandra születésnapját ünnepeltük, aki rögtön bemutatott Vodkásüveg nevű haverjának. Serital is akadt bőséggel, sőt, amikor a házigazdák átadták az ajándékot odahívtak magukhoz, hogy együtt csináljuk, mert ez tőlem is van. Családtaggá lettem hát, s ezt is hálásan vettem tudomásul. Éjszaka megváltottuk a világot egy begipszelt lábú sráccal, aki a barátnőjét ölben szerette volna kivinni a pincehelyiségből, megismerkedtem sok csinos lengyel lánnyal, és alapjában véve beilleszkedtem. A nap a hajnali gyrososnál végződött, úgyis itt van egy sarokra mondták, és én már csak amiatt aggódtam, hogy a nap viszont már elkezdett feljönni, így tudtam, 5 már elmúlhatott, nekem pedig még Rigába kellett érnem aznap. Hazaértünk, lefekedtünk aludni.

Elizával és Artúrral mindhárman jól kialudtuk magunkat, csak a tükör torzít…

2.nap. 2012. augusztus 15., szerda

s így talált rám kipihenve a reggel 9-kor, a második nap reggele. Gyors zuhany, majd reggeli nélkül irány a motor! Egy kávét azért a házigazda srác belém diktált, mert tudta, hogy nehéz nap elé nézek, s nem is morgott túlságosan a reggeli kelés miatt. A várost elhagyva hamar egy tópartra kerültem, a Zegrzyńskie tó nagyon szépnek tűnt, ez segített, meg meg is lepődtem, mert nem tájékozódtam az útról. A tópartot nemsokára felváltotta az almaültetvények sora, és a városok környékén garantáltan nagyon rossz út, vagy útépítés.

Ide hozott Mindaugas

A határig körülbelül 300 km-t kellett mennem, így már 160 km megtétele után megálltam egy benzinkúton inni egy energiaitalt (amit sosem teszek), és enni egy szendvicset. Akkor már tudtam, hogy aznap nem jutok el Rigába, mert már ez a 160 km kivette belőlem a szuflát, elkezdett fájni kicsit a hátam, ami nagyjából 300 km alatt szokott így tenni. A cél az lett, hogy a csütörtöki utat csökkentsem 500 km alá. Ez nagyon nehezen sikerült, bár utána azért még legalább 50 km-t mentem, mire megláttam Panevezys fényeit, és elhatároztam, hogy ott megállok. Mivel aznap is szemerkélt az eső, meg a fáradtságtól is fáztam, esőruhában.

Kiderült, hogy vendégek jönnek hozzá, ezért elmentünk egy közeli áruházba, vettem a lakomához pár szelet húst, kenyeret és sört, amit ajánlott. Közben elmagyaráztam neki, hogy nagyon fáradt vagyok, ne számítson nagy beszéletésre, mire ő bólogatott, elmondva, hogy nekem lesz egy saját szobám, ne aggódjak, ha nem bírom, legfeljebb elmegyek aludni.A boltból kijövet azt is felajánlotta, hogy betehetem az autóba a tanktáskámat. Logikusabbnak tűnt, mint szenvedni vele, így aztán mikor füstölő gumikkal elindult a Panevezysből kivezető úton éppen megvolt a kellő motivációm, hogy húzzam az MZ szarvát, ahogy csak bírom. Szerencsére nem sikerült szem elől téveszteni a srácot, és az is kiderült, nem menekülni akar, csak ez a vezetési stílusa. 100-ra beállva egyértelmű lett, hogy egy kis környéki kirándulás lesz ebből, és így is lett, visszakanyarodva a főúton az első lehetőségnél lekanyarodtunk, és egyre rosszabb földutakon közelítettük meg a kis faházat amiben Mindaugas a barátnőjével lakott. Leparkoltuk a járműveket, és a házigazda elmagyarázta fiatal barátnőjének, hogy szállóvendégük lesz aznapra. Aztán kibontódtak a sörök, megraktuk a tüzet, sülni kezdett a hús, és megjöttek a vendégek is. Végül szuper este kerekedett, beszélgettünk kalandokról, mosógépekről, jósoltak nekem tarott kártyából, és jót ettünk-ittunk.

Begördültem egy benzinkútra, és telitöltöttem a szomjas jószágot, majd, mivel a benzinkút kezelője nem beszélt semmilyen nyelvet, a kúton éppen az autóját gázzal töltő fiatalemberhez fordultam. Szerencsére beszélt angolul, és szerencsére nem riasztotta el a külsőm. Olyannyira nem, hogy felajánlotta, mivel hotelt nem tud, de nála van egy vendégszoba, alhatok ott. Gondolkodóba estem, de mivel egyébként is hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy idegeneknél szálljak meg, igent mondtam az ajánlatára.

Házigazdáim Panevezysben

Mindaugas elmondta, hogy még soha nem hívott meg magához idegent, de mikor meséltem neki a couchsurfing hálózatról, igen érdeklődő volt. Azt is elmondta, hogy nem könnyű az élet litvániában, ő például mosógépszerelő, de hogy elégedettebbek legyenek a kuncsaftjai megteremtette a saját konkurrenciáját. Több weblapot üzemeltet, több telefonja van, és ha valaki ajánlatot kér tőle, akkor megteremti a saját árversenyét. Tényleg fáradt voltam, így éjfél körül el is vonultam azzal a figyelmeztetéssel, hogy Mindaugas nem kel fel 9 előtt, így én is így időzítettem.

 

3. nap, 2012. augusztus 16., csütörtök

Persze már jóval korábban felkeltem, olvastam kicsit, meg összepakoltam a motorra a cuccokat, és 9-kor, amikor valóban megjelent a házigazda elbúcsúztam, és újra a nyakamba vettem a világot, észak felé indulva. Aznapra kevesebb, mint 500 km maradt Tallinig és ez is volt a cél. Útközben egy érdekes kalandom volt, amikor valahol Skulte és Ainazi között nem messze tőlem egy hatalmas hiúz úgy döntött, előttem kel át az úton. Annyira nem voltam messze, hogy valós veszélye lett volna az ütközésnek, csak fékeznem kellett, és jókedvre derülve folytattam utamat Tallin felé.

A motor Tallinban, a szálloda előtt

Általában körülbelül 200 km-enként megálltam tankolni egész úton, a legrövidebb táv 131 km volt egy határátkelés miatt – még Oroszországban meg akartam tankolni – a leghosszabb pedig egy 311 km-es táv volt az utolsó szakaszon, ahol egyébként a 311 km-t követően 12,22 l-t kellett tankolnom, így még bírtam volna tovább is. A litvánoknál és a letteknél, majd később az oroszoknál is az egyszámjegyű utak általában úgy néztek ki, hogy egy-egy széles sáv mellett egy-egy normál leállósáv állt rendelkezésre. A lassabb járművek, nagy teherautók reendszeresen erre a leállósávra húzódva közlekedtek legalább félig, így el lehetett mellettük menni sávon belül akár autóval is, és ezt rendszeresen ki is használták az autósok, meg persze én is. Arra is rájöttem, hogy a lehúzódás nem feltétlenül a hátulról jövőknek szól, arra is folyamatosan figyelni kell, nem-e éppen egy teherautó előz teherautót szemből, mert akkor már bajos bemenni a velünk egy irányba haladó teherautó mellé, még motorral is. Ezt megtanulva azonban az elrendezés kiválóan használható, tempósan lehet közlekedni a jó minőségű utakon.

De vissza az útra: aznap problémamentsen megérkeztem Tallinba, ahol némi keresgelést követően elfoglaltam egy szállodában a helyemet és nekiindultam a városnézésnek. Azt kell mondjam, hogy Tallin volt a legszebb város az egész úton. Ez valószínűleg az egészen egyben fenntartott felújított óvárosi résznek köszönhető, ahol falak, templomok, polgári házak, múzeumok, tavernák, mind egy korábbi kort idéznek, és kultúrált állapotban várják a bámész tekinteteket, éhes szájakat. Eddigre úgy gondoltam megérdemelnék egy kis pálinkát mézsörrel, úgyhogy letelepedtem, iszogattam. Fáradt, de azért kicsit büszke is voltam, hogy lám, el lehet jutni bárhová, mert hiszen nem vagyok már közel Budapesthez, s ezzel az itókával leöblítettem s egyben megünnepeltem az út lezárt szakaszát. A vacsorám egy nagyon finom gombaleves volt, amit ehelyt szeretnék ajánlani mindenkinek aki északon jár, halból és gombából nagyon csodás dolgokat bírnak kreálni a Baltikum népei.

A szálloda, ahol megszálltam a kikötőre nézett, s nekem csak másnap délután egykor indult a hajóm Helsinki felé, de készültem, és tudtam, hogy 11-től már be lehet állni a kikötőbe, és legkésőbb délben meg is kell ezt tenni.

 

4. nap, 2012. augusztus 17., péntek

Ezt először furcsálltam, de elfogadható, mert ez a hajó akkora, hogy éppen el is tart legalább fél órát, amíg mindent megfelelően elhelyeznek és lerögzítenek rajta. A délelőttöt egyébként gyógyszerbeszerzéssel és még egy sétával töltöttem, az esők csak megtették a hatásukat, a torokfertőtlenítő és az orrcsepp nagy segítségemre voltak abban, hogy jobban érezzem magam kicsit.

Ahogy gondoltam, a bevonulás eltartott több, mint egy fél órát, mindent megfelelően rögzítettek. Az MZ is így járt, nagyon szigorúan lespaniferezték, de figyelmesek voltak, és elkérték előtte a kesztyűmet a spanifer alá, hogy az ne vágja szét az ülést.

Így odahagyva hűséges útitársamat, elindultam felfelé, meg sem állva a 10. szintig, ahol kiültem a fedélzetre a szikrázó napsütésbe, és figyeltem, hogyan távolodik a Finn öböl déli partja, majd közelít az északi. Mikor megszomjaztam, elkirándultam a hajó boltjába, ahol csokit és vizet vettem magamhoz.

Ez a gyomor várt mindkettőnket hogy elvigyen Helsinkibe

S így nézett ki a motor lekötve

Körülbelül két óra múlva már erősen közelítettünk Helsinki partjaihoz, ami változatos, sok kis sziget, vitorlások és kisebb jachtok vették körül azt az óriást, aminek az aznapi legfontosabb feladata – szerintem – a keletnémet járműipar csodájának áthajózása volt. Kikötés után hamar kigördültem a kompból és két dologgal szembesültem. Az első az volt, hogy még rengeteg időm van a repülő érkezéséig, a másik, hogy bizony enni is kellene valamit. Bepötyögtem a GPS-be, hogy egy piacot szeretnék találni, s mivel a kikötőben van Helsinki legrégibb piaca, így egy műemlék-jellegű épületben bóklászva válogathattam a finomságok között. Egy halas pitét sikerült elfogyasztani, és kettőt eltenni vacsorára. Mondhatom nagyon finomak voltak.

Az uzsonnát követően felültem a motorra, és elmentem a reptérig. Ezen a körülbelül 30 km-en két elég komoly motoros balesetet is láttam, így tudtam, nem árt vigyázni. Még mindig maradt két órám, de mivel a fő célom az volt, hogy Helsinkiben a reptéren tudjam várni épségben útitársamat, Rózsát, így úgy döntöttem nem kockáztatok. Leparkoltam, letelepedtem a motor árnyékába és kivártam azt a két órát.

A Helsinki öreg piac előtt

És a halas pite

Közben érdekes megfigyeléseket tettem az emberekről, akik jöttek-mentek a reptéren, unott, vagy éppen örömteli arccal, de mindenképpen természetesnek véve azokat a kisebb, nagyobb, akár fél földgolyónyi távolságokat is, amit megtettek. Én meg álltam ott gyalogosan, minden csontomban érezve a kilométereket amelyek elválasztottak Budapesttől, és ettől nagyon jól éreztem magam. Azok is eszembe jutottak, akik még a motororizáció előtt vállalkoztak ilyen, vagy akár hosszabb utakra is, és megállapítottam, hogy az emberiség, bár képes hatalmas teljesítményekre, azon dolgozik keményen, hogy elpuhítsa önmagát. Hát, erre jutottam a Helsinki a reptéren, miközben földet ért Rózsa gépe, és végre összetalálkozhattunk.

Juha, finn vendéglátónk lakása felé vettük az útirányt, és egy fél óra múlva meg is érkeztünk. Juha érdekes figura, a Nokiának dolgozott mérnökként egészen addig, amíg el nem kezdte csinálni az emberek emlékezetéről szóló weblapot, ami a finn képviselők választási időszakban tett ígéreteit hasonlítja össze érdekes statisztikákon keresztül azzal, hogy a különböző témákról kiírt szavazások során milyen döntésekhez adták a nevüket. Érdekes, nem? A projekt már ott tart, hogy a Finn államigazgatás támogatásával működnek és fejlesztgetik a honlapot kis csapatukkal. Ezen felül a srác vett egy lakást, meghívta néhány barátját, akik kb. kifizetik neki a rezsit azért, hogy ott lakjanak, neki pedig jó társasága van, így teremtette meg azt a kis kommunát, amibe minket is befogadtak két napra, három éjszakára.

Helsinki villamosok

Az első este végigkóstoltuk a jelenlevő nemzetiségekhez rendelhető italokat, és beszélgettünk egy nagyot a világ dolgairól.

5. nap, 2012. augusztus 18., szombat

Másnap kaptunk egy-egy utazási kártyát, és körbesétáltuk Helsinki városmagjának látnivalóit. Szép hely, érdemes ide is ellátogatni, nekem legjobban a véletlen által az utunkba vetett régi faház tetszett, ami azért maradt meg, mert egy néni még a hetvenes években is a család által 1855-ben megvásárolt faházban lakott, és nem engedte elbontani, a város pedig rájött, hogy már csak ez maradt a sok téglaépület között, így múzeumot nyitottak benne.

A kis faház belülről és kívülről

Este két kaland is várt ránk, Juha elvitt Helsinki legmagasabb pontjára, ahol kiderült számunkra, hogy Helsinki tulajdonképpen egy nagy erdő, néha egy-egy kisebb házcsoporttal. Ott a hegytetetőn rögtönzött jógaórát tartottunk érdekes tapasztalatcserével – például hogy elég nehéz úgy fejen állni, hogy a teljes égbolt rád nehezedik – majd hazakerekeztünk. Négyen mentünk három kerékpárral, odafelé Juha vitte Rikka-t, visszafelé én Rózsát. Persze visszafelé a rövidebb 😉 erdei úton mentünk. Rövidebbnek rövidebb volt, csak dombosabb is.

Este pedig kipróbálhattuk a finn szaunát. Ez is érdekes volt, mert egy társasházban szálltunk meg, és így nem számítottunk arra, hogy a házak közötti kis melléképületek bizony közös használatú szaunák, amiket némi havidíj ellenében használnak a lakók. Fel lehet iratkozni, és a kiválasztott időpontban el lehet végezni ezt az északi tisztulási szertartást nagyon kulturált körülmények között, kvázi otthon.

Elmentünk Juhával és Piitrával Helsinki legmagasabb pontjára jógázni

A finn szauna nagyon meleg, akár 90 fokra is felfűtik, és bár időről időre vízzel loccsantják meg a felfűtött köveket, amelyek a meleget biztosítják, viszonylag száraz marad a levegő. A finn módszer, hogy néhányszor felmelegednek a szaunában, majd kimennek a szabad levegőre lehűlni, s a szaunában bent is fogyaszanak folyadékot, esetünkben sört. Szaunázni szerintük nem lehet ruhában, és ezt teljes természetességgel el lehet fogadni, bár egy törölközőre nem haragszanak meg. A kintlétre a szauna előtt pár négyzetméteres viszonylag takart rész állt rendelkezésre.

A szauna után ismét beszélgettünk egy nagyot, illetve megkóstoltunk egy spenótos palacsintareceptet szilvapálinkával, majd nyugovóra tértünk.

Slackline gyakorlás Helsinkiben

6. nap, 2012. augusztus 19, vasárnap

Másnap reggel Juha elvitt minket egy fásabb részre hogy kipróbáljuk a slackline-t, ami egyfajta kötéltáncszerű alkalmatosság, csak széles. Ez éppen 5 cm széles volt, mint egy heveder. Ezt feszítette ki két fa közé körülbelül 50 cm magasan és ezen az alkalmatosságon egyensúlyozva szórakozik az egyszeri ember. Érdekes dolog, elég rugalmas, a haladók akár ugrálnak is.

Aztán elmentünk a Suomenlinna erődbe, ami egy szigeten van Helsinki előtt, és érdemes megnézni. Ez a Helsinki védvonal első bástyája. Kompletten egy kistelepüléssel, kereskedőkkel, óvodával. Persze mára az egész csak turisztikai látványosság, de elég jól egyben maradt.

Utána otthon mi főztük a vacsorát, húsmentesen, házigazdánk legnagyobb megelégedésére. Sörrel öblítettük, és felkészítettük a háziakat arra, hogy másnap reggel hétkor szeretnénk elindulni, mert nem lehet tudni, mi lesz a határon.

Ránk hagyták, de nem ígérték, hogy fel is fognak kelni elbúcsúzni, így még este elbúcsúzkodtunk.

7. nap, 2012. augusztus 20., hétfő

A motor mellett álltunk már reggel fél nyolckor, a motor felmálházva. Nem esett, viszont kb. 7 Celscius fok volt a külső hőmérséklet. Ez nem volt jó érzés. Az eredeti terv az volt, hogy kihagyjuk a nagy forgalmú Vaalimaa határátkelőhelyet, helyette Nuijama-t néztem ki, ami kb. 50 km kerülőutat jelentett a körülbelül 400 km-es úton Helsinki és Szentpétervár között, de az első 100 km-en úgy átfagytunk, hogy közösen úgy döntöttünk megyünk tovább Vaalimaa felé. 100 km után megálltunk, ettünk egy fánkot és egy jó bögre finom meleg kávét egy benzinkúton. Az kicsit helyrehozott. Mire kiértünk Finnországból addigra már nem a magas fenyvesekben haladtunk az árnyékban, hanem néha ért minket egy kis napsugár, amire igen nagy szükségünk volt. Ismét bebizonyosodott egyébként hogy az esőruha jól tud szigetelni, főleg az a pvc típus amit a munkaruházati boltban vettem.

A Helsinkiből Szentpétervár felé vezető útról elmondható, hogy jó minőségű, köszönhető ez valószínűleg annak, hogy az oroszok előszerettel látogatják Helsinkit, és látogatták – akik tehették – akkor is, amikor még Szovjet-Finn határról beszélhettünk. Ez a különbség egyébként a következő szakaszon, a Szentpétervár-Tallin szakaszon jött ki erőteljesen, de arról ott írok majd bővebben. A lényeg, hogy az utak jó minőségűek. Vagy, ahol nem, ott is már a letteknél leírt egy széles sáv plusz leállósáv az elrendezés irányonként, és a leálló jobb széle azért még általában járható maradt, ha összetöredezett, kátyús, felfagyott is volt az adott szakasz, ami azért nem volt jellemző.

A határátkelés viszont érdekes volt. Adott, hogy még itthon ugye le kellett adni az összes saját papírunkat, de a jogosítványomat, a motor forgalmi engedélyét és biztosítását is elkérték az orosz követségen. A határállomásra érkezve a finnek viszonylag könnyen átengedtek, le kellett parkolni a motort egy épület előtt, bemenni, ott megnézték az útlevelünket, hogy valóban mi vagyunk-e azok, megnézték van-e érvényes orosz vízumunk, és továbbengedtek. Vámos talán megkérdezte van-e valami, amiről beszámolnánk, de nem is emlékszem rá, mert olyan gyorsan átjutottunk. Az orosz részhez közeledve egy őr elkérte az útleveleinket (1) valószínűleg azért, hogy ellenőrizze, határátkelésre alkalmasak vagyunk-e. A határállomásra érkezve leparkoltuk a járművet, és sorba álltunk egy bódénál, ahol bemutattuk az útleveleineket (2), majd egy mogorva őrnagy közölte, hogy a belépési papírokat („Migration Card”) ki kell töltenünk. Ebben csak olyan adatokat kellett feltüntetni, amit a vízumhoz egyébként is kértek. Csöndben kitöltöttük, visszavittük, megnézték az útleveleinket (3) lepecsételték és szóltak, hogy ezt magunknál kell tartanunk. Mehettünk tovább. Az itt következő bódéban elkérték az útleveleinket (4) és a motor papírjait, illetve adtak egy papírt, amit a motor „ideiglenes import”-ja kapcsán kellett kitölteni. Oroszul. Kértem, hogy adjanak egy olyat, amibe valamilyen általam ismert nyelven írhatok, végül találtak nekem egy német nyelvűt, és ennek még örülhettem, mert valamennyit németül értek azért. Az itt posztoló hadnagynő sokkal kedvesebb volt, a papírokon kívül azt a problémát is sikeresen megoldottuk, amely szerint a motor gyári száma kötelező formai kellék és 16 karakter. Mondtam neki, hogy ezt a motort még azelőtt gyártották, hogy ez köztudott lett volna, így összeraktuk a motor és alvázszámot, úgy kiadta… Jópár helyen javította a papírt, mindenütt lepecsételte és nekem alá kellett írnom a javítást. Aztán még volt olyan kedves, hogy adott egy export papírt is, mondta, hogy azt otthon nyugodt körülmények között az import mintájára legyek szíves kitölteni, akkor nem lesz gond a kivitellel...

Javításban nem volt hiány, de meglett az eredménye!

S ha ez megvolt, már csak a vám volt hátra, azok nem is igazán foglalkoztak velünk, mehettünk. Még a határállomás területén belül azonban két kiskatona megállított, és elkérte az akkorra már gondosan elpakolt útleveleinket (5), csak, hogy biztos legyen, a többiek nem tévedtek. Így kerültünk be Oroszország területére, ahol a határ közelében még kb. 10 majd 30 km-enként voltak bódés ellenőrzőpontok, ahol minket nem állítottak meg, de a vízum azt is tartalmazta, hogy mely városokat kívántuk meglátogatni, így gondolom, ha nem megfelelő úton igazoltatnak, lehetett volna ejnye-bejnye. A határátkelés másfél órája arra is jó volt, hogy közben felkúszott a hőmérő higanyszála egészen 13 C fokig, jólesően sütkéreztünk az augusztus 20.-ai kánikulában.

A turistalátványosságok mellé így is elég elvinni a mellékhelyiséget Oroszországban

A hátralévő út eseménytelen volt Szentpétervárig, csak tankolni álltunk meg, ahol jól esett nyugtázni a 200 Ft-os benzinárat, s azt, hogy az a Lukoil kétütemű motorolaj, amit itthon 1500 környékén adnak a kutakon ott 700 Ft-ba került. Ami a benzint illeti, van 85-ös oktánszámú ólmozott, 91 ólmozott és ólmozatlan és 95-ös ólmozott és ólmozatlan volt a választék kb. bár kútfejszámtól is függően, a 91-es ólmozatlan nem volt mindig elérhető. Nem mertem ólmozott benzint tankolni, mert erre nem számítottam, és nem néztem utána, mit lehet, így a legdrágább 95-ös ólmozatlant tankoltam. A dízel ott is ugyanolyan könnyedén megkülönböztethető a kutakon, bár arra is írtak számot, ami elsőre nekem furcsa volt, de meg lehetett különböztetni a benzintől és ez volt a fő. Nyelveket az oroszok nem beszélnek, csak azon kevesek, akik a turistákkal kénytelenek kontaktusba keveredni, és azok sem feltétlenül értik is, amit az ember kérdezni akar, csak a standard válaszokat tudják esetleg, amik úgy általában felmerülnek.

Szentpétervári villamosok

Szentpétervárról érdekeseket olvastam közlekedési szempontból. Több útikönyvben is az volt, hogy inkább ne közlekedjünk járművel, jó a tömegközlekedés, elég az. Nekem viszont hétfő délután el kellett jutnom a hotelig, így esett, hogy a délutáni csúcsforgalomban tapasztaltam meg, mit is jelent a Szentpétervári közlekedés. Dinamikájában hasonlít a Budapestihez, csak szabadosabb. Ha van egy kis szabad felület, oda azonnal befurakszik egy autó, ezzel egyébként véleményem szerint hatékonyan felhígítva a dugókérdést, mert ha egy háromsávos útból tudnak csúcsforgalomban négysávosat csinálni, megteszik. A síneken is vidáman közlekednek, ha éppen nem jár arra a villamos. Motoros nem sok van, de azok is így tesznek, a sorok között el, ahol elférnek, mennek. Miután ezt a helyzetet felmértem és ennek megfelelően közlekedtem semmi probléma nem volt. Beleillettem a helyi rendszerbe, megtaláltam a helyem a helyi evolúcióban és működött a dolog. Egyébként is szeretek a forgalom ritmusával haladni, nem a sebességmérőt figyelve állandóan, de ott szerintem nem is szabad azt tenni, mert annyira azért nem volt béketűrő a forgalom, letolják az embert, ha nem halad, például, városon belül szerintem 70 körül lehet GPS szerint a normál forgalmi sebesség.

Szentpéterváron a közlekedési módok széles skálája fellelhető

Rendben megérkeztünk hát a hotelbe, a finnekhez képest is egy óra eltérés miatt már este 6 után. Leparkoltunk és beköltöztünk a szobánkba, találva parkolóhelyet is a motornak a hotel hátsó bejáratánál. A migrációs kártyáinkat rögtön elkérték és elintézték nekünk a regisztrációt, ezt meg kell tenni a helyi hatóságoknál. Másnap reggel kézbe is kaptuk a regisztrációs papírokat, közölték, azt is hordjuk magunknál… Mindegy. Boltban vásároltunk vacsorát és azt a szállodaszobában fogyasztottuk, finom volt, a sörök is. A bor egyébként drágább arrafelé mint a Vodka, gondolom nem a nálunk megszokott alkoholmennyiség-alapú adó van kivetve rá.

8. nap., 2012. augusztus 21., kedd

Másnap délelőtt egy úgynevezett free-walking tour-on vettünk részt. Nagyon jók ezek, tudom mindenkinek ajánlani. Egy idegen nyelveket is beszélő helyi ember összeállítja mit érdemes egy pár óra alatt megnézni a városában, és adott időben adott helyre gyűlő embertársait végigvezeti ezen az úton, megosztva mindazon információkat, amelyeket megosztásra alkalmasnak vél. A sráccal, aki ezt a túrát vezette nagy szerencsénk volt, érdekes, változatos túrán vitt minket végig, felmérve az igényeket és abban is a segítségünkre volt, hogy hogyan érdemes folytatni a városnézést később. A csoport is jó volt, érdekes emberekkel lehet ismerkedni így. Rózsa például egy izraeli vegyészt talált, aki éppen indítja a cégét, és a túra alatt odáig jutottak a beszélgetésben hogy email címet cseréltek, sőt, Rózsának felajánlotta a hölgy, hogy ha szívesen dolgozna Izraelben, keresse meg. Érdekes az élet.

A városnézéses részekkel senkit nem untatnék, Szentpétervárra érdemes elmenni, ha valaki vállalja az adminisztratív terheket, amik ezzel járnak, csodás élményben lehet része. Mi három napot szántunk rá, és még lett volna mit megnézni. Ami kellemetlen az a folyamatos szmog. Jó időnk volt, fújt a szél is a Néván, mégis folyamatosan szenvedtünk a rossz levegőtől. Ha ezt tudom, lehet hogy elviszem az aktívszenes kerékpármaszkomat, jó szolgálatot tett volna.

Okroshka, Borscs, rágcsálnivalók orosz módra és a csoport

A városnézést követően rávettük a srácot, hogy vigyen el minket egy étterembe, úgyis oda tartott, így majd az egész csoportot vitte tovább a pub-szerű étterembe, ahol ő sörözött, mi pedig orosz dolgokat próbáltunk enni. A borscs például kifejezetten jó volt itt, de amit én ettem, az okroshka nem nyerte el tetszésemet. Ebéd után újabb adag városnézés következett, majd vissza a szállóba, bár előtte még az egyik helyi szupermarketben bevásároltunk és ismét a szállodai szobában fogyasztottuk a vacsoránkat.

Ezekbe a fiatalokba csak úgy belebotlottunk, nagyon jó hangulatú koncertet adtak

A nyúlon túl? Nem, a nyúl az!!!

9. nap, 2012. augusztus 22., szerda

Amikor utazunk, és szállodában alszunk szeretem azokat a helyeket ahol bőséges választék van reggelire és annyit ehetsz amennyit akarsz. Ilyenkor bebizonyosodik számomra, hogy két étkezés bőven elég egy napra ha az első jól meg van alapozva. A mennyiséggel a választott szállodában sem volt gond, de ha jól akartam lakni akkor kénytelen voltam több sajtos pirítóst is enni, mert a kínálat többi része nem volt ehető..

Ivan Krylov szobrának talapzata a legmozgalmasabb szobor, amit valaha láttam

Ismerős nevek a sírokon a temetőben

Figyelve az időjárásjelentést a második napra is városnézést terveztünk be, ezen a napon végigjártuk az összes kertet és parkot, amit felleltünk elérhető közelségben, érdemes, tudom ajánlani ezt a kikapcsolódási formát. A végén a híres temetőkbe is elmentünk a Nyevszkij sugárút végén. Megtekintettük például Csajkovszkij és Muszorgszkij nyughelyét. Vacsorázni egy kis étterembe mentünk, és ismét megállapítottam, hogy a csapolt sör bár drága Szentpétervárott, de finomnak mondható – bár a prágai élményeimet meg sem közelítette.

10. nap, 2012. augusztus 23., csütörtök

Erre a napra a Téli palotában található Ermitázs megtekintését terveztük be. Ezt jól is tettük, hiszen egész nap zuhogott. Az Ermitázsról csak annyit, hogy óriási a tömeg, egy nap nem elég rá, és feldolgozhatatlanul gazdag gyűjteményről van szó. El kell menni, meg kell nézni. Én igyekszem nem arra emlékezni, hogy a nyitás előtt fél órával már masszív sorbanállás fogadott minket, és hogy az emberek nem fogják fel, hogy sűrű tömött sorokba nem ernyővel kell beállni, hanem mondjuk esőkabátban. Vagy ha ernyővel érkezünk nem kell rámászni a másikra oly közelséget elérve, ahol az intimitást az ernyőről lecsorgó vízzel elért közös zuhany jelenti embertársunkkal. Ugye, hogy egy kis gondolkodással ez kiküszöbölhető lenne? De mint mondottam nem erre emlékszem…

És ez így ment egész nap…

11. nap, 2012. augusztus 24., péntek

Másnap reggel szerencsére nem esett az eső. Már este összepakoltunk, így reggel a két oldalsó Krauserrel megpakolva igyekeztem Phoenix felé, s néztem körbe a kofferek felerősítése előtt. Ez szerencsés körülmény volt, mert így fény derült arra, hogy az egyik oldalsó tartókonzol-tartó csavar Szentpétervár felé megadta magát, eltört, csak törötten is a helyén maradt. Megjegyzem, miután ezt a hibát észleltem tovább kellett volna vizsgálgatnom a motort, mert ha így teszek, akkor észlelem azt is, hogy az előző napi heves esőzések során a fényszóróban félig áll a víz… Ha ezt megteszem, akkor 120 km-el odébb nem kell a hő és víz kölcsönhatásának eredményeként szilánkjaira robbant OSRAM Nightbreaker-t a tartalék ugyanilyen izzóra cserélnem. S ez nem két filléres izzó, szívtam is a fogam miatta. De ne szaladjunk ennyire előre. Az alaphelyzet ugyebár az, hogy még aznap, pénteken ki kellett jutnunk Oroszországból, mert eddig tartott a vízumunk. Ráadásul beterveztük a peterhofi kastélyt is aznapra, mert útba esett, meg azt olvastuk az útikönyvben is, hogy szép. Az eltört csavar 12 cm hosszú volt, ekkora M8-ast nem is hoztam magammal pótban. Szerencsére azonban meg lehetett oldani két darabból is, erre rövid sakkozás után rájöttem, így nem kellett csavarboltot keresgélnem. Fél óra szerelést követően boldogan caplattam vissza 5. emeleti szobánkba, hogy íme, a „hintó” készen áll. Ez örömteli volt, mert így tényleg volt lehetőségünk meglátogatni Peterhofot.

Ott csak a kertbe mentünk be, mert csak egy órára akartunk megállni, de az is megérte. Peterhofnak nagyon szép kertje van, gyors egymásutánban több, mint 100 szökőkúttal. Ezt a programot is ajánlom bárkinek, aki arra jár.

Peterhof után, de még az orosz-észt határ előtt tapasztaltuk meg az egész út legrosszabb kátyúit. Annyira nem volt egységes az útpálya, hogy előbb 70, majd már csak 50-es tempónál is féltem, hogy valami komoly baja lesz szeretett MZ-mnek. Persze, mint említettem még aznap ki is kellett jutni az országból, úgyhogy menni kellett nem volt mese. Az utat úgy tessék elképzelni, mintha valaki diszperzites vödörrel egymás mellé öntözgetett volna egy kis aszfaltot kétsávnyi szélességben, hepehupás, dimbesdombos eredményt elérve ezzel. A nagykerekű teherszállítójárművek, amelyek errefelé nagy számban közlekedtek, gond nélkül vették az akadályt, mi azonban egy nagyobb kátyúnál akkor ütést mértünk a kátyú szélére az élre érkező hátsó kerékre, hogy kitört egy küllő. Szerencsések voltunk azt gondolom, mert az ütés hangja alapján több kár is eshetett volna. Nem tudom, az segítség volt-e, vagy hátráltató tényező, hogy 2,6 atmoszféra nyomásra fújt hátsóval mentünk, a jelentős súlytöbblet miatt én ezt éreztem indokoltnak.

Peterhof életképek

Az első benzinkútnál megálltunk, és elrendeztem a kitört küllőt úgy, hogy ne legyen útban, power tape rulez. Megvizsgáltam a kereket, és nem lett benne nyolcas vagy tojás, nem ütött, ezt megúsztuk. A benzinkútnál vettem észre azt is, hogy a fényszóró félig van vízzel, illetve egy orosz úriember szólt, hogy azt is javítsam ki, ha már szerelek. Gyorsan leszedtem a fényszórót, kiöntöttem belőle a vizet, kitörölgettem amennyire tudtam, és ment bele az új OSRAM. Erről az izzóról egyébként el lehet mondani, hogy valóban sokkal jobban látok vele, de ami még fontosabb, érezhetően sokkal inkább észrevesznek vele, mint az eddigi normál izzóval.

Gyerünk tovább. Mentünk, mert a határ még messze volt, s innentől még óvatosabban haladtunk ezen az útnak csak a térkép alapján nevezhető valamin.

Azért valamikor délután négy óra felé elértük a határt, ami azért volt jó hír, mert az a négy óra három óra volt Észtországban. A kifelé menettől nem féltem már annyira, gondoltam csak elengednek. Ahogy begördültünk a határra megsimogattam Phoenixet, és megköszöntem neki, hogy elhozott idáig. Tudtam, hogy innen már át is tolom, ha kell, persze nem kellett. Ahogy ott álltunk sorba, hogy a határállomásra begördüljünk, egy észt kamionos szólt, hogy ne lelkesedjünk, állítsuk le nyugodtan a motort, mert egyrészt büdös, másrészt itt fogunk állni egy darabig. De jó, gondoltam, mert tudtam, hogy Tallinig még hátravan kicsit több, mint 200 km, és még csak Narvánál voltunk. A határon egyébként farkasszemet néz egymással az orosz és az észt erőd, amikről a senkiföldjéről egy nagyon szép képet lehetett volna készíteni a motorral az előtérben, de kihagytuk, mert pár helyen ki volt írva, hogy fényképezni tilos.

Nem is vártunk sokat, olyan 20 percet, amikor egy sorompóhoz gördülhettünk, ahol először kellett bemutatnunk az útlevelünket, amibe ugye le volt írva, hogy aznap motorral hagyjuk el az országot, amelybe motorral érkeztünk négy napja. Nem ismétlésképpen, de ez az az engedély, amelyhez Magyarországon minden papírt bekértek, és aminek kapcsán a beérkezéskor ki kellett tölteni két paksaméta további papírt. Persze itt a zsebemben lapult már a szállodában kitöltött kiviteli papír is, amit az előző határon a kedvesebbik határőr adott. A határállomásra begurulva újra elkérték az útleveleinket, hogy valóban rólunk van-e szó (2). Szerény személyünkről újabb papírt kitölteni nem kellett. Itt az autósorból kivettek minket, de más motoros párt is, így úgy gondoltam, ez normális. Az is volt, a kis határépületek közötti fedett térben volt elég hely ahhoz, hogy a vámosok megszemlélhessék a csomagjainkat. J El is kérte a vámos az útlevelet (3), de mikor látta, hogy a motornak még nincs export–engedélye, elkomorodott és szólt, hogy akkor fáradjunk már át a másik kunyhóhoz. Így is tettünk, ahol diadalmasan belengettem a kitöltött papírokat. Persze, nem volt jó, mert nem 16 jegyű volt az alvázszám, ismét lehetett magyarázni. Ezek aztán minden papírt elkértek, többek között az útleveleinket is (4), és volt olyan is, amit nem adtak vissza, nem értették, hogy nekünk olyan miért is van (regisztráció). Kicsit ideges is voltam, amit igyekeztem nem mutatni, mert azért csak ki szerettem volna jutni az országból.

Végül mindenben megegyeztünk, és a papírjaink nagy részét is visszakaptuk, jöhetett a vám. A vámos először elkérte az útleveleinket (6), majd megkérdezte, hogy van-e elvámolnivalónk. Nem volt, így kérte, nyissam ki a csomagtartót. Megelégedett egy csomaggal a háromból (ami tulajdonképpen öt volt, mert a három dobozon kívül volt egy hátizsákunk és egy tanktáska is). Nem talált benne semmit, bár nem is nagyon keresett. Ezután visszapakoltam a dobozt, eltettük az iratainkat, és készen álltunk az indulásra. Körülbelül egy órája voltunk a határon. A következő fél órában arra vártunk, hogy felemeljék előttünk a sorompót. Az információáramlás hihetetlenül laza és profi módon zajlott, mi nem tudtunk semmit arról, hogy miért várunk, de szerintem a határőrök sem. Egy csoportba verődve dohányoztak és beszélgettek, hiszen a zsilipen belüli összes autóval és motorral végeztek már. Aztán egyszer csak felemelkedett a sorompó, és mi úgy tűztünk ki a senki földjére, mint a nyíl, persze a megengedett 30 km/h-s korlátozást szigorúan betartva.

Kb. 300 métert mehettünk így, amikor újra elkérték az útleveleinket az oroszok (7), gondolom ez a saját ellenőrzésük volt. Eztán újabb sorba álltunk be, ahol egy észt terepjárós srác elkezdett integetni, hogy a motorral menjünk a sor elejére nyugodtan. Nagyon hálás voltam neki, mert a sor nem volt rövid, így utólag azt mondom, legalább egy órás sorbanállástól mentett meg. Egy domboldal aljába gurultunk, ahol egy sorompó után még kb. 15 autó állt sorban, és araszolgattak felfelé. Amikor egy negyed órás várakozás után felemelkedett ez a sorompó is, már csak a domboldal feléig állt a sor. De gondoltam, hogy ez nem lesz egyszerű, mert meredek volt a domb, és ritkán indult el a sor, de akkor azonnal menni kellett. Csomagokkal, utassal. Azon ritka alkalmak egyike volt, amikor hiányoltam az indítógombot az MZ-ről. Azért megoldottuk, mindhárom alkalommal elsőre indult, s így hamarosan a következő határ-zsilipben találtuk magunkat, ahol annyi volt a könnyebbség, hogy most már egy angolul tudó határőrnek kellett újra elmagyaráznom a csodálatos magyar forgalmi rejtelmeit. Mert az igaz ugyan, hogy kódos a forgalmi, de a kódok feloldása csak magyarul van benne. És ismét kiderült, hogy 16 számjegyűnek kellene lennie az alvázszámnak. De azért egy idő után itt is megegyeztünk mindenben, és az utolsó sorompó is felemelkedett előttünk.

Hurrá, újra EU. Itthon vagyunk ismét, gondoltam, és lássuk be, az államszövetség határain belül tényleg sokkal egyszerűbb az esetleges gondokat, problémákat elhárítani. Itt csináltunk egy fényképet a hős Phoenix-el, és nyakunkba vettük a hátralévő 210 km-t. Ekkorra már délután 5 volt, és még csak félúton jártunk, ezt nem gondoltam volna.

Hurrá, kijutottunk!

Azt terveztük, hogy vagy Rakvere-ben vagy a Jägala vízesésnél megállunk, de végül ezt nem tettük meg. Elsősorban az időtényező miatt, másodsorban pedig azért, mert kb. Rakvere magasságában eleredt az eső, és aztán egyre erőteljesebben esett, végül már alig lehetett valamit látni az autók vörös hátsó fényein kívül. Az út viszont az oroszhoz képest kiváló volt, mondjuk nemzetközi viszonylatban is megállta a helyét, így amikor ki volt téve a 110-es tábla, akkor mentünk, de úgy, hogy a mutató végig 110 felett volt. Ez volt az a szakasz, ahol az MZ fogyasztása erősen megugrott, az orosz araszolgatások 4,8 l-je után 6,5-re kúszott fel. De mentünk, mint a gép, és végül Tallin előtt el is állt az eső, így vizesen, de nem az esőben sikerült begurulnunk a szállásunk elé, ami kivételesen itt is szálloda volt, mert Tallinban nem találtunk couchsurfing vendéglátót.

A szállodában nem tudtunk enni, így Tallin belvárosa felé vettük az irányt, és így sikerült az egész út legfinomabb vacsoráját elfogyasztani. Az éttermet nem mondanám kifejezetten olcsónak, de minden falat megérte, ha valaki arra jár, jó szívvel ajánlom, az étterem neve Mannerheim.

A motor a Mannerheim előtt Tallinban

Ezután egy rövid sétát tettünk a várban és visszamentünk a szállóba aludni. Kiteregettük az összes vizes cuccot, és csak reméltük, hogy a másnapi pihenőnapon megszárad.

12. nap, 2012. augusztus 25., szombat

Aznap este Lady Gaga koncert volt Tallinban

Ez a nap Tallin felfedezésével telt. Ismét azt kell mondjam, hogy ez volt a legszebb város az úton, és nagyon sajnáltam, hogy nem találtunk helyi embert aki segített volna felfedezni, mert biztosan még jobb lett volna az a nap. De azért panaszkodnunk így sem kellett, sok szépet láttunk, például a világ legrégebbi patikáját, ami az 1550-es évektől az 1900-as évek elejéig egy magyar család fenntartása alatt állt, vagy azt a kis kávézót, ami annyira jó volt, hogy kétszer is betértünk. De ahogy mondtam korábban is, az útibeszámolót nem a helyi látványosságok megismétlése miatt írom, arra ott vannak az útikönyvek. Tallin belvárosában nyugodtan el lehet bármerre indulni, az ember érdekességekbe botlik. Itt találkoztunk például a helyi megasztár válogatásával miközben táplálékot vettünk az egyik plázában, vagy a lányokkal, akik az esti Lady Gaga koncert miatt öltöztek fel ilyen elegánsan.

Szakmai érdekesség a különleges zárszerkezet-díszítés a XV. századból, a kedvenc kávézónk, a Tallini magyar intézet életkép a patikából és egy látkép

13. nap, 2012. augusztus 26., vasárnap

Másnap reggel a motoron minden rendben volt, már előző reggel gyorsan elugrottam tankolni, konstatálva, hogy sajnos az olcsó benzinárakat magunk mögött hagytuk az orosz benzinkutakkal együtt. Észtországban körülbelül ugyanannyi a benzin, mint nálunk, és maximum 50 Ft-os eltéréssel ez igaz egyébként a lett, litván és lengyel benzinkutakra is.

Erről sikerült khhmm.. leesni.

Felpakoltunk hát és elindultunk délre, Riga, azaz Carnikava felé, ami olyasmi lehetett, mintha Budaörsről jártunk volna be, egy kicsit messzebb volt ugyan, de olyasmi. Útközben megálltunk a Pärnui tengerparton enni egy levest, és kipróbáltuk az érdekes kézzel kapaszkodós libikókát a tengerparton, amit Rózsa félelmetesnek talált, mert annyira magasra emelkedett, amikor ráakaszkodva az én végemre felemeltem. Amikor tehát leért a földre, nemes egyszerűséggel elengedte a saját oldalát… Aki libikókázott már, az tudja, hogy ez a legnagyobb szivatás, amit lehet tenni egy éppen a csúcson lévő játszótársunkkal. Nem baj, túléltem.

Carnikavát épségben megtaláltuk, és akkor még nem is esett az eső, vagy ha igen, csak alig. Carnikavában egy profi kosaras házaspár fogadott minket kisfiukkal egy faházban, és nagyon örültek, hogy épségben odaértünk hozzájuk. Mivel ez egy vasárnapi napon volt, és kora délután érkeztünk meg, a lepakolás után még bementünk Rigába, mert tudtuk, hogy az általunk meglátogatandó múzeumok jó része hétfőn zárva tart.

Meg is leltük azt a szecessziós épületet, amelynek 5. emeletén és a földszinten is múzeumot alakítottak ki, és szerencsésen meg is tudtuk nézni ezeket, mert nagy élmény volt. Még vacsoráztunk is egy szecessziós étteremben, meg sétáltunk egyet, de aztán vártak minket „otthon”, mert a vasárnap ennél a családnál szauna-nap volt. Az külön bónusz volt, hogy a rigai sétánk közben, és a hazaúton zuhogott az eső.

Példák a Rigai szecesszióra

A szauna itt egész más élmény volt, mint Finnországban. A házigazda Janis elmondta, hogy ő 17 éves koráig olyan háztartásban élt, ahol nem volt fürdőszoba, volt viszont szauna. Így időjárástól függően hetente 1-2-3-szor szaunáztak, ez volt a tisztálkodási szertartás. Ezen a tisztálkodási szertartáson estünk át mi is ezen az estén. A szauna fafűtésű volt, és az volt a különbség a finn szaunától, hogy ez hőmérsékletre nem volt olyan magas, ám folyamatosan locsolta Janis még a falakat is vízzel, így a páratartalom 90 % körül volt.

Maga a szaunázás három körből állt. Az első körben addig maradtunk a szaunában, amíg jól ki nem izzadtunk, de már itt is volt újdonság, a kínokat enyhítendő volt frottír anyagból mindenkinek egy sapkája, amit hideg vízbe áztatva a fejünkre húztunk, érdekes érzés volt, mindenképpen frissítő. Aztán kimentünk a kertbe, amit az aznapi erősen feláztatott, és ott sétáltunk, kérdeztem is a házigazdát, hogy a szomszédok nincsenek-e megrökönyödve néha ezen, de rámutatott, hogy az egyetlen szomszédos ház, ahonnan a kertre lehetett látni a szülei háza volt. Engem mondjuk eleve a szúnyogok jobban zavartak, mint a kíváncsi tekintetek, lett is vagy egy tucat szúnyogcsípésem az este végére. A második kör előtt kaptunk inni is, én sört, Rózsa gyógyteát, mindkettő nagyon finom volt. A sörről jut eszembe, hogy Lettországban is óriási a sörválaszték, mondták is a házigazdák, hogy oda aztán sört ne vigyünk, mert úgyse találjuk meg, melyik a jó, nekik meg van elég jó sörük. Így is lett, a sör finom volt. A gyógyteáról meg kiegészítésképpen annyit, hogy akárcsak a későbbiekben emlegetetett nyírfaágakat, a gyógytea alapanyagot is úgy gyűjtötték maguk az erdőben, elmondásuk szerint messze a káros forgalomtól. Kicsit ahhoz tudnám hasonlítani az élményt, mint a boltban vett gyümölcs és a saját termés közti különbség, ennek a teának ÍZE volt.

Jött azonban a második kör, amelynek keretében, miután felmelegedtünk adtak a kezünkbe egy tálat, amelyben valami fehér anyag volt. A fehér anyaggal kellett magunkat tetőtől talpig bedörzsölni, az elérhetetlen részeket (hát) egymásnak dörzsöltük be. A tálban szódabikarbóna és só keveréke volt, ami előfordult, hogy csípett, és nem csak a szememet, de a bőröm sosem volt talán olyan puha, mint ez után a kezelés után. A keveréket mi a zuhanyzóban öblítettük le Gondolom, ha nincs zuhany, akkor egy vödör víz is megtette volna. Ezután újra egy kis sörital/gyógytea következett, majd ismét be a szaunába. Miután ismét felmelegedtünk Janis négy, leveles nyírfavesszőt fogott mindkét kezébe, és miután gondosan lecsöpögtette a hátunkra a vizet, amibe be voltak áztatva, szépen egyre intenzívebb mozdulatokkal végigcsapkodta a testünket a nyakunktól kezdve a talpunkkal bezárólag. Ez egy intenzív masszázs volt a szaunában, s hogy bírjuk szuflával, a korábban említett frottír sapkát az arcunkra teríthettük, így a hideg vízen keresztül jutva hozzá a levegőhöz. A kör végén a kertben végigheveredtünk a vizes füvön, és a szúnyogok ellen a magunkra terített törölközővel védekeztünk.

Ez egy érdekes dolog, mert odakinn tényleg hideg volt, de a szaunából távozó túlhevült testtel ez nem érezhető. Viszont a háton fekvés a hideg földön azt eredményezi, hogy a tarkó erei összehúzódnak, s a tett alanyai – mi – jól elszédültünk. Furcsa, de nem kellemetlen érzés, ahogy megindul a lett égbolt Carnikava felett. Szerencsére a házigazdáink előre szóltak, hogy ez lesz, így nem voltunk nagyon meglepődve a történések eme fordulatán.

14. nap, 2012. augusztus 27., hétfő

Másnap felfedeztük Rigát egy kicsit még jobban. Nem olyan látványosan szép, mint Tallin, de azért nem kell szégyenkeznie, jól éreztük magunkat itt is, csak az az eső ne lett volna a hazaúton. Igencsak próbára tette Riga csatornarendszerét, volt olyan rész, ahol az MZ első kereke teljesen víz alá került. De mentünk tovább, mert nem sok más választásunk volt. Az első kerék szétválasztotta a vizet, s mire összezárulhatott volna már a hátsó kerék is elhaladt. . Este mi főztünk és jól elbeszélgettük az időt, pedig másnap korán kelés volt az étlapon ismét. Csak annyit még, hogy vettem a rigai szupermarketben tökmagokból összesajtolt finomságot, és megrökönyödve vettem tudomásul, hogy erősen édes volt, cukros tökmag…

A motor Rigában, és egy vízvezeték-darab

15. nap, 2012. augusztus 28., kedd

Másnap reggel érzékeny búcsút vettünk a házigazdáktól, s indultunk tovább Vilnius felé. Azt hiszem, ez az út tényleg eseménytelen volt, legalábbis nem emlékszem esőre, talán egy kicsit hideg volt, de semmi komoly. Még Litvániában megálltunk megnézni Rundales kastélyát. Nagyon szépen rendbe van szedve a kastély és érdekes a kiállítás is, amit itt megtekinthettünk, ajánlom. Még arra is volt időnk, hogy Vilniustól kb. 30 km-re együnk egy levest egy kisvendéglőben. A litván utak kiválóak voltak, és bizony kicsit még hamarabb is megtettük a kitűzött távot, mint terveztem.

Pilsrundale

Vilniusba 5 óra körül érkeztünk, óriási dugóba, abba a fajtába, ahol mindenki nyomul, és még motorral is kényelmetlen az előrejutás. Ezt egyébként később nem tapasztaltuk, de akkor pont elég volt arra, hogy elkéssünk a leendő házigazdákkal tervezett találkozóról. A házigazdáink itt is tökéletes választásnak bizonyultak, Yureta és Vytautas először ugyan bevitt minket kicsit a málnásba, mert ebben a forgalmi helyzetben kellett kavarognunk egyik megbeszélt helyről a másikra, mert új dolgokat találtak ki, hova és mikorra is kellene menni, de aztán kiderült, hogy valószínűleg csak nem láttak még senkit motorral utazni.Elfelejthették, hogy a csomagokkal terhelt motort nem olyan egyszerű bárhol otthagyni. Ennek megfelelően először hazavittük a motort, és beálltunk a mélygarázsba vele. Ez is, úgy , mint Varsóban egy nagyon kedves dolog volt a vendéglátóink részéről. A garázsban tárolt motorral kapcsolatban az ember csak nyugodtabb, nem fog azzal történni semmi.

Miután lepakoltunk, egy gyors zuhany, és mehettünk is a kolostorudvarra a Golden Parazyth koncertre. Ez is elég szürreális élmény volt, a zenekar két fiatalemberből álló elektropop formáció, akik meglepően jó bulit hoztak össze azon az estén. És a koncert után, mivel Vytautas tudta, hogy nem lesz lehetősége másnap körbekalauzolni minket a városban, beültünk az autójába és négy-öt megállót közbeiktatva megmutatta, hogy hova érdemes ellátogatni másnap. Ez a kis körút értékes információkkal látott el minket, és másnap hűen követtük is az este kapott tanácsokat.

Golden Parazyth és Rigai éjszakai kirándulás vendéglátóinkkal

16. nap, 2012. augusztus 29., szerda

Ez a nap a Vilnius-i városnézésé volt. Vilnius érdekes hangulatú város, különösen a katedrális tér mögötti várdomb tetszett. Egészen furcsa volt egy ennyire „épen” megmaradt területen csatangolni egy fővárosban. Aki arra jár feltétlen másszon fel ide. S ami még tetszett, hogy bár van itt is mit megnézni, azért nem volt tele turistákkal a hely.

Ez a kis domb Vilnius központjában maradt meg így

Érdekes kalandunk ezen a napon a halas boltban volt. A halashoz azért tértünk be, mert estére főzni szerettünk volna a házigazdáinknak. Az egyik domboldalon felfelé kanyargó kis utcában szembejött egy halas bolt, ami azért volt jó, mert egyébként harcsapaprikást szerettem volna készíteni. A halas rendkívül tájékozott volt, ismerte a Balaton halkínálatát (egy Vilniusi halasboltban!) és abban is nagy segítségünkre volt, hogy a helyi kínálatból milyen halakkal lehet helyettesíteni a harcsát, amiből éppen nem volt neki. Mindezt kiváló angolsággal. A hal egyébként nagyon finom lett.

Így búcsúztam Vilniustól…

Este még beszélgettünk egy sort a házigazdákkal, de egyben azt is megbeszéltük, hogy korán el fogunk indulni reggel, hiszen a repülő nem várhatott ránk.

17. nap, 2012. augusztus 30., csütörtök

Ennek megfelelően Hat óra körül felkeltünk és hétkor már úton voltunk. A varsói reptérre délután négyre kellett odaérni, s mindenképpen akartam hagyni egy kis puffer-időt, ha véletlenül szerelni kellene, vagy ilyesmi. De erről szó sem volt. A litván utak ugyan jobbak, mint az Észak- Lengyelországban lévők, de azért itt sem panaszkodhattunk. Egyedül a kiszemelt csárdában adtak ehetetlen ételt, ami kizárólag a szakács igénytelenségén múlott, de nem nagyon nyomta rá a bélyegét a hangulatra, mert hiszen ilyen előfordul az úton, nem lehet mindig jó minden.

Így aztán jó két órával korábban érkeztünk meg a reptérre, Varsó-Modlin repterére. Na, itt aztán semmi nincs. Annyira, hogy még kiírások is csak lengyelül vannak, eldönthetetlen volt számomra, hogy egy óra parkolásért 40 vagy 100 Zloty-t kell fizetnem. Ezzel nem szórakoztam, kicsit arrébb álltam meg, ahol már nem volt tábla. Egy óra múlva jött is egy biztonsági őr, aki megint csak nem beszélt nyelveket. Egy nemzetközi reptéren minek is, ugye? Elvittem az információs pulthoz, ahol egy nagyon kedves lány elmondta, hogy nem állhatok ott, ahol megálltam. Azt nem mondták meg, miért. A lány azt tanácsolta, hogy ne szórakozzak, mert ezek simán odaállnak egy furgonnal, bedobják a motort, aztán kereshetem. Erre jeleztem, hogy jó lenne nem csak a helyi erőket tájékoztatni az eljárásokról, mire végigmondta, hogy mit hogyan kellene csinálni. Ezt megköszönve beálltam a sorompók közé. Végül az egész kb. 20 Zloty-ba fájt, s nem is ezzel volt a bajom, hanem az eljárással. Ez a két óra olvasgatással, beszélgetéssel eltelt hamar. Rózsa besétált a biztonsági kapun, én pedig Varsó felé vettem az irányt, hogy újra találkozzak első napi vendéglátóimmal, Elizával és Artúrral.

Ez már a fizetős hely volt a reptéren, az olaj nem az MZ-ből származott

Szuper volt újra látni őket, már mint barátok találkoztunk, és elmentünk egy diszkont üzletbe bevásárolni a vacsorához, vettünk söröket, meg mindenféle finomságot, és közben a MotoAfrykaa és a MotoSyberia című filmek mentek a háttérben, amelyek egy őrült lengyel motoroscsapat kalandozásairól szólnak a világban.

Emlék az utolsó estéről

Nagyon jól szórakoztunk, fogyott a pálinka és a sör, ki nem fogytunk a beszélgetésből, így elég későn tértünk nyugovóra.

18. nap, 2012. augusztus 31., péntek

Ennek megfelelően másnap elég későn jutottam ki a motorhoz, kb. 10 óra lehetett. Liztől már a lakásban elbúcsúztam, megígérte, hogy feltétlenül meg fognak látogatni Magyarországon.

Viszont Artur is éppen motorozni indult volna a hétvégén, így megpróbáltuk beindítani a motorját (egy túraenduró volt, most nem emlékszem a típusára). Nem indult. Kérdeztem is tőle, hogy mikor indította el utoljára. Hmm. kb. két hónapja. Kicsit szétszedtük, nálam volt szerszám, meg műszer is, hamar kiderült, hogy az akkumulátor merült le. Kivettük az akksit, és összeraktuk a gépet, remélem végül elég volt a feltöltés, és nem kellett újat venni.

Ezt követően kb. fél tizenkettőkor indultam neki az utolsó, kb. 760 km-nek. Ez könnyedén abszolválható lett volna, csak: Tanulva az első napi szívásból a 8-as úton, azt elkerültem.Ezt követően pedig a lengyel-szlovák határtól Budapestig olyan eldugott helyeken vezetett az út (tulajdonképpen a GPS), hogy örültem, ha ötvennel tudtam menni bizonyos szakaszokon. Ettől függetlenül az út szép lett volna, ha nem töksötétben teszem meg… Itt került sor az út utolsó szerelésére is. Általában minden megállásnál végignéztem a lámpákat, és a szlovák határ utáni első tankoláskor felfedeztem, hogy a hátsó lámpa kiégett. Leszereltem a búrát, betettem az újat, és mentem tovább.

Ez az út még egy érdekességet hordozott. Már Varsó felé halódott a GPS vezetéke, megtörhetett a hosszú út alatt, így nem volt töltésem a GPS-en, ezért minden egyes alkalommal, amikor a GPS egy kellően hosszú útvonalat mondott be – pl. menj tovább 8 km-t – kikapcsoltam, és visszakapcsoltam a kellő mennyiség megtételét követően. A .trk állományok alapján több, mint 30-szor. Összesen egyszer felejtettem el visszakapcsolni időben, abból sem volt nagyobb gond, a következő kereszteződésben korrigált a műszer. Ha már a GPS-ről van szó: Még az első napnál írtam, hogy ez a Becker Crocodile egy kiváló masina, és ezt az utolsó napon is csak megerősíteni tudom. Ami probléma volt vele, az mind azért volt, mert a térképek már több, mint két évesek voltak rajta. Ezen utolsó napon azt is fel tudtam mérni mit bír egy töltéssel. Az utolsó négy órában már nem kapcsoltam ki, zenét is hallgattam rajta, és négy óra alatt nem sikerült még félig sem lemerítenem…

És ami az MZ-t illeti, valószínűleg a lassú tempó miatt, de csak nem akart kifogyni, így végigjött Szlovákián (a határ után tankoltam), egészen Budapestig, 311 km-t, és ezek után is csak 12,22 l-t sikerült vele megetetnem, szomorúan konstatálva, hogy ez az út is véget ért, egyben az oroszoktól hozott utolsó csepp olaj is belement – éppen egy Lukoil tanknál. Gondolkoztam is rajta, hogy beviszem megmutatni a kutasnak, hogy nahát, üdvözlet az anyacégtől, de aztán rájöttem, hogy ez valószínűleg csak nekem fontos.

Jó volt. Érdemes volt MZ-vel menni, mert bár kellett vele küzdeni, de egy életre szóló élmény marad, és sokaknak mosolyt csaltam az arcára, akikkel találkoztam.

Köszönöm Bambinak a sok segítséget, és most, hogy megírtam ezt a cikket végre lesz pofám visszavinni a kölcsönkapott alkatrészeket is.

Viszlát egy MZClubHungary túrán!

Hasszan
2012. November 12.
www.mzclubhungary.com