Látogatás a Feröer-szigeteken

Előszó
Az idei nyaralásom megtervezése egy Európa térkép böngészésével kezdődött. Az eldöntött tény volt, hogy maradok a jól ismert Skandináviánál, viszont olyan helyre szerettem volna menni, ahol még nem jártam. Egy gondolat erejéig felmerült Finnország, mivel ebből csak a sarkvidéki részt láttam, délen még nem voltam, de végig ott motoszkált a fejemben régi titkos vágyam, Izland felfedezése. Mindig is érdekelt, hogy élnek az emberek az ilyen elszigeteltebb helyeken, dacolva a mostoha körülményekkel. Az interneten elkezdtem keresgélni, hogyan tudnék eljutni Izlandra motorral. A repülőgép szóba sem került, mert valahogy a helyi közlekedésemet is meg kell oldani, a járműbérlés pedig nem olcsó dolog, meg jobban szeretek a saját jól ismert járművemmel közlekedni. Rövid keresgélés után rátaláltam a Smyril Line honlapjára, ez az egyetlen társaság, amelyiknek rendszeres hajójárata van a kontinensről. Az útvonal leírásnál említést tettek róla, hogy a hajó érinti a Feröer-szigeteket. Feröernek eddig csak a nevét hallottam, semmit nem tudtam róla, így utánanéztem az interneten, miféle ország is lehet.

Megtudtam, hogy a sziget neve magyarul Juh-szigetet jelent, kb.48000 lakosa van, 18 nagyobb szigetből áll, ebből csak a legkisebb, a Litla Dímun nevű lakatlan, és nincs az országnak olyan pontja, amely 5 km-nél távolabb lenne az óceántól. Lakói főként halászatból, halfeldolgozásból, juhtenyésztésből élnek. Találtam róla sok szép képet, elolvastam egy-két útleírást, és egyre inkább megfogalmazódott bennem, hogy az idén ide kellene mennem. Az is segítette a döntésemet, hogy 2 hétnél több időt nem akartam a nyaralásra szánni, Izland pedig mégiscsak egy nagyobb sziget, aminek a felfedezéséhez jóval több idő kellene, végigrohanni rajta pedig semmiképpen nem akartam. Így esett a választásom erre a kis szigetcsoportra, melyről itt Magyarországon a legtöbb ember nem is hallott. Kigyűjtöttem a látnivalókat, amelyeket majd szeretnék megnézni, majd elvittem Bambi mesterhez a motort, hogy készítse fel az útra. B tervnek maradt Dánia, ha esetleg műszaki problémák merülnének fel, akkor maradok a kontinensen, mert itt mégiscsak könnyebb megoldani az alkatrészellátást. Az indulás előtti héten csináltam egy rövid svéd fuvart, ahonnan péntek éjjel értem haza, másnap pedig kezdetét vette a túra.

1. nap
Reggel gyorsan bepakoltam az útra, bevásároltam, majd 11.00 óra körül elindultam Salgótarjánból. Határátlépés után a jól ismert úton haladtam Losonc felé, majd Zólyom után elkanyarodtam Martin irányába, és egy kis szerpentinen felkapaszkodtam Kremnicára. Martinnál eszembe jutott, hogy cipőt nem hoztam magammal, csak a motoros csizma volt nálam, ami a lábamon volt. A zsolnai Tescoba terveztem bemenni, de Martinnál is volt egy az út mellett, úgyhogy itt megejtettem a cipővásárlást, utána pedig ettem egy lángost és egy fagylaltot. Kis pihenő után indultam tovább, majd Zsolna, Cadca érintésével elértem a cseh határt. A cseh szakasz 70 km, itt nem terveztem megállni, pénzt sem váltottam. Bohuminnál léptem be Lengyelországba, Raciborznál megtankoltam, majd épp indultam volna, amikor egy kisbuszból hangos Jó reggelttel köszöntöttek. Igaz, hogy délután volt, de azért jól esett, hogy valaki magyarul köszönt rám. Kiszálltak a buszból a lengyel munkások, angol, német, lengyel keveréknyelven beszélgettünk. Amikor felfedezték, hogy a sok csomag alatt egy MZ lapul, teljesen odáig voltak. Biztosítottak róla, hogy az MZ egy kiváló motor, majd kérdezték, hová megyek. A Feröer-szigetek nem sokat mondott nekik, ezért kérdezték, hány km-t megyek még. Mondtam, hogy ide még kb. 1200 km a kikötő, ahonnan hajóval megyek tovább. Gratuláltak, jó utat kívántak, újra elmondva, hogy az MZ egy szuper motor. Egyébként az egész út alatt hatalmas sikere volt a motornak.

Vidáman folytattam utamat, de hamarosan viharfelhők gyülekeztek. Mire megálltam egy mellékúton, elkezdett szakadni az eső, jól meg is áztam, mire felrángattam magamra az esőruhát. Hatalmas viharban mentem tovább kb. 50 km-t, majd Krapkovice előtt elállt az eső. Megálltam egy Lotos kútnál vacsorázni, az itteni kamionmosóban szoktam mosatni, amiért mindig adnak egy kajajegyet. Ebből egyet fel is használtam, levesnek zureket rendeltem, második fogásnak pedig rántott húst, sült krumplival, salátával. A hatalmas adag ingyen kaja után (csak az üdítőért kellett fizetni) elindultam tovább Wroclaw felé. Úgy döntöttem, nem a pályán megyek, mert sokkal gyorsabban ott sem haladok, országúton is lehet 90-es tempóval menni, így pedig kikerülöm a wroclawi fizetőkaput, ahol nyári hétvégéken akár több km-es sor is összetorlódik. Gyér forgalomban hagytam el Opolét, majd a 94-es úton haladtam tovább. Wroclaw előtt újra fel kellett venni az esőruhát, de pár km után elállt az eső, viszont már nem vettem le, hátha így elijesztem a felhőket. Wroclawban egy kis mellékutcában volt a kemping, ahol néhány lakóautó és egy sátor állt. Egy német házaspártól kérdeztem, hol kell fizetni, de már elő is került a tulajdonos, aki megmutatta, hova tehetem a sátrat.

Gyors sátorverés már sötétben, ami azt eredményezte, hogy a sátor külső lapját fordítva tettem fel, így a külső rész balról jobbra, a belső jobbról balra nyílt. Lusta voltam megfordítani, egy éjszakát így is kibírok. Pakolászás közben odajött két holland srác, hívtak sült húst enni, mivel épp grilleztek. Megköszöntem nekik, de mondtam, hogy kb. 1 órája ettem magam tele annyira, hogy már egy falat sem fér belém. Ők egy cseh-lengyel túrán voltak, de már hazafelé tartottak Utrechtbe. A sötétben a motorom BMW-nek nézték, de mondtam, hogy ez egy MZ, 29 éves, és az NDK-ban gyártották. Kérdezték, merre tartok. A Feröer-szigetek nekik sem mondott sokat, ezért elmondtam, hogy az Atlanti óceánban van Norvégia és Izland között. A mai 550 km-es távomra mondták, hogy az bizony jó hosszú, biztos fáradt lehetek, így elköszöntek.

2. nap
Reggel korán keltem, 7-kor már úton voltam. A kemping tulajdonosa reggeli kutyasétáltatás közben felfedezte, hogy egy MZ-vel érkeztem, nagyon tetszett neki, elmondta, hogy régen itt is voltak, de már nem nagyon látni őket. Feröerről ő sem hallott, így elmondtam, hogy Dánia északi csücskéből fogok hajózni. Ő keveset beszélt angolul, németül jobban, én pedig fordítva, sőt még egy kicsit a lengyelből is megértek, mert szinte minden héten végigmegyek Lengyelországon oda-vissza. A minimális lengyel tudásomnak pedig nagyon megörült. Tegnap este sikerült az esőnadrágomat (ami valójában egy régi ADR felszerelésből megmaradt vegyvédelmi ruha) szétszakítanom a jobb lábán. Kicsit aggódtam, ismerve a feröeri időjárást, ahol szinte minden nap esik az eső. Végigmotoroztam a reggeli Wroclawon, és a táblákról tájékozódva elhagytam a várost. Lubin előtt megtankoltam, megreggeliztem a hazaiból, majd átmotoroztam Zielona Gorán, a város végén pedig megkérdeztem a benzinkutasokat, hogy merre menjek Berlin felé, mert két határt is kitábláztak Németország irányába, Slubicét és Gubineket. A kutasok Gubineket ajánlották, de úgy láttam, kissé bizonytalanok, ezért egy másik kúton megkérdeztem egy teherautósofőrt, aki határozottan Slubicét mondta, Gubinek inkább Drezda felé lenne jó.

Slubicénél a határ előtt megtankoltam az utolsó kúton, ahol rengeteg német volt, akik hétvégén átjöttek bevásárolni, és megtankolni az olcsóbb lengyel üzemanyagból. Volt egy kútoszlop, ahonnan épp kiment egy autó, a többi meg nem tudott odaállni, amíg a mögötte lévőnél tankoltak, úgyhogy én szépen odatoltam a motort, megtankoltam, a shopban pedig vettem 2T olajat. Határátlépés után 90 km/h-s tempóban haladtam Berlin felé, majd a jó hosszú berlini körgyűrűről Hamburg felé vettem az irányt. Mivel az egész túra a Feröer-szigetekre volt kihegyezve, és amúgy is időre kellett mennem a hajóhoz, így a kontinensen sehol nem álltam meg nézelődni, mert ha lekésem a hajót, napokig várhatok a következőre. Hamburg előtt lekanyarodtam Neumünster felé, hogy Bad Segebergben megkeressem a kempinget.

Kis macskaköves utcákon végighaladva a város végén meg is lett a kemping, ahol 10 Euro-ért felverhettem a sátrat. Kérdezték, hogy bent a kemping területén telepszem-e le, vagy a külső placcon. Inkább az utóbbit választottam, mert az csendesebb volt, bent tele lakókocsival, kint meg csak 3 sátor volt. Nekikezdtem lecuccolni a motorról, amikor jött egy ember, aki javasolta, hogy a túloldalra tegyem inkább a sátrat, mert errefele lejt, és itt fog összegyűlni a víz, ha esik. Úgyhogy áttoltam a motort a placc legmagasabb pontjára, ahol letáboroztam. Próbáltam körbetekerni az esőnadrágomat azzal az úgynevezett erősített ragasztószalaggal, de nem akart rátapadni. Utána az az ötletem támadt, hogy tűzőgéppel fogom megjavítani. El is mentem a recepcióra, ami valójában egy kocsma volt, hogy kérjek egy tűzőgépet. Az ajtót zárva találtam, bent ült egy helyi alkoholista, aki valamit mutogatott, majd látva, hogy nem tágítok, kinyitotta az ajtót. Bent volt még a recepciós hölgy (kocsmáros), akinek előadtam a problémámat. Rögtön megértett, kaptam tűzőgépet, amivel megjavítottam az esőruhát.
 

Németországban

3. nap
Reggel esőre ébredtem, ami nem tartott sokáig, épp csak vizes lett minden. Leráztam a sátorról a vizet, összepakoltam, majd felborítottam a motort, ahogy az oldaldobozba gyömöszöltem a cuccokat. Sok nem kellett neki az átázott talajon. A jobb oldali tükör letört, a kormány belefúródott a földbe, szerencsére a fékkar megúszta. Így egy tükörrel indultam tovább, kicsit zavaró volt a jobb tükör hiánya, de nagyobb baj ne legyen. Kiérve az autópályára hatalmas szél kerekedett, ami a kikötőig elkísért. Egyenes úton is bedöntött motorral mentem, hogy ellensúlyozzam a szél nyomását, egy nagyobb autópályahídon 60 km/h-s sebességkorlátozás volt a szél miatt. Csak az erdősávok nyújtottak némi védelmet, de nyílt terepen olyan széllökések voltak, hogy alig tudtam sávban tartani a motort, szinte cikk-cakkban mentem. Flensburg után a dán határon megálltam az első parkolóban, ahol a dán rendőrök éppen ellenőrzést tartottak. Megkérdeztem az egyik rendőrt, nem tud-e valami motoros boltot a közelben, ahol pótolhatnám a tükrömet, mert egyre jobban zavart a hiánya. Mondta, hogy itt nincs, de kb. 25 km-re Rødekroban kell lennie, pontosan nem tudta, hogy hol, de ott kérdezzem meg. Felírta nekem, hogy mondják dánul a motorosboltot. Nézte a rendszámom, csodálkozva kérdezte, Magyarországról jöttem? Az jó hosszú út. Kiderült, ő is nagy motoros, BMW GS-sel szokott túrázni, 2 hete jött haza egy moldáv túráról. Jót beszélgettünk, ő már nem ismerte az MZ-t, ezért elmondtam neki a legfontosabb tudnivalókat.

Elbúcsúztunk egymástól, ő folytatta a munkáját, én pedig elindultam Rødekroba, majd a következő parkolóban megálltam felvenni a megjavított esőruhámat, mert nagyon sötét felhők gyülekeztek az égen. Szakadó esőben, hatalmas szélben értem Rødekroba, ahol a pályáról lehajtva rögtön ott volt egy Biltema áruház. Ez egy skandináv műszaki áruház, Svédországból, Norvégiából már ismertem, tudtam, hogy itt a halcsalitól kezdve a kitömött madarakon és villanyvezetékeken át a motortükörig mindent lehet kapni. Így is volt, bár először egy másik részlegre mentem, amit kétszer is végigjártam, de semmi motoros dolgot nem láttam. Csalódottan kérdeztem az eladót, nincs-e motortükrük? Mondta, hogy van több fajta is, csak a másik bejáraton kellett volna bemennem. Átmentem oda, ahol valóban volt sokféle tükör. Kiválasztottam azt, amelyik legjobban hasonlított az MZ-ére, majd mondtam az eladó lánynak, szeretném felpróbálni (mármint a tükröt a motorra), mert ha nem jó, akkor nem veszem meg. Nyugodtan próbáljam fel, mondta, ha nem jó, visszaadják a pénzt. A tükörszár először beleesett a lyukba, de találtam mellécsomagolva egy adaptert, ami tökéletesen passzolt az MZ menetéhez.

Örömömben rögtön vettem még egy tükröt, hátha szükség lesz rá, kb. 2000 Ft volt darabja, úgy éreztem, Dániában ennyi pénzért szinte ajándék. Vettem még 2 gumiszerelő vasat, mert ami eddig volt, azzal kis túlzással egy kamionkereket is át lehetne gumizni. Szakadó esőben indultam tovább, de 5 perc múlva már el is állt, csak a szél maradt. Az autópálya mellett megláttam egy McDonalds-ot, le is kanyarodtam, hogy beburkoljak gyorsan egy Bigmacet. Le akartam venni az esőruhát, de miután láttam bemenni egy csajt elég extrém ruházatban, fűzöldre festett hajjal, úgy éreztem, én sem fogok nagyon kitűnni a tömegből a méregzöld vegyvédelmi ruhámban. Kaja után folytattam utamat Arhus, majd Aalborg felé, és itt láttam először feröeri rendszámú autót. Megérkezve Hirsthalsba megkerestem a kikötőt, hátha még ma meg tudom venni a jegyet. Végigmentem a Check In sávon, ami egy zárt vaskapuban végződött. Úgy látszik, majd csak holnap tudok jegyet venni. Előre nem foglaltam, nálam bármikor közbejöhet valami, úgy gondoltam, egy embernek és egy motornak a legzsúfoltabb hajón is szorítanak helyet. Megkerestem a tengerparton a kempinget, ami tele volt a hajóra váró lakóautósokkal. A sátorállítás nem ment könnyen, először mind a 4 sarkát le kellett súlyozni, mert úgy gondoltam, ha elengedem, 5 perc múlva már Koppenhágában van a sátor.

Találtam egy jó nagy követ,  ezzel, valamint a tanktáskával, hengerzsákkal jól lesúlyoztam, majd a külső réteget is jól lecövekeltem. A motort úgy állítottam, hogy valamennyire fogja a szelet, így talán megmarad a sátor, legfeljebb egy erősebb széllökésre betakar a motor. Utána eszembe jutott, tankolnom kellene, mert a szigeteken biztos drágább lesz a benzin, mivel messziről kell odaszállítani. Ez a jóslatom nem vált be, a trükk az adózásban van. Így aztán bemotoroztam a városba, ahol találtam egy kis kutat. A monitorján kiválasztottam, mivel szeretnék fizetni, majd kiírta, válasszak üzemanyagfajtát. Leemelem a megfelelő pisztolyt, üzemanyag nem jön. Várok kicsit, de semmi. Beballagok a shopba, mondom, segítsenek már, mert ez nekem egyedül nem megy. Kijön a srác, megnyomja a pisztoly felett a 92-es feliratot, amiről nem is gondoltam, hogy gombot rejt, mivel előtte a monitort kellett nyomogatni, de erre már elindult az üzemanyag. Tankolás után vissza a kempingbe, kíváncsi voltam, megvan-e még a sátor. Megvolt, így letámasztottam a motort, átöltöztem, és elindultam szétnézni a tengerparton. Rengeteg tengeri madarat láttam ringatózni a hullámokon, az út másik oldalán pedig csónakházak álltak, az egyik előtt a szélben valamilyen lapos halak száradtak, úgy, mint nálunk a ruhák a szárítókötélen. Megnéztem a Fjordline társaság hajóját, amelyik éppen akkor érkezett Norvégiából. Utána végigjártam a halászkikötőt, megnéztem a halászhajókat, és kerestem egy deszkadarabot, amit a motor sztendere alá tehetek. Visszamentem a kempingbe, bebújtam a sátorba, kicsit olvasgattam, majd örömmel állapítottam meg, hogy gyengült a szél.

Száradnak a halak a szélben

Halászhajók

4. nap
Reggel 7 felé a kemping szinte kiürült, úgyhogy én is megmosakodtam, sátrat bontottam, és elindultam a kikötőbe. Elhaladtam az Északi-tenger élővilágát bemutató ócenárium mellett, ahol állítólag 4 emelet magas akváriumban úszkálnak a halak. Hazafelé ide még benézek. A Check In sáv végén nyitva volt a vaskapu, sőt már előtte sárga mellényes emberkék irányították a forgalmat, akiknek mondtam, hogy Feröerre mennék. A kapunál lévő ablaknál kiderült, hogy nem itt adják a jegyet, hanem a terminál sávon kell menni, ott lesz egy irodaépület. Kinyitottak egy oldalajtót, ahol kimentem a kikötőből, és megkerestem az irodát.

Jó sokan voltak, de szinte mindenki Izlandra ment, Feröerre egy ember volt előttem. Ugyanaz a komp megy Izlandra is, csak útközben megáll a Feröer-szigeteken, hazafelé pedig úgy jön, hogy Feröeren kiteszi az izlandi utasokat, csinál egy járatot Bergen és a Shetland-szigetek között, majd 2 nap múlva Feröeren összeszedi az izlandi és feröeri utasokat, és úgy megy tovább Dániába. Megvettem a jegyet, oda-vissza 304 Euro volt hálóhellyel, és egy-egy ebéddel. E-mailen 340 Euro-t írtak a jegyre, így ez újabb örömforrás volt. 500 Euro-ból vegyesen adtak vissza dán és feröeri koronában. A feröerit elvileg el kell fogadni Dániában is, mivel Feröer a dán királyság része, de azt mondták, inkább költsem el a szigeteken. Most már jeggyel a tanktáskámban újra odagurultam a kapuhoz, ahol kinyomtatták a kabinjegyemet, és megmutatták, hova álljak. Feröerre én voltam egyedül motoros, német motorosok még voltak, de azok Izlandra mentek. A hajó megtöltése másfél órát vett igénybe, az MZ-vel be kellett állnom az egyik sarokba. Voltak ott spaniferek, de nem boldogultam velük, úgyhogy elővettem az enyémet, azzal kötöttem le a motort. Összekészítettem a hajóra felviendő cuccot, majd másfél napra búcsút mondtam a motornak.

Hatalmas hullámzásban indultunk útnak, kicsit aggódtam a motor miatt, a hajó több métert liftezett, néha pedig úgy kapták el a hullámok, hogy az egész belerázkódott. A kabinban volt egy feröeri srác, aki mondta, hogy segélyszállítmányokkal foglalkozik, és az idén már háromszor volt átutazóban Magyarországon. Felajánlott valami speciális gyógyszert tengeri betegségre, de biztosítottam róla, hogy jól bírom a tengert, Norvégiába menet hetente kétszer szoktam hajózni a Balti-tengeren. Körbejártam a hajót, majd feröeri idő szerint (mivel feröeri zászló alatt fut a hajó) 13 órakor kinyitott az étterem, ahol oldalast ettem főtt krumplival. A délután olvasgatással telt, távolról megnéztem a norvég partokat, aztán beszereztem egy-egy feröeri útikönyvet. A baj csak az volt, hogy dán meg német nyelvű volt, angol egy darab sem. Keveset norvégul is tudok, ami hasonlít a dánra, így vettem mindkettőből (ingyen volt), azzal, hogy a kettőből majd összerakom, mit írnak. Este jót aludtam, a hullámzás is megszűnt.                     

Megérkezett a Smyril-Line hajóstársaság Norröna nevű hajója

5. nap
Reggel 7-kor ébredtem, felmentem a fedélzetre, ahol csak egy ember volt rajtam kívül, a többiek valószínűleg aludtak még. Az ablakon kinézve láttam, hogy éppen a Shetland-szigeteknél hajóztunk el, de ilyen távolból csak egy világítótornyot figyeltem meg a parton. Felhős volt az ég, néha esett is, így sikerült lefotóznom a hajó kéményét, ahova a Smyril Line logója (egy sólyom) volt festve, mindez szivárvánnyal körülvéve. Rövid olvasgatás után nekifogtam papír alapon az útleírás megírásának. Ezzel el is ment a hajóút hátralévő része, 16 óra körül pedig megláttam a Feröer-szigeteket, ami meglepetésemre gyönyörű napsütéssel fogadott. Lementem a raktérbe, ahol még megvolt a motorom, pont ugyanúgy, ahogy hagytam, nem dőlt fel a nagy hullámzásban, tehát jó volt a rakományrögzítési technikám.

Kigurultam a hajóból, majd a 18000 lakosú fővárost magam mögött hagyva elindultam északnak Tjørnuvík felé. Ahogy kiértem a fővárosból, rögtön megváltozott az idő, köd és eső mindenütt. Feröeri viszonylatban nagy forgalom volt, sokan jöttek haza az európai nyaralásból. Haladtam én is a többiekkel, majd egy hídon átérve azt vettem észre, hogy már az Eysturoy szigeten vagyok, pedig nekem még Streymoyon kellene lennem. Gyorsan visszafordultam egy benzinkútnál, és visszamentem a hídon, ami után nekem a térkép szerint jobbra kell fordulnom, de nem volt semmilyen tábla, ezért nem kanyarodtam be idefelé jövet. Ráfordultam egy szűk útra, majd pár km után volt egy tábla, ami Haldarsvíkot és Tjørnuvíkot is írta, így már tudtam, hogy jó helyen járok. Haldarsvík volt az első falu, előtte az út mellett egy hatalmas vízesést fotóztam le, majd bent a faluban egy érdekes kis nyolcszögletű templomot. Mentem tovább Tjørnuvík felé, ami a legészakibb falu a szigeten, útközben a két szigetet elválasztó csatornában haltenyészeteket figyeltem meg. Mindenhol birkák voltak, az úton, az árokban, a szinte függőleges sziklafalakon, csoda, hogy le nem potyogtak onnan.

Leereszkedtem a hegyen Tjørnuvíkba, ahonnan remek kilátás nyílt a Risin og Kellingin nevű sziklákra, ez magyarul boszorkányt és óriást jelent, és a legenda szerint akkor váltak kővé, amikor Izlandról átérve annyira megtetszett nekik Feröer, hogy éjjel kötélen át akarták vonszolni az egész szigetcsoportot Izlandra, viszont addig próbálkoztak vele, míg kivilágosodott, a napfényt pedig tudvalevőleg nem bírják a trollféleségek. Ahogy megálltam a motorral, rögtön odajött egy kutya, felugrott a lábamra, majd amikor leszálltam a motorról, odahozott egy darab moszatot, amit el kellett neki dobni, hogy visszahozhassa. Még egy darabig dobáltam neki, de aztán egyszer nem figyelt eléggé, így nem lett meg a moszat, viszont hozott helyette kavicsot, hogy azzal folytassuk a játékot. Egy darabig még rugdostam neki a kavicsot, majd felültem a motorra. Újra felugrott a lábamra, megsimogattam, így köszöntünk el egymástól. Most már célirányosan Eysturoy felé vettem az irányt, mert a Gjógv nevű faluban akartam megszállni. Átmotoroztam egy jó nagy hegyen, ahol végig ködszitálás volt.

A hegytetőn volt egy távcső, amibe belenéztem, de az időjárás miatt sok mindent nem lehetett látni. Tiszta időben biztosan jó lehet vele körbenézni. Leértem Gjógvba, ahol a falu elején ki volt írva, hogy balra kell menni, ott lehet bejelentkezni a szállásra. Egy feketére festett, fűtetős háznál volt a recepció. A hegy tetején, a ködbe burkolózó úton már lemondtam a kempingezésről, ilyen időben még ha nem is esik, akkor is minden nyirkos lesz, arról nem beszélve, hogy 8-10 fok körül lehetett a hőmérséklet, és a szél is erősen fújt. A recepción nem volt senki, de találtam egy nagyon szép és kedves lányt, aki megígérte, hogy szól a recepciósnak. Jött is az illetékes, aki csodálkozva kérdezte, hogy tényleg Magyarországról jöttem? Mondta, hogy Feröeren is van András név, csak itt sz-szel a végén. Kaptam egy kulcsot, majd elmagyarázták, hová parkolhatok a lakóautóval. Mondtam, hogy motorral vagyok, és inkább valami olcsóbb szobát szeretnék. Visszaadtam a kulcsot, ami a lakóautósok szociális helyiségét nyitotta volna, és kaptam egy másikat, ami egy kényelmes padlásszobáé volt, a teraszról fantasztikus kilátással a falura és az óceánra. Este volt egy kis folklórműsor valahonnan ideutaztatott turistáknak, azt még meghallgattam, majd aludni tértem.
          

Vízesés Haldarsvík előtt	Nyolcszögletű templom Haldarsvíkban
Szállásom Gjógvban	Sziklahasadék Gjógvban

6. nap
Reggel finom reggelivel vártak az étkezőben, ahol rajtam kívül csak egy német lány volt a kisfiával, meg egy nem tudom, milyen nemzetiségű pár. Reggeli után összepakoltam, lecuccoltam a motorhoz, majd a recepción vásároltam egy részletes Feröer térképet és egy feröeri zászlót (ezzel fogok jövőre szurkolni a magyar-feröeri meccsen, de erről majd később). Elköszöntem a recepcióstól, majd a motort a parkolóban hagyva elindultam szétnézni a faluban. Egyszerűen gyönyörű. Kis színes házak a domboldalon, a falun keresztülfolyik egy patak, az óceán felől pedig egy hatalmas szurdok, ahonnan a halászok indulnak zsákmányért. Némi mezőgazdasági tevékenységet is felfedeztem a birkatartáson kívül, egy pici üvegházban termesztettek valamilyen növényeket. Szabadban egyébként csak a burgonya és a rebarbara terem meg, minden mást importálni kell. Fák sincsenek a szigeteken, nagyon vékony a termőtalaj, a sziklákon nem tudnának megkapaszkodni, az első nagyobb vihar kidöntené őket. Visszamentem a motorhoz, és elhagytam ezt a csodaszép, 53 lakosú falucskát.

Következő úticélom Funningur volt, ahol egy kis fűtetős templomot fotóztam. A kikötőben letettem a motort, hogy körbesétáljam a falut, ami maga a csoda. Smaragdzöld hegy aljában, az óceánparton elszórva kis színes házikók, némelyik teteje fűvel beültetve, gondolom a szigetelés miatt, bár később megtudtam a hátrányát is a fűtetőnek: megtelepszenek benne a bogarak. A faluból kifelé jövet még megálltam a hegyoldalon, hogy felülről is készítsek pár fotót erről a bájos faluról, majd Eiđi felé vettem az irányt, ahonnan újra megnéztem a Risin og Kellingin sziklákat a sziget végénél az óceánban. Következő állomás Oyndarfjørđur volt, amit Elduvík felől akartam megközelíteni, de ott szembesültem vele, hogy a térképen jelölt út inkább turistaösvény, így visszamotoroztam az öböl partján, és másik úton közelítettem meg a falut. Itt már a falu elején tábla jelezte az ingóköveket, ami két hatalmas kődarab nem messze a parttól, lánccal össze vannak kötve, és a lánc feszüléséből lehet látni, hogy ezek a hatalmas kövek a hullámzással együtt mozognak.

Motorossal nem sokkal találkoztam Feröeren, a fővárosban láttam néhány kis köbcentis endúrót, itt viszont láttam az út mellett egy rommá tört, és otthagyott motort, ami arra figyelmeztetett, nem veszélytelen ezen a vizes, kanyargós úton szélviharban motorozni. Következő úti cél Norđragøta volt, ahol egy picike múzeumot akartam megtekinteni, de sajnos aznap zárva volt. Visszaballagtam a motorhoz, ahol egy buszsofőr hölgy magyarázta a rendszámomat nézve, hogy itt a faluban lakik egy magyar család, amin nagyon elcsodálkoztam, de amikor a Turi Géza nevet említette, akkor már tudtam, hogy nem téved. Azt is megtudtam tőle, hogy Géza párja itt dolgozik nem messze a boltban, úgyhogy rögtön a bolt felé vettem az irányt, ahol megismerkedtem Zsuzsával, és a kislányával, Fannival. Nagyon megörültünk egymásnak, ők ritkán találkoznak magyarokkal itt Feröeren, én pedig álmomban sem gondoltam volna, hogy helyi magyarokkal fogok találkozni itt az Atlanti-óceán közepén. Zsuzsa rögtön meginvitált magukhoz, majd megbeszéltük, hogy még elmegyek Klaksvíkba, ami 4700 lakosával az északi szigetek fővárosa, este pedig visszatérek hozzájuk. Addig is Fannikával elmentünk hozzájuk, hogy megmutassa, merre laknak, Zsuzsa pedig folytatta a munkát. Náluk megismerkedtem Döncivel, aki Zsuzsáék nagyfia, és kiváló focista, ugyanúgy, mint az apukája és Fannika. Visszamentem a motorhoz, aztán irány Klaksvík, ahol a történeti múzeumot néztem meg, melynek egyik felében egy régi patika volt berendezve, a másikban pedig a régi feröeri élet használati tárgyait mutatták be. A legérdekesebb egy kibelezett macska volt, amit először kulacsnak véltem, de aztán kiderült, hogy úszónak használták a halászok. Mindenesetre jól mutatott ez a nagy kövér macska így elől, hátul, oldalt szépen ledugózva.

A klaksvíki kirándulás után még körbemotoroztam Viđoy és Kunoy szigeteket, este pedig visszatértem Zsuzsáékhoz, ahol megismertem Gézát, Zsuzsa párját, aki a Vikingur focicsapat kapusa. Zsuzsa már finom vacsorával várt, hamarosan pedig megérkezett András, a másik Feröeren élő magyar, aki a Runavík focicsapatának kapusa. A focit egyébként imádják a feröeriek, a legkisebb világvégi faluban is van műfüves focipálya. Szélvihar, szakadó eső nem akadály, a lelkes szurkolók ott vannak a meccseken. Később pedig befutott Áron, aki szintén magyar, de Krakkóban él, és egy nyolc országos túrát csinál. Így lett egy jó hangulatú magyar találkozó Zsuzsáék otthonában. Ittuk a feröeri sört, Zsuzsa kitűnő feröeri sütit készített, újdonsült magyar barátaimmal beszélgetve pedig úgy éreztem, jobban nem is alakulhatott volna ez a túra. Később elköszönt Áron, majd András is, én pedig beköltöztem a vendégszobába, melyet Géza és Fanni focicsapatának képei díszítettek, valamint egy rajzlapon Fanni által készített magyar és feröeri zászló.     

Gjógv	Feröeri táj
Elduvík	Ingókövek Oyndarfjørđurban

Macska újrahasznosítva

Feröeri és magyar zászló szobám falán

7. nap
Ma szerettem volna felfedezni a Fugloy nevű szigetet, de mivel Zsuzsáék előző nap mondták, hogy itt hétvégén minden zárva lesz, így a mai napra tettem Tórshavn, a főváros felfedezését. Odafele bementem Múliba, ami egy elnéptelenedett falu Borđoy északi részén. A házak ablakán benézve úgy tűnt, mintha a lakók csak a szomszéd faluba ugrottak volna el, minden berendezési tárgy a helyén, könyv az asztalon, csak egy régi megfakult újság utalt arra, hogy a lakók már rég nem jártak errefelé. Fénykorában sem lehetett nagy falu, mivel 3 házból és a melléképületeikből állt. A falu előtt folyt egy építkezés, állítólag nyaraló épül, ahová Klaksvíkból, a 4700 lakosú nyüzsgő nagyvárosból fognak kiköltözni nyáron a nyugalomra vágyók. Később a főváros felé vettem az irányt, olyan alagutakon keresztül, amiket inkább barlangnak neveznék. Egy autó éppen elfér benne, még motor sem fér el mellette, bent korom sötét, pár száz méterenként kiálló helyek, ahol félre lehet állni, ha valaki jönne szembe. Klausztrofóbiásoknak nem ajánlom.

Viszont a Borđoyt Eysturoyjal , és Streymoyt Vágarral összekötő alagút szépen ki van világítva, ezek két sávosak, így nem kell félreállni, ha szembe jönnek, viszont ezekért fizetni kell. A főváros esővel fogadott, de Feröeren ez nem tarthat vissza attól, hogy a motort a kikötőben letámasztva felfedezzem a Skansin erődöt, amit Tórshavn védelmére építettek az 1500-as években, bár a ma fennmaradt részei már az 1780-as évekből származnak. Ágyúk is voltak, amik egy rövid brit uralom után maradtak itt. Következő látványosság a Tinganes, az óváros volt. Érdekesek voltak a kis fűtetős, feketére és barnára festett házak, a szűk utcácskák. Utána sétáltam egyet Tórshavn sétálóutcáján, megtekintettem a feröeri parlamentet, ami egy kis fehér faház. Az biztos, hogy a fölösleges cicomára nem sokat adnak, de azért minden szép, rendezett. Az ablakon bepillantva láttam, ahogy folyik a parlamenti munka. Visszautamon a kikötőbe az egyik kirakatban birkaperselyt láttam, eszembe jutott, mit keresne itt egy malacpersely, amikor sertés nincs az egész szigetcsoporton. A motoron otthagytam a tanktáskát, az ülésen a sisakot, természetesen senki nem nyúlt hozzá. Azért más fővárosban nem mertem volna otthagyni mindenem a motoron.

Következő úticélom az SMS nevű bevásárlóközpont volt, ami a főváros legnagyobb plázája, bár nálunk egy kisvárosban is nagyobb üzletközpontok vannak. Az egész ország egy miniatűr mesevilág, itt minden apró, bájos, gyönyörű, rendezett, a fővárost is egy rövid sétával körbe lehet járni. Az árak láttán eszembe sem jutott a vásárlás, pl. egy gyapjúpulcsi átszámolva 40 000 Ft volt. Ezután elmentem megnézni a Nemzeti Múzeumot, ami a többi múzeumhoz képest meglepően nagy, két szinten mutatják be a szigetek történelmét, geológiáját, élővilágát. Régi viking népviseleteken kívül halászcsónakokat, ősállatok maradványait, halakat, és még sok érdekességet lehetett látni. Volt pár utcával lejjebb egy szabadtéri része is, amihez térképet is adtak, de sehol nem találtam. Ki volt táblázva, hogy itt kell lennie, a térkép is ide írta, de hiába jártam körbe a környéket, sehol nem találtam. Csalódottan mentem vissza a motorhoz, ahol egy feröeri hölgy kérdezte, tudom-e, hol a szabadtéri múzeum? Mondtam, hogy nem, pedig már mindent körbejártam. Rögtön meg is kértem, árulja már el, merre van.

Kiderült, ők sem találják. Még tettem egy próbát az út másik oldalán, ahol egy dombra felmászva megpillantottam a kis fűtetős házikókat. Boldogan sétáltam le, hogy körbejárjam ezt a mini skanzent. Következő úticélom Kirkjubøur volt, ahol a mosdóból kijőve magyar hangokra lettem figyelmes. Kicsit még füleltem, jól hallok-e, mert egy ilyen világvégi szigetcsücsökben magyar szót hallani felér egy csodával. Így ismertem meg Mónit, Szilvit, és Mátét, akik repülővel érkeztek, és már találkoztak egy pécsi házaspárral itt a szigeteken. Az már csak hab a tortán, hogy Móni és Máté balassagyarmati, ami a szomszéd város, mivel én salgótarjáni vagyok. Így aztán négyesben fedeztük fel a világ legrégebb óta lakott faházát, melynek egyik felében a középkori feröeri életet mutatják be, másik felében pedig egy földművelő család lakik, immár 17 generáció óta. Utána sétáltunk egyet az óceánparton, majd elköszöntünk egymástól, én pedig visszatértem Norđragøtába.

A Skansin-erődöt Tórshavn védelmére hozták létre	Tinganes-óváros
Malacpersely helyett birkapersely	A feröeri parlament
Egy elnéptelenedett falu…	…ahová egy magyar MZ-s érkezett

8. nap
Ma az egész napot Mykinesre szántam, ami a legnyugatibb sziget, és arról nevezetes, hogy itt fészkel tömegesen az északi lunda, amit a helyi nyelven puffinnak hívnak. Zsuzsáék segítségével lefoglaltuk a kompot, így reggel tankolás után Sørvágur felé motoroztam, ugyanis onnan indul a hajó Mykinesre. Ott először eltévedtem, az öböl másik partján kerestem a kikötőt, de aztán a túlparton felfedeztem, így gyorsan átmotoroztam oda. A motort letettem a parkolóban, mert Mykinesre csak gyalogosan lehet átmenni, mivel a szigeten nincsenek közutak. Minek is lennének, amikor a kikötő fölött lévő faluban lakik a sziget teljes lakossága, összesen 17 fő, valamint a Mykineshólmur nevű miniatűr szigeten láttam egy farmot, kb. 2 óra járásnyira a falutól, ahová csak egy ösvény vezet, és egy hídon lehet átkelni a főszigetről. Tehát beszálltam a hajóba, ami pár perc múlva el is indult. Számomra meglepő sebességgel ment, felfutott a hullámok tetejére, majd kb. 2 méter szabadeséssel belezuhant a vízbe, mindez 5 másodpercenként ismétlődve.

Tengeribetegeknek nem ajánlom, többen rosszul is lettek az úton. ¾ óra után megérkeztünk egy kis öbölbe, ami nem sokat védett a hullámzástól, úgy kellett elkapni a ritmust a kiszálláshoz, mivel a hajó 2 métert liftezett, de a kapitány mindenkinek segített. Miután mindenki kiszállt, kipakolták a helyi lakosságnak szánt holmit, ami ládákban élelmiszer, valamint deszkák voltak egy építkezéshez. Ezeket egy csúzdán csőrlőzték fel a szikla tetejére, mi pedig egy lépcsőn ballagtunk felfelé, mielőtt még besodorna egy nagyobb hullám az óceánba. A falu elején tábla jelezte, merre található a kirándulóösvény, úgyhogy a többiekkel el is indultam felfelé. A hegytetőn emlékmű állt, előtte egy táblán felsorolva a mykinesi elhunytak nevei, és hogy miben lelték halálukat. Tovább menve egy olyan öblöt pillantottam meg, amitől elállt a lélegzetem. Az öböl partján, a ködbe vesző sziklákon madarak ezrei voltak, sirályok, puffinok, egyéb, általam nem ismert madarak. Mindenki lélegzet visszafojtva fotózott. Továbbmenve egy rendkívül meredek és saras ösvényen elérkeztem egy olyan helyre, ahol drótkötél volt kifeszítve a szikla oldalán. A tériszonyosok innen vissza is fordultak, mert egy 0,5 méter széles ösvényen kellett továbbmenni, ami a függőleges sziklafal oldalába volt vésve, balra a sziklafal és drótkötél, aminek a tartóoszlopai néhol már ki voltak lazulva, jobbra pedig több száz méter mélység, amitől csak egy vékony korlát választott el. Itt másztam lefelé, gondolva arra, hogy ennél hajmeresztőbb hely már nem lesz. Tévedtem.

Ezután egy olyan szakasz következett, ahol kicsit eltávolodott az ösvény a szikla szélétől, viszont rendkívül meredek volt, a ködszitálástól tiszta sár, és már a fűcsomókon kívül nem volt mibe kapaszkodni. Rájöttem, jobban járok, ha a vizes füvön megyek inkább, az kevésbé csúszik. Az ösvénytől kb. 5 méterre a sziklafal, aminek az alja az óceánba ér, az egész domboldal természetesen arrafele lejt, így nagyon kellett vigyázni, meg ne csússzak, mert semmi sem mentett volna meg a lezuhanástól. Így értem el egy hídhoz, ami a Mykineshólmur nevű apró szigetre vezetett. 2 óra gyaloglás után, megkerülve a már említett farmot, elérkeztem egy világítótoronyhoz, ahol már többen pihentek a csapatból. Rövid pihenés, nézelődés után (sokat nem lehetett látni a ködben) elindultam visszafelé, nehogy lekéssem a hajót, mivel az naponta kétszer jár, reggel és délután. A helyieknek van ugyan egy csónakjuk, de gondolom, azt csak vészhelyzet esetén használják. A visszafelé vezető úton többször megálltam pihenni, melegem volt a motorosruhában, egyik kezemben a sisak volt, a másikkal pedig a fűcsomókba kapaszkodva haladtam előre. Viszonylag korán érkeztem vissza a faluba, így maradt időm ott is szétnézni.

Először is letelepedtem egy padra egy házikó előtt, hogy elfogyasszam az ebédem, ami reggel vásárolt kenyér, és vagdalthúsos konzerv volt. Hogy ez a pad a turistáknak volt-e kitéve, vagy a házhoz tartozott, nem tudom. Hamarosan jött a ház tulajdonosa egy talicskával, rám mosolygott, köszöntünk egymásnak, majd ő ment a dolgára, én pedig folytattam az ebédet. Azt már megfigyeltem, hogy itt nem tudok úgy bemenni egy boltba, benzinkútra, hogy rám ne mosolyogjanak, kedvesen meg ne kérdezzék, mit segíthetnek. A feröerieknél kedvesebb, vendégszeretőbb néppel még nem találkoztam, pedig kamionsofőrként Európa legtöbb országát bejártam. Itt tényleg örülnek neki, ha valaki az ő országukat szeretné megismerni, és mindent megtesznek érte, hogy a vendégnek kellemes emlékei legyenek. Ebéd után körbejártam ezt a pici falut, lefotóztam a 100-200 éves kis faházakat, amikben a mai napig laknak, majd leültem egy padra egy ház előtt, és azon gondolkodtam, milyen lehet itt leélni egy életet, ahol összesen 17-en laknak, a külvilággal a kapcsolatot csak a napi 2 hajó, és a helikopter jelenti, amik viharos időben lehet, hogy napokig nem járnak.

Mindent úgy kell ideszállítani, a lakosság a hajóskapitánynál leadja a rendelést, aki a következő járattal leszállítja a kért árut, legyen az élelmiszer, deszka, cement, egyéb használati tárgy. ¾ 5-kor leballagtam a kikötőbe, ahol az óceán morajlásán túl hamarosan meghallottam a hajónknak a hangját. Beszálltunk, majd okulva az ide vezető útból, amikor mindenki tőlem kérte a rókázó zacskót, mivel mögöttem volt egy nagy dobozban, most fogtam a dobozt, és kitettem az asztal közepére, hogy mindenki kedve és hangulata szerint vehessen belőle. ¾ óra múlva szerencsésen kikötöttünk Sørvágurban, ahol a motoromat természetesen ugyanúgy találtam, mint ahogy reggel otthagytam. Felvettem a sisakom, mikor egy kis társaság odajött, egy srác pedig megkérdezte, hány éves a motorom. Mondtam, hogy 29 éves, Kelet-Németországban gyártották, és Magyarországról jöttem vele. Kiderült, a srác chemnitzi, és lelkesen magyarázta a feröerieknek, hogy ezt a motort az ő szülővárosa mellett gyártották közel 30 éve. Nagyon tetszett neki, hogy itt Feröeren láthatott egy MZ-t. Elbúcsúztunk egymástól, majd jól átázva elindultam vissza Norđragøtába.

Puffin	Nyaraló Mykinesen
Mykines fűtetős házai	Mykines fűtetős házai
Mykines fűtetős házai	Mykines fűtetős házai
Hajónk Mykinesen	A mykinesi kikötő
Mykines ködbe vesző szikláit folyamatosan ostromolja az óceán

9. nap
Reggel iszonyatos viharra ébredtem, legalábbis nekem úgy tűnt, de Géza mondta, volt itt már 200 km/h feletti szél is. Úgyhogy visszafeküdtem, és elkezdtem olvasgatni Lantos Gábor: 100 nap északon című könyvét, amiben a Turi családról is ír a feröeri részben. 10 óra után kimentem reggelizni, ahol friss pirítós, felvágott, makrélakrém várt rám. Reggeli után leültünk tévézni. Aggódva kérdeztem Gézát, ilyen időben lesz-e meccs, ugyanis ma a Vikingur-AB Tórshavn meccs megnézése volt betervezve. Géza megnyugtatott, hogy a meccset mindenképpen megtartják, ő pedig hamarosan el is indult a pályára, mi pedig kicsit később követtük őt. Úgy volt, hogy autóból nézzük a meccset, de ha nem lesz olyan hely, ahonnan látni lehet, akkor ki kell szállnunk, így vittünk esőruhát is. Szerencsére találtunk helyet, ahonnan ráláttunk a pályára, így autóból tudtuk követni a meccset. Az eső rendületlenül esett, a szél olyan volt, hogy a labda a kirúgás után a levegőben visszafordult, mint egy bumeráng. Ilyen szélben képtelenség volt kiszámítani a labda útját.

Az első félidő végére az AB vezetett 2-0-ra, mivel a szél erősen a Vikingur kapuja felé fújt, de a második félidőben sikerült a Vikingurnak egyenlítenie, közben azért a szélirány is változott, most már oldalról fújt, így bőven volt dolga a labdaszedőknek, pl. Döncinek, aki a pálya széléről követte az eseményeket. Meccs után hazamentünk, Zsuzsa ebédet készített, mi pedig tévéztünk. Ebéd után összepakoltam a cuccomat, beöltöztem esőruhába, majd a búcsúzás következett. Boldog voltam, hogy megismerhettem ezt a kedves, vendégszerető családot, csodás 4 napot töltöttem náluk. Megbeszéltük, mindenképp találkozunk még, ha máskor nem, jövő októberben, amikor a feröeri csapat Magyarországon fog játszani. Mindenképp elmegyek a meccsre, hogy ennek a pici országnak is legyen szurkolója a távoli Magyarországon, sőt a Gjógvban vásárolt feröeri zászlómat is magammal fogom vinni. Természetesen e-mailen addig is tartjuk a kapcsolatot. Hatalmas szélviharban indultam Tórshavn felé, egy idő után már nem is mertem 60 km/h-nál gyorsabban menni, mert egy széllökés úgy átdobott az út másik oldalára, hogy magam is elcsodálkoztam. Így értem a kikötőbe, ahol kiadták a kabinjegyet, majd mondták, menjek a sor elejére, ott már lesznek motorosok. Előregurultam, tényleg volt ott kb. 20 motor, beálltam én is közéjük, aztán leállítottam a motort. Síri csönd, mindenki engem néz. Gyorsan hátranéztem, azt hittem, a szél lefújta valamelyik csomagomat, és azért néznek.

Levettem a sisakom, először egy német és egy dán motoros jött oda, elkerekedett szemmel néztek, alig hittek a szemüknek, hogy egy magyar rendszámú MZ-t látnak itt Feröeren. Folyamatosan azt mondogatták, ez fantasztikus, ilyen nincs. Kattogtak a fényképezőgépek, jöttek más dán és norvég motorosok, a német srác lelkesen mesélte, ezt a motort a szülővárosa mellett gyártották, kiderült, ő is chemnitzi, mint a másik srác Sørvágurban. Kérdezte, sokat kellett-e szerelni? Mondtam, elszakadt a fordulatszámmérő bowdenje, más nem volt vele, ezt pedig már csak otthon fogom kicserélni. Megtudtam tőle, hogy annak idején az exportra szánt motorok sokkal komolyabb minőségellenőrzésen estek át, a hazaiak jóval gyengébb minőségűek voltak. Az először odajövő dán motorosnak is volt MZ-s tapasztalata, mondta, állandó gyújtás gondjai voltak, de aztán tett rá elektronikusat, utána már nem kellett hozzányúlni. Miután mindenki kicsodálkozta magát, én is szétnéztem a motorok között. Volt egy norvég oldalkocsis BMW, amivel már szinte az egész világot bejárták, kazah, kirgiz, pakisztáni, távol-keleti, mexikói, alaszkai, és sok egyéb matricával volt díszítve.

Rajtam kívül mindenki Izlandról jött, mondták, ott is ugyanilyen idő volt, orkán erejű szél, sajnos több motoros balesetet is láttak, egyszerűen lefújta őket az útról a szél. Hamarosan megérkezett a Norröna nevű hajó, a repülőn kívül ez az egyetlen kapcsolat a kontinenssel, és végeláthatatlan sorokban jöttek lefelé az autók. Amikor elfogytak, mi motorosok mentünk fel először. Lerögzítettem a motorom, megkerestem a kabinom, lecuccoltam, majd kimentem a fedélzetre, hogy elbúcsúzzam ettől a csodálatos országtól, ahol annyi álomszép dolgot láttam, és kedves emberrel találkoztam. Sokáig néztem Tórshavn fényeit, és elhatároztam, hogy ide még mindenképpen vissza kell jönnöm, hisz annyi mindenre nem maradt idő ez alatt a négy és fél nap alatt.

Világjáró norvég BMW…

…és egy magyar MZ a hajón

10. nap
A mai nap hajózással telt. Folytattam a túrabeszámolót, amit a szigeteken kissé elhanyagoltam, majd délben megebédeltem. Most nagyobb volt a választék, mint idefelé jövet, én húspogácsát ettem tepsiben sült krumplival. A hajón rengetegen voltak, olasz, német turistacsoportok. Délután elmentem a boltba, vettem feröeri söröket, meg még néhány ajándékot az otthoniaknak. Mivel a hajó vámmentes terület (Feröer nem tagja az Európai Uniónak), így itt minden olcsóbb, mint a szigeteken. A fedélzeten felfedeztem néhány kisebb medencét, de ilyen időben senkinek nem volt kedve fürdeni, mivel folyamatosan fújt a szél, és elég sűrűn esett is. Délután újra láttam távolról a Shetland-szigeteket, de sok mindent nem tudtam kivenni a parton ilyen távolságból. A szél egy kicsit gyengébb volt, mint idefelé jövet, de azért így is ringatózott a hajó.

Távolról lehetett látni a Shetland-szigeteket

11-12. nap
Reggel összepakoltam, majd amikor kinyitották a rakteret, levittem a motorhoz a cuccaim. Utána felmentem az emeletre, újra szét akartam nézni a boltban, de már zárva találtam. Jó lett volna venni legalább egy üveg vizet, mert már nagyon szomjas voltam, de aztán találtam egy automatát, így ez a probléma megoldódott. Felmentem a fedélzetre, ahol volt egy fedett rész, onnan nézelődtem, mikor fogjuk végre meglátni a partokat. Az ég fekete volt, azon nem csodálkoztam, hogy fújt a szél, mert tengeren szinte mindig fúj, de az esőből már kezdett elegem lenni. Titokban arra számítottam, hogy a kontinensen végre napsütésben fogok motorozni, de úgy tűnt, ebből semmi nem lesz. Lassan elérkezett a kikötés ideje, de még csak nem is lehetett látni a partokat. Összefutottam a dán motorosokkal, akik a kikötőben fotóztak engem, mutatták a képeket, jól mutatott a felpakolt MZ a BMW GS-ek, és Honda Afrika Twinek mellett. Azt mondták, otthon meg kell majd mutatni a képeket az ismerősöknek, mert ha csak elmesélnék, hogy magyar MZ-t láttak Feröeren, senki nem hinné el nekik.

Jó 2 óra késéssel kötöttünk ki, mire befordult a hajó a kikötőbe, egy pillanat alatt elfújta a szél a viharfelhőket. Leszállás után rögtön meg is álltam az idefelé már kinézett ócenárium mellett. Már a kasszánál is sor állt, bent is sokan voltak, de így is megérte bemenni, mert tényleg nagyon sok tengeri élőlény volt hatalmas akváriumokban. Láttam csikóhalakat, amik meglepően kicsik voltak, polipot, amint éppen etették, valamint olyan halakat, amiknek a mellúszóik olyanok voltak, mintha lábai lennének, és ezeken sétálgattak az akvárium alján. Az egész csúcspontja pedig a 4 emelet magas akvárium volt, itt a különböző szinteken élő halakat lehetett megfigyelni a talajszinttől a vízfelszínig. Voltak cápák is, amik jól megfértek a többi hallal. Másfél óra nézelődés után elindultam hazafelé, a városból kiérve olyan oldalszél volt, hogy 2-3 méterekkel dobta arrébb a motort. Próbáltam tartani a 60 km/h-s tempót, görcsösen szorítottam a kormányt, rádőltem a tankra, de így is nagyon féltem, hogy nekicsap valamelyik mellettem elhaladó autónak. Már nagyon elegem volt, azon gondolkodtam, megállok, és megvárom, amíg csillapodik a szél, de ha nem fog, napokat mégsem várhatok. Mentem inkább tovább, bízva abban, hogy egyszer vége lesz ennek, csak kitartás kérdése. Aalborg után valóban lecsendesedett 100 km/h alá, így én is visszaállhattam a 90-es tempómra.

Németországba átérve újra esni kezdett, mire Hamburg környékére értem, be is sötétedett, így kis gondolkodás után úgy döntöttem, nem állok meg a kempingnél, inkább megyek tovább. Sötétben, viharban nem esett jól a sátorral bíbelődni, meg az utóbbi napokban már hozzászoktam a jó meleg szobához. Éjfél után értem Berlinbe, az egészben az volt a legmeglepőbb, amikor egy útfelbontásnál lévő 50 km/h-s táblánál sebességet mértek hajnal 1 órakor. Én végig betartottam a sebességhatárokat, büntetésre nem akartam költeni, más meg nem nagyon járt arra, így a rendőröknek nem sok bevételük lehetett. Berlin után megtankoltam egy autópálya benzinkútnál, ahol megkérdezte a kutas, merre tartok? Mondtam, hogy a Feröer-szigetekről tartok hazafelé Magyarországra egy MZ-vel. Ezt neki látnia kell, mondta, és otthagyva mindent, kijött megnézni a motoromat. Dicsérte a motort, egyszerű, könnyen javítható, elektronika csak a legszükségesebb van benne. 

Most egy másik határon, Olszynánál léptem be Lengyelországba, közben kivilágosodott, az eső és a szél megszűnt, így végre levehettem az esőruhát és napsütésben motorozhattam. Ha már itt voltam, úgy döntöttem, hazáig már nem fogok megállni, csak a tankolásokra, nappal úgysem tudnék rendesen aludni. Hazafelé már végig autópályán mentem Lengyelországban, Krapkowicéig 4 Plz volt Wroclawtól, ami kb. 300 Ft. A rövid cseh szakaszt most is megállás nélkül átütöttem, majd Szlovákiában, Kremnicán megtankoltam, innen pedig már csak egy jó másfél óra maradt hazáig. Így sikerült 25 óra alatt letudnom az 1650 km-t, ami kifelé jóval kényelmesebb tempóban 3 napig tartott.

A hal, amelyik sétálni is tud

A 4 emelet magas akvárium egyik szintje

Végszó
Az egész utam során úgy éreztem, mindenki segíteni akar nekem, akár a kontinensen, akár a szigeteken voltam. Semmi rossz dolgot nem tapasztaltam, egyedül az időjárással kellett megküzdenem. A feröeri időjárásra felkészültem, az a néhány útleírás, ami magyarul megtalálható az interneten, mind ködös, hideg, esős időről számol be, de a kontinensen azért jobb időre számítottam. Az útra túl sok előkészületet nem tettem, előző héten elolvastam néhány útleírást, és kigyűjtöttem a látnivalókat, amiket szeretnék majd megnézni. A motorom mindenkiből elismerést váltott ki, különösen a németekben és a lengyelekben ébredt fel a nosztalgia, hisz valamikor ők is MZ –vel motoroztak. Az út előtt elvittem a motort Bambi mesterhez átnézésre, aki felújította a hátsó lengéscsillapítókat, kicserélte a kilométeróra bowdenjét, és a hátsó gumit. Pótalkatrésznek vittem magammal gyújtógyertyát, megszakítót, kondenzátort, valamint az út előtt vettem egy gyújtótrafót, kuplungbowdent, gázbowdent, ez utóbbit még itthon ki is cseréltem.

Szerszámkészletet a gyárit vittem, volt nálam gumiragasztó készlet és egy tömlő, valamint betettem egy kalapácsot, amivel nem tudom, mit kalapácsoltam volna, de így legalább megvolt a látszata a felkészülésnek. Műszaki problémaként a 3967 km alatt egy fordulatszámmérő bowden szakadás és egy izzó csere jött elő, valamint az említett tükörtörés, de az az én hibám volt. Sem szállást, sem hajót nem foglaltam előre, munkám miatt sok a bizonytalanság, ezért nem is szóltam másnak, hogy tartson velem, nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni másokat, ha mégis csúszna az indulás. Volt, aki őrültnek tartott, hogy egy ilyen öreg motorral nekivágtam egy ilyen hosszú útnak egyedül, más nem hitte el, hogy motorral mentem. Sokan csodálkoztak, hogy nyaralni is északra mentem, amikor egész évben Skandináviát járom, de aki megismerte és megszerette az északi vidéket, az nem tud többé szabadulni tőle. A sziget és nyaralás szavakról mindenkinek fehér homokos tengerpart, 35 fok, és pálmafák jutottak eszébe, de ez a nyaralás nem erről szólt. Helyette megismertem egy csodás kis országot, nagyon kedves, vendégszerető emberekkel, akik a zord környezet ellenére vidáman élnek mindentől távol az óceán közepén.

Fuvaros
2014.10.23.
www.mzclubhungary.com