Barangolás a sarkvidéken, a számik, a rénszarvasok, és az éjféli nap birodalmában
Előszó
Az idei túra célja a számi nép megismerése volt. Bár a magyar nyelvben inkább a lapp kifejezés terjedt el, ők magukat számiknak nevezik, és jobban örülnek neki, ha mások is ezt a kifejezést használják. A számik Norvégia, Svédország, Finnország sarkvidéki területein élnek, valamint Oroszországban a Kola-félszigeten. Lélekszámukat 70-80 ezerre becsülik, pontos számot nem tudni, mert óriási területen elszórtan élnek. Megélhetésüket a rénszarvastartás, földművelés, aranymosás és a halászat biztosítja. Nyelvük a finnugor nyelvcsaládhoz tartozik, 9 nyelvjárást beszélnek, amik számomra teljesen különbözőknek tűntek.
Saját országot sosem akartak, soha nem háborúztak senkivel, élték a békés életüket, küzdve a zord természettel. Életmódjuk a rénszarvastartás köré épült, nyáron északra vándoroltak a tengerpartra, télen pedig a kontinens belsejében lévő téli szálláshelyeikre. Annak idején Skandinávia délebbi területein is éltek, de az állandó sanyargatások miatt összepakolták a rénszarvasaikat, és elköltöztek a sarkvidékre, ahol kevésbé háborgatták őket. Régebben sokszögletű sátrakban éltek, amik hasonlítottak az indiánok sátraihoz, de manapság már inkább faházakban élnek, és rénszarvasszán helyett motoros szánt használnak a közlekedésre.
Tehát elhatároztam, hogy az idén ezt a kissé titokzatos, nomád népet szeretném meglátogatni.
1. nap
Előző nap összepakoltam, így reggel 8 órakor már csak fel kellett pattanni a motorra, és irány a nagyvilág. Várnak rám új tájak, országok, emberek. Bár kis Oroszország kivételével már valamennyi országban jártam kamionnal, de most olyan helyekre szerettem volna eljutni, amiket eddig még nem láttam.
Éjjel eshetett az eső, mert az út még vizes volt, az ég pedig felhős, de átérve Szlovákiába rögtön kisütött a nap, és felszáradt az út. Zólyomban (Zvolen) találkoztam Pista barátommal, aki Hondájával egész Litvániáig elkísért, így Zólyomból már együtt mentünk tovább Besztercebánya (Banska Bystrica) irányába, hogy kikerüljük a Zólyom és Garamszentkereszt (Ziar nad Hronom) közötti rövid fizetős szakaszt. Besztercebányáról Martin felé folytattuk utunkat egy jó nagy hegyen át, ahol az út minősége kiváló volt, és jól lehetett döntögetni a motort a kanyarokban. Martin után a Vág völgyében haladtunk tovább, majd Zsolna (Zilina) előtt megálltunk ebédelni. Valami szlovák specialitást akartunk enni, ha már Szlovákiában vagyunk, de mivel az étlap szlovákul volt, és a felszolgáló hölgy sem beszélt idegen nyelven, így én egy juhtúrós sztrapacskát rendeltem, mert ezt el tudtam mondani szlovákul is, Pista pedig pörköltet knédlivel. Mivel Pista már sokszor járt Finnországban, ezért ellátott jó tanácsokkal, hogy mi az amit nem szabad kihagyni, ha már arra jár az ember. Ebéd után folytattuk utunkat Cadca felé, majd hamarosan átértünk Csehországba. Csehországnak csak egy kis csücskét érintettük, így ezen a 35 km-es szakaszon nem is álltunk meg, csak miután már átértünk Lengyelországba. Itt egy rövid pihenőt tartottunk, majd a következő megállónk már Czestochowa előtt volt. Az idő már 19 óra körül járt, így elkezdtünk kempinget keresni. Czestochowa egy csendes mellékutcájában találtunk is egyet, így itt letáboroztunk. Ahogy letettem a sátrat, két kutya rögtön acsarkodva egymásnak esett, így fogtam a cókmókom, és átköltöztem a kemping egy csendesebb sarkába. Mivel előző éjjel nem sokat aludtam, így vacsora nélkül rögtön bebújtam a hálózsákba, és már aludtam is.
Egy újabb túra kezdete
2.nap
Reggel gyönyörű napsütésre ébredtünk. Úgy döntöttünk, hogy ma napközben megnézzük Czestochowát, aztán estefelé elmegyünk Łódźig, ami csak 135 km-re van. Nem kellett sietnünk, mert 3 napunk volt arra, hogy felérjünk Gdyniába, ahol Pista finn barátaival kellett találkoznunk.
Mivel Pista sok más nyelv mellett lengyelül is jól beszél, ezért megkérdezte az egyik ajándékboltost, hogy miről nevezetes Czestochowa, mit érdemes itt megnézni. A hölgy csodálkozott a kérdésen, és azt mondta, hogy ez olyan nevezetes város, amit a világon mindenhol ismernek. Hamarosan aztán mi is megtudtuk, hogy miért. Elsétáltunk a bazilikába, ahol most tartották a Katolikus Ifjúsági Világtalálkozót, így rengeteg fiatal volt a világ minden tájáról. Természetesen magyarokkal is találkoztunk. Körbesétáltuk a bazilikát, ahol nagyon sokan voltak. A bazilika egyik termében ki volt állítva egy híres Szűz Máriát ábrázoló kép, az udvaron pedig afrikai fiatalok adtak elő egy vallási táncot.
Ezután elsétáltunk a városközpontba, ahol egy hangulatos vendéglőben megebédeltünk. Utána visszamentünk a kempingbe, ahol összepakoltunk, és az autópályán elindultunk Łódź irányába. Egy kis utcában megkerestük a kempinget, amiről kiderült, hogy nem is kemping, hanem kemping-szerviz, azaz ők csak lakóautók javításával foglalkoznak, de a tulajdonos nagyon segítőkész volt, és elmagyarázta, hogy nem messze innen van egy valódi kemping. Meg is találtuk egy tó partján, de itt meg azzal szembesültünk, hogy csak lakókocsival lehet használni, vagy pedig faházakat lehet bérelni, de sátorozni, azt nem lehet. Hogy miért, azt nem értettük. De kaptunk egy újabb címet, ahol rugalmasabbak voltak, és bár ebben a kempingben sem szokás sátrazni, itt megengedték nekünk.
Este hatalmas buli volt a kemping területén, grillparti, élőzene, tánc.
Czestochowában tartották a Katolikus Világifjúsági Találkozót
Próbáltam szóba elegyedni a helyiekkel
3.nap
Reggel a recepciós srácnak megmutattam a motort, mert nagyon tetszett neki, és tőle tudtam meg, hogy Lengyelországban inkább a régebbi típusú Mz-ket forgalmazták, ETZ-k nem nagyon voltak. Aztán összepakoltunk és elindultunk a kikötő felé. A mai nap inkább a haladásról szólt, nem terveztünk semmilyen programot. Łódź után egy büfében megreggeliztünk, én egy mega-hamburgert kértem, ami akkora volt, mint a tányér.
Ma minden tankoláskor odajött valaki, hogy szép a motor, merre megyek vele, nem-e adom el. Mondtam, hogy Lappföldre megyek vele, de nem adom el, mert már hozzám nőtt, meg egyébként is, akkor mivel folytatnám a túrát.
Délután újra megálltunk egy vendéglőnél, ahol halat rendeltem valami szósszal. Étlap csak lengyel nyelvű volt, így nem tudtam, hogy milyen lesz, de nem csalódtam, mert nagyon finomra késztették.
Késő délután megálltunk Tczewben, ahol távolról megnéztük, és lefotóztuk a várat.
Este a gdanski kempingben aludtunk, ami már szinte teljesen tele volt, alig találtunk helyet. Egy Honda Gold Winges társasággal megcsodáltuk egymás motorjait, ők az MZ-t, én meg a minden extrával felszerelt cirkálóikat.
Egy útszéli vendéglő, ahol nagyon finom halat sütnek.
Vár Tczewben
4.nap
Reggel 8-kor indultunk a kempingből, mert 9-kor fut be a finnek hajója a gdyniai kikötőbe. Pont 9-re értünk oda, így nem kellett sokat várni a finn motorosokra, akik nagyon komoly túraendurókkal, valamint 2 sportmotorral voltak, sőt hoztak magukkal szervizautónak egy kisteherautót is. A kikötőben kint voltak a rendőrök, rögtön lett is gond a finnekkel, jogosítvány otthonhagyás, stb, így 3 motor rögtön felkerült a teherautó platójára. Először azt akarták, hogy a mi motorjainkat tegyük fel a platóra, mert azok kisebbek, és jobban elférnek, mi meg menjünk a nagy motorokkal.
Én tartottam a nagy motoroktól, ismeretlenek, nehezek, törött ujjal nem biztos, hogy meg tudtam volna tartani, így feltettük Pista Hondáját, és még 2 finn motort.
Mivel már dél körük járt az idő, mire végeztünk, így Sopotban, ami egybe van épülve Gdanskkal és Gdyniával, elmentünk ebédelni.
Ebéd után Sztutowoba mentünk, ahol egy náci koncentrációs tábor volt. Döbbenetes.
Utána Malbork felé mentünk, ahol a várat már csak kívülről tudtuk megnézni, mert bezárt, mire odaértünk. Kívülről lefotóztuk, majd folytattuk utunkat Olsztyn felé, mert a finneknek ott volt lefoglalva a szállásuk. Közben besötétedett, az út vizes volt, így lassabban tudtunk haladni. Este 10 körül értünk Olsztynba, a többiek elfoglalták a szállásukat, én pedig megkerestem a kempinget.
A malborki vár, amit már csak kívülről tudtunk megnézni
5.nap
Reggel a szállodánál találkoztunk, aztán elindultunk Gierloz irányába, de előtte még megálltunk egy kis faluban, hogy megnézzünk egy nagyon szép, díszes templomot.
Gierlozba érve leparkoltuk a motorokat, és elindultunk egy erdős részen, hogy megnézzük Hitler főhadiszállásának maradványait, ahonnan annak idején a Szovjetunió megszállását irányították. Az épületek falai többnyire ki voltak dőlve, valószínűleg szétbombázták őket, bár én nem tudom, hogy milyen bomba képes ezeket a 4-5 méter széles vasbeton falakat ledönteni.
Ezután elindultunk az orosz határ felé, ugyanis a ma estét már Kalinyingrádban akartuk tölteni. A határ előtti utolsó városban megebédeltünk, majd elértük az orosz határt, ahol hosszú bürökrácia vette kezdetét. A lengyel oldalon még gyorsan végeztünk, de az orosz oldalon több, mint egy órát töltöttünk, pedig senki nem volt előttünk. Amikor végeztünk, mi Pistával a kis motorokkal elindultunk Kalinyingrád felé, Ozersken keresztül. A határ után rossz, macskaköves utak, szegénység, kóbor kutyák fogadtak minket. Kiérve a főútra megtankoltunk, majd folytattuk utunkat Kalinyingrád felé. A város előtt találkoztunk a többiekkel, és innen már én vezettem a sort, mert én tanultam oroszul annak idején, így legalább a cirill betűs feliratokat el tudtam olvasni. Éjfél felé járt, mire megtaláltuk a hotelt. Mivel már későre járt, és annak ellenére, hogy egy nagyon elegáns hotel volt a belvárosban, nem volt drága, ezért úgy döntöttem, hogy én is itt éjszakázom. Este ittunk egy sört a bárban, meséltem az eddigi túráimról, majd hajnal 1 körül aludni tértünk.
Megnéztünk egy szép templomot az egyik faluban
Szétbombázott bunker az erdő mélyén- nem spóroltak az anyaggal
Harci járművekkel is lehetett utazni
6.nap
Ma körbejártuk Kalinyingrádot. Tipikus orosz város, olyan, mint amilyenek a nagy Oroszországban vannak. Itt azért látni a fejlődést, nincs akkora szegénység, mint a környező falvakban. Ugyan el van vágva az anyaországtól, de nincs magára hagyva, ugyanis stratégiai jelentősége van, mert így a balti államok kiválása után is maradt az oroszoknak kijáratuk a Balti-tengerre. Jó pár pravoszláv templomot láttunk, aranyozott hagymakupolával. Engem érdekeltek volna közelebbről is, de a többiek nem álltak meg, így én is mentem velük, alkalmazkodva hozzájuk.
Ami a többieket is érdekelte, az egy harcászati múzeum volt a Pregolya folyó partján. Itt ki volt állítva egy harci repülő és egy igazi tengeralattjáró is, valamint külön a torpedói és a merülőbombáik.
Kalinyingrád után elindultunk a litván határ felé a Neringa Nemzeti Parkon keresztül. Csodás erdős részen motoroztunk, hosszú egyenesek, tempós, nyújtott kanyarok, és a fák között beszűrődött a napfény. Nagyon élveztem.
Itt értük el az orosz- litván határt, ahol volt előttünk pár autó. A határátkelés egy fél délutánt elvett a túrából, mert minden létező személyes- és járműadatot be kellett regisztrálni 100 helyre. Közben jöttek lett Gold Wingesek megcsodálni az MZ-t. Ők nem ismerték a motort, Lettországban nem voltak MZ-k de a matricán lévő IFA felirat ismerős volt nekik.
Amikor végre végeztünk, meg is álltunk az első városban, Nidában ebédelni egyet. Ebéd után folytattuk utunkat Jurmala felé, a finneknek ugyanis ott volt lefoglalva a szállásuk. Egy folyón át kellett kompoznunk, de ezért nem kellett fizetni. Lehet, hogy a kompdíj benne volt abban az 5 Eur-ban, amit a határon kellett fizetni a nemzeti parki út használatáért.
Átléptük a litván- lett határt, és már éjfél volt, mire Jurmalába értünk, ami Rigának, a fővárosnak az üdülőövezete a tengerparton. A többiek bejelentkeztek a hotelbe, én pedig megkerestem a kempinget.
Pistával még Litvániában elváltak útjaink, ő még szétnézett Litvániában, aztán elindult Kelet-Lengyelország felé.
Harci repülő
Tengeralattjáró
Megérkeztük Litvániába
7. nap
Ma körbejártuk Rigát, majd folytattuk utunkat Észtország felé. Elég tempósan tudtunk haladni, így végre sok lassú haladás után ki tudtam égetni az olajat a kipufogóból.
Még Lettországban megálltunk egy kávézónál, de rengetegen voltak, így azt beszéltük meg, hogy Észtországban, Pärnuban állunk meg ebédelni. Közben elkezdett esni az eső, és amíg az esőruhát húztam magamra, feltettem a sisakom a kísérőautó platójára. Mire végeztem, akkor láttam, hogy a kísérőautó elment a sisakommal. Gyorsan szóltam az egyik finn motorosnak, hogy hívja Pekkát, a kísérőautó sofőrjét, mert itt maradtam sisak nélkül. 2 perc múlva Risto már jött is a sisakommal. Meg is fogadtam, hogy ezentúl csak olyan helyre teszek valamit, ami nem tud elmozdulni.
A határ után, Pärnuban megálltunk egy gyorsétteremnél, ahol egy akkora falafelt ettem, hogy másnap reggelig nem is volt gondom az étkezésre.
Kértem a többieket, hogy nézzük meg Pärnut, így az elkerülő út helyett keresztülmotoroztunk a városon, megnézve sok régi, fából készült házat.
A következő megállónk már Haapsalu volt, a többiek itt foglaltak szállást. Én beütöttem a navigációba a legközelebbi kemping címét, de az egy magánházhoz vitt. Próbálkoztam a következővel, de itt sem találtam kempinget. Egy helyen garázst építettek, itt megkérdeztem, merre van a kemping, de ők sem tudták, ellenben megengedték, hogy az udvaron felverjem a sátram.
Finn barátaimmal
8.nap
Ma az ébredés és sátorbontás után azzal szembesültem, hogy leeresztett a motor kereke. Felfújtam, és úgy tűnt, hogy tartja a levegőt, legalábbis nem eresztett le egyből. Úgy voltam vele, hogy egyelőre nem szedem szét, legfeljebb majd naponta fújok bele.
Timo barátom üzent, hogy 11-kor indulnak a szállodából, így volt időm szétnézni Haapsaluban. Bemotoroztam a városközpontba, ahol találtam egy RIMI szupermarketet, így itt bevásároltam a mai napra. Mivel volt még időm, ezért elmentem a vasútállomásra, amit már tegnap kinéztem, csak akkor a szakadó esőben nem akartam megállni. Mára viszont visszatért a szép, napsütéses idő, így végig tudtam nézni az állomáson kiállított régi mozdonyokat.
Haapsalu egy gyönyörű tengerparti üdülőhely, így én is lementem a tengerpartra, és egy padon elfogyasztottam a reggelimet.
11-kor találkoztam a többiekkel a hotelnél, ahol felajánlottam Anttinak, hogy próbálja ki az MZ-t, mert már többször említette, hogy mennyire tetszik neki a retro feeling. Kicsit instabilnak érezte a Honda után, de azért tetszett neki. Délelőtt megálltunk a tengerparton egy hotelnél inni egy kávét. Ezeknek a balti államoknak is csodálatos tengerpartjaik vannak, csak nincs az a zsúfoltság, mint a mediterrán tengerpartokon.
Kávézás után mentünk tovább Tallin felé, de a város előtt 20 km-rel leeresztett a hátsó kerék. Pakolászással, mindennel együtt 20 perc alatt kicseréltem a tömlőt, a többiek pedig megtapsoltak, pedig egyáltalán nem siettem vele. Ezután én előrementem a kikötő felé, a többiek meg az út szélén megvárták a kísérőautót. A kikötő előtt megtankoltam, feltöltöttem a tartalék kannát is benzinnel, és vettem 2T olajat.
A kikötőbe érve megvettem a hajójegyet, és közben a többiek is befutottak. Jó lett volna megnézni Tallin óvárosát, mert azt mondják, hogy nagyon szép, de sajnos nem maradt rá idő, mert a többieknek már le volt foglalva a 17.30-as hajó. Kb. 20 percet még vártunk a terminál előtt, néztük, ahogy jönnek, mennek a hatalmas kompok a kikötőben, és beszélgettünk egy matrózzal, aki egy csodálatos vitorlás hajón szolgált. Amikor bementünk a terminálba egyből mehettünk fel a hajóra. Megmutatták, hogy hova álljunk, és a motor rögzítésével sem kellett foglalkoznunk, mindent megcsináltak a matrózok. A többiek kajajeggyel foglalták a hajót, így ők elmentek ebédelni, én pedig leültem a bárban, ahol élőzenével szórakoztatták a közönséget. Mivel szép napos idő volt, így rengeteg vitorlás úszott a tengeren.
Kikötés után elbúcsúztunk egymástól, és én Timoval elindultam Turku felé, hogy nála éjszakázzak. Éjfél elmúlt, mire Turkuba értünk. Este még beszélgettünk Timoval, és ellátott jó tanácsokkal. Kérdeztem, hogy mennyi a valószínűsége, hogy vadkempingezésnél befekszik mellém egy medve a sátorba. Azt mondta Timo, hogy a medvék és a farkasok inkább az orosz határ mentén gyakoribbak, de azért kaját ne hagyjak a sátorban, mert annak a szagára jönnek.
Ezzel a hajóval mentünk Finnországba
Megérkeztem Finnországba
9. nap
A finom reggeli után Timo még segített megtervezni az út finnországi részét, aztán elbúcsúztam tőle, és immár egyedül folytattam az utamat.
Először is megnéztem a turkui várat, és három múzeumhajót, a Keihassalmi aknarakót, a Sygin háromárbócost, és a Suomen Joutsen vitorlást. Ezután a Turkui Katedrális következett, ami a XIII. században épült, és a finnek nemzeti szentélye, majd Helsinki felé vettem az irányt, szép nyírfaerdőkkel szegélyezett, kanyargós mellékutakon át.
Helsinkiben megnéztem a Nemzeti Múzeumot, ahol az ókortól kezdve napjainkig mutatták be a finnek életét. Volt egy külön terem, ahol a számik életét, és használati tárgyait mutatták be. Itt meg lehetett nézni egy filmet a számik életéről, ahogy a rénszarvasaikat gondozzák. Ez engem különösen érdekelt, mert mint már említettem, a túra egyik célja a számi nép, Európa utolsó nomád népének a megismerése volt. A múzeum után körbemotoroztam Helsinkit, ami egy nagyon hangulatos város. Macskaköves utcák, nagyon régi villamosok, természetesen szépen felújítva, parkok, piknikező családok, és a kikötőből folyamatosan jöttek-mentek a sétahajók.
Az idő továbbra is szép napsütéses volt, ezért úgy döntöttem, hogy ma még felmegyek Jyvaskyláig, és ott éjszakázom.
A turkui vár
A Suomen Joutsen múzeumhajó
10.nap
Reggel szép napsütésre ébredtem, majd reggeli után elindultam északnak, mert ma el akartam menni az Északi-Sarkkörig, ami több, mint 500 km távot jelentett. Ahogy haladtam észak felé, egyre ritkultak a települések, és a következő nagyobb város már Oulu volt. Sajnos az időjárás változékonyabbra fordult, a szép napsütést időnként egy-egy rövid zápor szakította meg.
Ouluba érve megkerestem a Tietomát, ami egy érdekes interaktív kiállítás, és egész Skandinávia legnagyobb tudományos múzeuma. Több, mint 2 órát töltöttem benne, és akkor is csak azért jöttem ki, mert már záróra volt. Volt benne egy ásványmúzeum, volt, ahol például az emberi hajszálat, és különböző polleneket lehetett megnézni több ezerszeres nagyításban, volt csillagászati terem, ki lehetett próbálni, milyen 2 joystick segítségével irányítani a marsjárót, valamint egy teremben bemutatták a sarki fényt, bár azt én már élőben is láttam.
Ami újra lenyűgözött, az a 3D-s IMAX mozi volt. Egyszer már láttam ilyet Németországban, ott a tengeri élővilágot mutatták be, itt pedig a rágcsálók életét. Bár finnül ment a szöveg, de így is nagy élmény volt.
Ezután meg akartam nézni Ranuában a vadasparkot, ahol a sarkvidéki állatokkal lehet találkozni, de már annyira elment az idő Ouluban, hogy úgyis bezárt volna, mire odaérek. Így hát Rovaniemi felé vettem az irányt, ahova este 9-re meg is érkeztem. A kempingben odajött egy norvég házaspár, hogy megnézze, és lefotózza a motort, mert ilyet még nem láttak. Kiderült, hogy ők is nagy veterán motor rajongók, és van egy olyan Kawasakijuk, amiből csak az az egy van Norvégiában. Elmondták, hogy olyan helyen laknak Észak-Norvégiában ahol már semmi nincs, csak a tenger, egyetlen út vezet oda, amit télen lezárnak, így hosszú időre el vannak vágva a külvilágtól.
Fakírágy- saját felelősségre ki lehetett próbálni
A lenyűgöző sarki fény
11.nap
Ma reggel belekerült a bélés a motorosruhába, mert ahogy egyre északabbra mentem, a levegő is egyre hűlt.
Délelőtt elmentem, hogy megnézzem az Arcticumot Rovaniemiben. Ez a múzeum elsősorban a számik, de a többi sarkvidéki nép életét is bemutatja. Számomra nagyon érdekes volt, mert mindig is kíváncsi voltam rá, hogy hogyan tudnak megélni az emberek ilyen nehéz körülmények között, ennyire távol mindentől.
Mivel a számik hatalmas területen, elszórtan élnek, ezért különböző népviseletek, szokások, nyelvjárások alakultak ki. Itt össze lehetett hasonlítani a különböző nyelvjárásokat, bemutatták a számik, inuit eszkimók, evenkik, csukcsok, nyenyecek, jakutok mai és régi életét, használati tárgyait, valamint a sarkvidék állatvilágát és geológiáját. Filmeket is vetítettek, amikből a számik évtizedekkel ezelőtti életét lehetett megismerni, valamint volt egy terem, ahol le lehetett feküdni, és a plafonra vetítették a sarki fény fényjátékát.
Az egész délelőtt elment a múzeumlátogatással, és amikor kijöttem, odajött egy buszsofőr, hogy lefotózhatja-e a motort, mert ilyet még nem látott, én pedig már megszoktam, hogy a túráim szinte minden napján típusismertetést tartsak. Ezután kerestem egy boltot, hogy friss kenyeret vegyek, ahonnan kijőve odajött egy ember, és elmondta, hogy ő rendszeresen a Balatonon nyaral. Én teljesen megdöbbentem, hogy az Északi- Sarkkörtől az emberek a Balatonra járnak nyaralni.
Visszamentem a kempingbe, összepakoltam, és elindultam Kittilä felé, hogy onnan közelítsem meg Inarit. Kittilä előtt elkezdett szakadni az eső, majd megszűnt az aszfaltút, és egy döngölt földúton folytattam az utamat.
Ahogy elhagytam a sarkkört, rögtön találkoztam az első rénszarvassal. Leállítottam a motort, és leszálltam, hogy minél jobb fotót tudjak róla készíteni. Egyáltalán nem félt tőlem, kb. 5 méterre meg tudtam közelíteni. Ezután még jó párszor találkoztam velük, többnyire az út szélén legeltek, de volt, amikor az út közepén szédelegtek, és az 5 rén ijedtében 6 felé szaladt, amikor odaértem. Itt már nagyon megritkultak a települések, és autók sem nagyon jöttek szembe. Felemelő, ugyanakkor titokzatos érzés belépni Európa egyik utolsó vadonjába, ami a rénszarvasok és a számik hazája. Itt már nincs olyan ereje a napsütésnek, sokkal halványabb, teljesen más szögben éri a földet, mint nálunk, hiába van ilyenkor nyáron éjjel- nappal világos. Itt már lassabban mentem, részben a rének miatt, részben azért, hogy minél jobban kiélvezhessem a látványt. Bár többször jártam már a sarkvidéken kamionnal, télen is, amikor -30 fok van, és nem kel fel a nap, de mindig elvarázsol ez a misztikus, titokzatos, szinte lakatlan táj.
Estefelé Inari előtt az erdőben találtam egy kempinget, ahol rajtam kívül csak egy család volt, és itt éjszakáztam.
A túra első rénszarvasa- később még sok társával találkoztam
Szauna a kempingben-sajnos nem volt befűtve
Neki télen könnyebb dolga van a rejtőzködéssel
12.nap
Ma reggel elindultam Inari felé, hogy megnézzem a Siidát, ami teljes egészében a számikkal foglalkozik. Ebben a múzeumban meg lehetett nézni a különböző számi népviseleteket, munkaeszközöket, halászcsónakokat, szánokat, valamint a sarkvidék élővilágát is bemutatták. Meg lehetett nézni, milyen az élet az év különböző hónapjaiban, nyáron, amikor teljes világosság van éjjel-nappal, és télen, amikor hosszú ideig nem kel fel a nap. A szabadtéri részen a számik épületeit lehetett megnézni, faházaikat, sátraikat, karámjaikat, raktáraikat, ahol a rénszarvashúst tartották, valamint rókacsapdákat, medvecsapdát, szarvasvermet.
Ezután elmentem egy számi család farmjára, ahol a valóságban is meg lehetett nézni az életüket. Mivel csak csoportokat fogadnak, ezért meg kellett várnom, amíg ¼ 4-re megérkezik egy svéd csoport. Addig a közeli tóparton leültem egy felfordított csónakra, és megebédeltem, majd amikor megérkeztek a svédek visszamentem, hogy meghallgassam a számik történelmét. Ezután megnézhettük és megetethettük a réneket, megtekintettünk egy érdekes folklórbemutatót, kipróbáltuk a lasszóvetést műrénszarvasra, kaptunk teát és süteményt, amikor pedig elköszöntem, a családfő elmondta, hogy van egy magyar barátjuk, aki egyszer ellátogatott ide északra, és annyira megtetszett neki a hely, hogy ideköltözött.
Ezek után már a Nordkapp felé vettem az irányt, de még a határ előtt megálltam egy parkolóban, hogy lefotózzak egy nagyon jópofa fából faragott medveszobrot. Volt egy kis ajándékbolt, ahonnan a motorhangra kiszaladt az eladó, kaptam tőle ajándékba egy bélyeget, és elmondta, hogy ő 1988-ban békefenntartóként dolgozott Libanonban, és az egyik útjukat megszakítva 3 hetet töltött annak idején Magyarországon. Elvitték őket a Balatonra, látták Budapestet, és voltak Kelet-Magyarországon is, utólag jutott eszembe, hogy valószínűleg a Hortobágyra vihették őket. Mondta, hogy sok motoros jár erre, hatalmas BMW-kel, de amióta ő itt dolgozik, 20 éve, még egyetlen MZ-t sem látott. Érdekes, hogy itt a sarkvidéken mennyi embernek van valami kötődése Magyarországhoz.
Átérve Norvégiába megtankoltam az 500 Ft-os benzinből, de az első kilométer után megértettem, miért kerül ennyibe. A motort mintha seggbe rúgták volna, úgy megtáltosodott, hogy alig tudtam visszafogni a lóerőket. Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen egyszerű technikának, ami szinte bármilyen éghető anyaggal elmegy, ennyit számít a benzin minősége.
Folytattam utamat a Nordkapp felé, apró halászfalvak, és legelő rénszarvascsordák között. Mivel a tengerparton vezetett az út, elég nagy szél volt, de a tavalyi izlandi szélvihar után engem már nem érhetett meglepetés. Számoltam a kilométereket, már csak 3, már csak 2, már csak 1, és megérkeztem a túrám és a kontinens legészakibb pontjára.
Megcsináltam! Itt állok a kontinens peremén az éjféli napsütésben. Sok-sok fotót készítettem, igyekeztem kihasználni a lehetőséget, hogy itt lehetek. Találkoztam németekkel, ők is a motoromat fotózták, aztán megmutatták az összkerekes IFA-ból épített lakóautójukat, amivel már Afrikát is megjárták. Kérdezték, hogy volt-e valami gond a motorral az úton. Csodálkozva néztem rájuk, mondtam, hogy természetesen nem, hisz ez egy eredeti német technika.
Az egész Nordkappon a legvagányabb egy nagy szakállú 70 év körüli öregúr volt, aki egy valódi tanyabájkkal tekert el idáig Németországból.
Éjfél után kerestem egy szélvédett helyet a sátramnak, majd összehaverkodtam egy holland motorossal, akivel együtt vacsoráztunk, és hajnalig beszélgettünk.
Vele egész jól összebarátkoztam-persze előtte megalapoztam a barátságunkat egy kis rénszarvastáppal
Számi vendéglátóim
Fából faragott medvék, és egy számi sátor a finn- norvég határon
Éjjel a Nordkappon
13. nap
Mivel tegnap, azaz ma hajnalig beszélgettünk, ezért jó későn ébredtem. Újra elsétáltam a vasglóbuszhoz, a kontinens végére, majd elmentem a föld alatti moziba, és megnéztem egy csodálatos filmet az itt élő emberek életéről. Magán a Nordkappon nem élnek emberek, ez csak egy turistakomplexum ajándékbolttal, postával, föld alatti kápolnával és mozival, de a környék tele van pár házból álló halászfalvakkal.
Dél körül főztünk egyet Pascallal, a holland motorossal, majd én lassan összepakoltam, és elindultam dél felé. Honningsvågban megtankoltam, és meg sem álltam Altáig, hogy megnézzem a kőkorszaki művészek alkotásait, azaz az altai sziklarajzokat. Először a múzeumot kerestem fel, ami számomra nem volt túl érdekes, sokkal jobban érdekeltek a sziklarajzok.
Egy 3 km hosszú gyalogösvényen kellett végigmenni, ami a sziklák között vezetett, és itt megcsodálhattam a 6000 évvel ezelőtt sziklákba vésett vadászjeleneteket, halászatot, az akkori emberek fontos eseményeit. Amikor végeztem, a bejáratnál rám talált Pascal, így együtt elmentünk bevásárolni, és felkerestük Norvégia legjobb kempingjét, az altai kempinget.
Legelő rénszarvasok között vezetett az út
Sok ezer éves alkotások
14. nap
Ébredés után reggelit főztünk, majd összepakoltunk, és amikor el akartunk indulni, elkezdett szakadni az eső. Így egy kicsit vártunk az indulással, de hamarosan kisütött a nap, és útra kelhettünk. Nem terveztünk nagy távot mára, a cél Tromsø volt. Előtte még meg akartuk nézni Észak- Európa legnagyobb kanyonját Alta mellett, de a turistairodában azt mondták, hogy az 14 km sétát jelentene, ezért úgy döntöttünk, hogy ezt most kihagyjuk.
Két úton is meg lehet közelíteni Tromsøt Alta irányából, az egyik végig közúton halad, és 100 km-rel hosszabb, a másik egy szigeten vezet keresztül, így 2 kompozást is közbe kell iktatni. Mi a kompozást választottuk, mert állítólag a közbeeső sziget nagyon látványos.
Tényleg az volt, hatalmas hegyek, gleccserek, kis színes házikók voltak a szigeten. A kompnál összefutottunk az IFA-s csapattal, rajtuk kívül pedig csak pár autó volt a hajón. A 2 kompnak csatlakozása van egymáshoz, pont akkor indul a második komp, mire az autók végigérnek a szigeten. Mi egy tankolással elhúztuk az időt, így meg kellett várnunk a következő hajót, de addig is elmentünk körülnézni a szigeten. Nem volt nagy sziget, pár kicsi falu volt rajta, de ahogy mentünk vissza a kikötőhöz a part menti úton, láttunk egy delfint kiugrálni a vízből. Nem kellett sokat várni a következő kompra, áthajóztunk vele, és meg sem álltunk Tromsøig, ami már egy nyüzsgő nagyváros itt a sarkkörön túl.
Körbemotoroztuk a várost, bementünk egy élelmiszerüzletbe, szörnyülködtünk az árakon, majd egy hídon átmentünk egy kis szigetre, ahol kerestünk egy csendes helyet az erdő szélén, és letáboroztunk.
Ködpaplan üli meg a völgyet
Kis sziget nagy hegyekkel
15. nap
Ma korán keltem, mert a mai napra több, mint 500 km-es utat terveztem, keresztül a Lofoten-szigeteken, egyenesen Å-ig, ami a szigetek legdélebbi települése.
Reggel hűvösre, és jó nagy ködre ébredtem, indulás után nem győztem törölgetni a sisakplexit a ködszitálás miatt. Néha kisütött a nap, de ez nem tartott sokáig, gyorsan újra ködbe burkolózott a táj. Dél körül kezdett feloszlani a köd, így a Lofoten-szigeteket teljes pompájában csodálhattam meg. A szigetek gazdaságát a halászat jelenti, ugyanis a Golf-áramlat melegítő hatása miatt minden télen ide járnak a Barents-tengerből ívni a tőkehalak. Manapság azért már a turizmus is elég fejlett Lofotenen, rengetegen járnak ide nyaralni. A négy fő szigetet alagutak és hidak kötik össze, így kompot már csak a szigetek elhagyásakor kellett igénybe vennem. Itt is hatalmas hegyek, és apró halászfalvak voltak, valamint rengeteg faállvány, amiken a halakat szárították. Tényleg csodálatos, csak már egy kissé kezd zsúfolt lenni, az utakon szinte egymásba értek a lakóautók. Sok motorossal is találkoztam, tankoláskor finn motorosok jöttek oda érdeklődni az utamról, fotózni a motort.
Már késő este volt, mire végigértem a szigeteken, majd a sørvageri kikötő mellett kerestem egy csendes helyet a parton, ahol megaludhattam.
Azok a csodálatos Lofoten-szigetek
Å- a szigetek legdélebbi települése
Faállványokon szárítják a halakat
16.nap
Ma jó korán keltem, mert a 6 órás hajóval akartam átmenni Bodøbe. A komp indulása előtt 5 perccel értem a kikötőbe, már kezdték megtölteni a hajót. Egyedül voltam motoros, felmentem a hajóra, lerögzítettem a motort, és a fedélzeten folytattam az útleírást. 9 óra után kötöttünk ki Bodøben, és a város végén meg is álltam egy élelmiszerüzletnél kenyeret venni.
A mai nap is inkább a haladásról szólt, csak akkor álltam meg, amikor valamilyen nagyon szép helyet láttam, de akkor is inkább csak egy fotó erejéig. Ahol hosszabban elidőztem, az az Északi- Sarkkör volt, ugyanis amikor felfelé menet átléptem Finnországban a sarkkört, olyan kis mellékúton mentem, hogy ki sem volt írva. Itt viszont volt ajándékbolt, büfé, emlékmű, szobor. Itt is egy glóbusz jelezte a sarkkört, ahol lefotózkodtam, majd bementem az ajándékboltba, hogy csináltassak egy igazolást a sarkkör átlépéséről.
Ezután folytattam utamat Mo i Rana felé a Saltfjellet kietlen fennsíkján, jókora havas hegyek között motorozva. Trondheim előtt 200 km-rel álltam meg, ahol egy folyó mellett az erdő szélén találtam egy tisztást, és úgy döntöttem, hogy itt éjszakázom. Kitűnően választottam ki a helyet, ugyanis a tisztás széle tele volt vadmálnával. Mivel málnából töménytelen mennyiséget képes vagyok megenni, így meg is lett az esti programom.
Az Északi-Sarkkörnél
Igazolás a sarkkör átlépéséről
Norvégia a fjordok országa
17.nap
Ma ébredés után bemotoroztam Trondheimbe. Megnéztem a Nidaros Domkirke-t, a hatalmas trondheimi katedrálist, ami Skandinávia legnagyobb középkori épülete, és a külső falán norvég királyok és püspökök szobrai vannak. Ezután a Gamle Bybro hídról megnéztem a régi folyóparti raktárakat, sétáltam egyet a kis színes házakkal szegélyezett sétálóutcában, majd motorra ültem, hogy keresztülmotorozzak Norvégia egyik legérdekesebb útján, az Atlanterhavsveienen, azaz az Atlanti úton, ami Kristiansund után köt össze 8 szigetet, a végén egy nagyon látványos, meredek, kissé csavart híddal.
Kristiansund előtt kellett egyet kompoznom, és a komp éppen akkor indult, amikor odaértem, már az összes autó fent volt, nekem pedig intettek, hogy álljak fel gyorsan a hajó hátsó sarkába a motorral, aztán már csukták is a hajó ajtaját, és elindultunk. Kérdeztem, hogy mennyit kell fizetnem, erre ránéztek a motorra, és kérdezték, hogy magyar vagyok? Mondtam norvégul, hogy igen, Magyarországról jöttem ezzel az öreg motorral. Akkor nekem ingyenes lesz. Hát ez nagyon rendes volt tőlük, meg is köszöntem szépen.
Átmotoroztam Kristiansundon, majd lementem a tenger alá egy pár kilométeres alagútba, aztán amikor kijöttem az alagútból elkezdett szakadni az eső. Pont a legrosszabbkor. Hogy fogok így szakadó esőben szép képeket csinálni? Mindenesetre felvettem az esőruhát, és végigmentem az Atlanti úton. Így is élvezetes volt, de azért napsütésben jobb lett volna. Csináltam egy-két képet, majd mivel már estefelé járt az idő, kerestem az erdőszélen egy szimpatikus helyet, letáboroztam, bízva abban, hogy reggelre kisüt a nap, és újra végigmehetek az úton, immár napsütésben.
A Trondheimi Katedrális
Trondheim régi raktárépületei
Ebéd a vadonban
18.nap
Reggel az eső kopogására ébredtem, gondoltam, lőttek a napsütéses Atlanti úti motorozásomnak, de fél óra múlva elállt az eső, kisütött a nap, a kedvem pedig egyre jobb lett. Egészen addig, amíg el nem húztam a sátor cipzárát. Ezrével rohantak meg valami muslicaszerű rovarok, viszketett mindenem tőlük, levegőt is alig mertem venni, szemem, fülem, orrom tele volt velük. Ilyen gyorsan még nem bontottam sátrat.
Kimentem a főútra, ami még vizes volt, de a nap gyönyörűen sütött, így megcsinálhattam a tegnapi képeket napsütésben is.
Ezután a Trollstigen felé vettem az irányt, de egyszer itt is kellett kompoznom. A kompon odajött egy norvég motoros beszélgetni és megnézni az MZ-t. Kérdezte, hogy merre jártam, merre tartok. Mondta, hogy nemrég látott egy JAWA-t is Norvégiában túrázni.
Hamarosan elértem a Trollstigen aljához, ahonnan a látvány leírhatatlan volt. Felnézve egy gyönyörű, hatalmas vízesést láttam, és egy félelmetes szerpentint, ahol az autók kis hangyáknak látszódtak. Csináltam lentről is pár fotót, aztán egyes, gáz, hajrá MZ, nekünk most ezt a hegyet meg kell másznunk. A személyautók nem nagyon mertek menni, mert végig szűk volt az út, így én még előzgetni is tudtam.
Fentről is fantasztikus volt a látvány. A vízesés, a hatalmas hegyek, az autók, melyek egész aprók voltak, teljesen olyan volt, mintha egy terepasztalt néznék felülről. Volt egy kiszögelés, ahova ki lehetett menni, és nagyszerű képeket lehetett onnan készíteni. Természetesen én is lefotóztattam magam a csodálatos háttérrel, sőt a parkolóban egy trollal is fotózkodtam, ha már a Trollstigenen ( Trollok Útján) vagyok. A német turisták pedig a motorommal fotózkodtak.
Mentem tovább a 63-as úton, hatalmas havas, kopár hegyek között. Ez az út Norvégia egyik panorámaútja, amely mesés tájakon vezet keresztül. Sajnos elkezdett esni az eső, így a Geiranger-fjordot már esőben csodálhattam meg. A fjord felett a hegyoldalban volt egy parkoló, így felülről láthattam, ahogy az óriási hegyek tövénél, a fjord végében egy hatalmas tengerjáró hajó horgonyoz, a parton pedig a turisták által annyira kedvelt apró Geiranger falu volt.
Amikor kiértem a 15-ös útra elkanyarodtam Stryn felé, majd pár alagutat elhagyva ráfordultam a régi stryni útra. Ez volt az egyik vágyam ezen a túrán, hogy végigmehessek a régi úton. Eddig csak képeket láttam róla, ahogy télen 4-5 m-es hófalak között próbálnak előrejutni az autók. Amióta kifúrták az alagutakat, azóta télen lezárják a régi utat, de annak idején hatalmas megpróbáltatás lehetett télen végigmenni rajta. Az út végig nagyon szűk, nincs leaszfaltozva, és bár most augusztusban csak foltokban volt hó az út szélén, de így sem mertem 50-nél gyorsabban menni, mert így vizesen is rendkívül csúszott. Itt is óriási hegyekkel, tavakkal találkoztam, de a környék teljesen elhagyatottnak tűnt.
Hamarosan újra kiértem a 15-ös útra, leereszkedtem a hegyről, megtankoltam, majd ráfordultam egy újabb panorámaútra, az 51-esre, amely a Jotunheim Nemzeti Parkon vitt keresztül. Itt is hegymászással kezdődött az út, és amikor elértem az 1400 m-es magasságot, már egyre hűvösebb lett.
Elkezdtem helyet keresni éjszakára. Itt északon ebben a magasságban már nincsenek fák, csak fű, és néhány csenevész bokor. Egy vízesés mellett találtam egy olyan helyet, ami kevésbé volt köves, és itt éjszakáztam.
Az Atlanti út
Trollstigen
Trollkodtam a Trollstigenen
19.nap
Hajnal 3 felé felébredtem, vagy 2 órát forgolódtam, majd sikerült visszaaludnom. Legközelebb 9-kor ébredtem fel. Kipakoltam a reggelihez, erre elkezdett esni az eső. Visszapakoltam a kaját, összehajtottam a sátrat, és elindultam, hogy majd egy olyan helyen reggelizzek, ahol nem esik. Na, ilyen helyet ma nem találtam. Egész nap esett, nem nagyon, de apró cseppekben folyamatosan. Eleinte az esőruhát sem vettem fel, mert néhol volt egy kis kék folt az égen, és mindig bíztam benne, hogy a következő hegy után már eláll az eső. De egy idő után be kellett látnom, hogy mindez csak hiú remény.
Leereszkedtem a hegyről, rátértem az E16-os útra, onnan pedig ráfordultam az 53-asra. Az 53-asról egy földúton, ami egy évben csak 3 hónapig van nyitva, elmotoroztam Eidsbugardenig, majd visszatértem az 53-asra, és leereszkedtem a hegyen Øvre Årdalba. A hegyekben lehetett látni néha egy-egy kis fűtetős nyaralót, ahova a norvégok ilyenkor nyáron kijárnak pihenni.
Årdalban megtankoltam, aztán elindultam, hogy végigmotorozzak a világ leghosszabb közúti alagútján, a 24,5 km-es Lærdal Tunelen. Olyan hosszú az alagút, hogy 3 helyen csináltak bele megállóhelyet, érdekes, kékes-sárgás-pirosas fénnyel, a napfelkeltét szimbolizálva, hogy megtörjék az alagút monotóniáját. Természetesen itt is lefotózkodtam, és az egész napos esőben való motorozás után jól esett a kellemes, 25 fok körüli hőmérséklet az alagútban. Kamionnal sokszor jártam már erre, és megtapasztaltam, hogy télen, amikor kint -30 fok van, az alagútban akkor is kellemes, +20 fok körüli a hőmérséklet. Ezután következett egy 8 és egy 12 km-es alagút, és még sok kisebb Bergenig. Az út végig hegyek között vezetett, a világ leghosszabb fjordjának, a Sognefjordnak a partján. A hegyekről sok kisebb vízesésen ömlött a víz, valamint volt egy nagyobb vízesés is, a Tyinefoss.
Bergen előtt bevásároltam, majd felhívtam az egyik ottani barátomat, de most nem tudtam őket meglátogatni, mert Spanyolországban nyaraltak, így Bergenbe érve kerestem egy kempinget.
Az első helyen annyira át volt ázva a talaj, hogy az egész kemping egy mocsárra hasonlított, így továbbálltam, és innen 3 km-re találtam egy másik kempinget, ahol ha nem is szárazra, de egy kevésbé mocsaras helyre le tudtam tenni a sátramat. Ki volt írva, hogy motorosbarát kemping, és tényleg nagyon kedvesek, segítőkészek voltak velem, sőt külön kimosták nekem a ruháimat, és meg is szárították, ráadásul megajándékoztak egy használt, de jó állapotú motorosnadrággal.
Az utóbbi időben annyi eső esett, hogy a kemping melletti folyó kilépett a medréből, elárasztva a kemping alacsonyabban fekvő részeit, ahonnan az autókat úgy kellett daru segítségével egyesével kiemelgetni. Szerencséjükre volt ott egy kicsit magasabban fekvő rész is, oda gyűjtötték össze az autókat, mert kimenni már nem tudtak velük, és onnan daruzták ki őket.
Este a kempingben odajött egy idősebb német úr, aki egyenesen Zschopauból, az MZ hazájából érkezett. Beszélgettünk, lefotózta a motort, majd elmentem aludni.
Ködben, esőben, magányosan a régi stryni úton
Lærdal Tunel- a világ leghosszabb közúti alagútja
Az alagút belülről
Tyinefoss vízesés
20.nap
Ma körbejártam Bergent. Amíg a ruháim száradtak, bemotoroztam a városközpontba. Felkerestem a Bryggent, azaz a kikötő melletti óvárosi részt, ahol a régi raktárépületekben ma üzletek működnek.
Körbejártam az óváros szűk sikátorait, és sok-sok érdekes, turistáknak szánt dolgot láttam a kirakatokban. Ezután ellátogattam a halpiacra, ahol rengeteg tengeri hal volt, valamint rákok nagy akváriumokban. Lehetett a helyszínen is enni különböző halételeket, de a legegyszerűbb halas szendvics is átszámítva 2000 Ft volt. Így ezt kihagytam, viszont vettem rénszarvas- és jávorszarvas szalámit az otthoniaknak.
Ezután a kikötőben sétálgatva láttam egy magyar buszt, és oda is mentem érdeklődni, hogy merre találom a sikló állomását, ugyanis szerettem volna felmenni a város fölötti hegyre, hogy felülről is megcsodáljam Bergent. A sofőrök nagyon segítőkészek voltak, megkínáltak kávéval, aztán beszélgettünk egy jót. Ezután felkerestem a Gamle Bergen nevű helyet, ahol sok középkori ház volt. A következő állomás a sikló lett volna, de mivel elkezdett szakadni az eső, ma már kb. századszorra, így inkább a kemping felé vettem az irányt. Mivel a motoros ruhát otthagytam a kempingben száradni, és farmerben, valamint sportcipőben mentem be a városba, így sikerült bőrig áznom, mire visszaértem. A csizmám reggel kitettem száradni, és most örömmel láttam, hogy valaki becsomagolta nejlonzacskóba, hogy ne menjen tele vízzel. Az időjárás 15 percenként változott, egyik pillanatban napsütés, negyed óra múlva pedig eső következett.
Össze akartam csukni a sátrat, de újabb eső jött. Ezt még megvártam, majd az újabb napsütéses negyed órában gyorsan összecsomagoltam, és elindultam a Hardanger-fjord partján, majd Odda felé kanyarodtam, hogy végigmenjek a Haukelifjellen, mert azon még nem jártam. Odda után az út mellett volt a Novlefossen vízesés, a víz két ágon, hatalmas erővel zúdult alá, kissé eláztatva az úton közlekedőket is.
Az este a hegyekben ért. Itt már sötét van esténként, aztán ahogy mentem egyre feljebb a hegyen, és kezdett sötétedni, egyre hidegebb lett. Gyorsan helyet kellett keresnem éjszakára, mielőtt teljesen besötétedik. Mivel itt északon már ilyen magasságban nincsenek fák, így nincs, ami megfogja a szelet, és ezért vannak akkora szélviharok a hegyekben. Találtam egy tisztást a kövek között, de a nagy szélben alig tudtam letenni a sátram. Bebújtam a hálózsákba, de fáztam, így visszavettem a motorosnadrágot, polár pulóvert, vastag zoknit, és így aludtam el.
Bryggen
Meglátogattam a halpiacot
Novlefossen vízesés
21.nap
Reggel -5 fokra ébredtem, a pocsolyákon vékony jégréteg volt, és meglepve tapasztaltam, hogy az éjjel esett egy kis hó. Hát ezért nem volt nekem melegem az éjjel. Ráadásul a szél miatt a -5 fokot -15-nek lehetett érezni. De kisütött a nap, az ég kék volt, így elindultam Oslo felé. Ahogy leértem a hegyről, egyre melegebb lett, és a téli kesztyűmet hamarosan nyárira cserélhettem. Lefotóztam a heddali fatemplomot, majd meg sem álltam Osloig.
A Bygdøy félszigetre mentem, ahol sok múzeum volt egymás mellett. Én a Fram múzeumot választottam ki, ahol az eredeti Fram hajó volt kiállítva, amivel Roald Amundsen utazott az első sikeres Déli-Sarki expedíciójára. Sok kép volt különböző sarkkutató expedíciókról, valamint a jégbe fagyott Framról, és ki voltak állítva azok az eredeti tárgyak is, amiket az expedíció használt. A hajóba be lehetett menni, és úgy volt berendezve, ahogy eredetileg lehetett. Meg lehetett nézni Amundsen és a legénység kabinjait, a konyhát, sőt a hajó fenekén azt a helyet is, ahol a szánhúzó kutyákat tartották. Elég érdekes volt, végig is jártam mindent.
Még be akartam menni Oslo központjába, de ekkor kezdődött a délutáni csúcsforgalom, így inkább Svédország felé vettem az irányt. Határátlépés után az első faluban vettem egy grillcsirkecombot és friss kenyeret, immár mérsékeltebb áron, mint Norvégiában.
Vacsora után Strömstadnál találtam egy alkalmas helyet az éjszakázáshoz.
Nem volt melegem
Az augusztusi hógolyózás most sem maradhatott el
Úttalan utakon
22.nap
A mai napra semmi látványosságot nem terveztem, a cél az volt, hogy elérjem a 16.45-ös hajót, ami átvisz Lengyelországba. Volt még régebbi svéd koronám, amit júniusban kivontak a forgalomból, és ezt szerettem volna kicseréltetni valamelyik bankban. Reggel 2 bankot is felkerestem, de mindkettő 9.30-kor nyitott, én meg nem akartam húzni az időt, nehogy lekéssem a hajót.
Egy IKEA-nál megálltam, ettem egy hot-dogot, aztán csapattam tovább. Dél körül még megkerestem egy bankot Göteborgban, ami ugyan nyitva volt, de nem váltották át a pénzem. Tovább már nem húzhattam az időt, siettem a kikötőbe, csak egy tankolásra álltam meg. A hajó indulása előtt egy órával értem a kikötőbe, megvettem a jegyemet, sőt egy ebédjegyet is vásároltam, aztán már mentem is fel a hajóra. A hajón jól teleettem magam, paradicsomlevessel, rántott hallal, sült krumplival, fagylalttal. Kaja után folytattam az útleírást, olvasgattam, bámultam a tengert. Éjfél előtt kötöttünk ki.
A hajón egyedül voltam motoros
23.nap
Kikötés után rögtön el is indultam. A kikötőben láttam ismerős kamionokat, de aludtak a sofőrjeik, és nem akartam felkelteni őket.
Nemrég eshetett az eső, az út még vizes volt, folyamatosan kellett törölgetni a plexit, mert alig láttam. Nowe Miasteczkonál megálltam tankolni, és amikor fizetés után kijöttem a shopból, rám köszöntek az ismerősök, akik nem sokkal utánam indultak a kikötőből. Mondták, hogy ők itt alszanak, és ha gondolom, alhatok én is az egyik kamionban. Elfogadtam a meghívást, mert fáradt voltam, és hajnal 5 felé járt az idő. Hosszú idő után végre ha nem is rendes ágyban, de egy kamion ágyában aludhattam.
10 óra körül kipihenten felébredtem, a nap sütött, az út felszáradt, így elbúcsúztam a barátaimtól, akik a közlekedési tilalom miatt csak délután indulhattak, és nekivágtam az utolsó 650 km-nek.
Krapkowicében megtankoltam, majd indulás után halványan elkezdett világítani a töltéslámpa. Nosza, dekli le, és rögtön meg is lett a hiba, az állórész egyik vezetékéről letört a csúszósaru. Fél pillanat alatt dobtam rá másikat, aztán gurultam tovább, ki Lengyelországból, át Csehországon. Szlovákiába érve beborult, és hűvösebb lett az idő, de szerencsére nem esett, viszont vissza kellett vennem a meleg ruhákat. Martin után volt egy rendkívül rossz, rázós szakasz, ami nem tett jót a motornak, mert újra elkezdett világítani a töltéslámpa. Újra levettem a deklit, de nem láttam a hibát. Levettem az állórészt is, hátha látok valami vezetékszakadást, de semmit nem láttam. Megállt a tudományom, felhívtam Bambit, hogy segítsen, merre keressem a hibát. Kiderítettük, hogy valószínűleg a fesszabályzóval van a gond. Nem örültem neki, mert az összes cucc az ülésre volt gumipókozva, ráadásul az oldaldobozokat is le kellett csavaroznom, hogy hozzáférjek az ülés csavarjaihoz. Leszedtem mindent, és kicseréltem a fesszabályzót, mert volt nálam másik. Azzal eleinte úgy tűnt, hogy jó, de aztán lámpával mégis leállt a motor, még magas fordulaton is. Ott álltam az erdő közepén, sötétben, gyenge akkumulátorral. Már a mentés is szóba került, de aztán Brüki és Vili, a kamionos barátaim utolértek, és segítettek. Visszaraktam az eredeti fesszabályzót, előtte gondosan megtisztogatva a csatlakozásokat, és láss csodát, tökéletesen működött. Valószínűleg a rossz, rázós út nem tett jót a több, mint 30 éves csatlakozásoknak. Már este 11 óra elmúlt, mire összeraktam mindent, és meg sem álltam hazáig.
Hajnal 2 órakor toltam be a motort az udvarra, le sem szedve róla a cuccaim, aztán rögtön dőltem be az ágyba aludni.
Utolsó éjjel egy kamion kényelmét élvezhettem
Végszó
Ezzel a túrával újra sikerült egy érdekes népcsoport életével megismerkednem. Közben végigmotoroztam 10 országon, aludtam +30 és -5 fokban, mentem 10356 km-t, és találkoztam sok kedves, segítőkész emberrel.
A túra előtt 3 nappal sikerült szilánkosra törnöm a jobb kezem mutatóujját. Először le akarták szedni a körmömet róla, de mondtam, hogy hamarosan indulok motoros túrára, és jó lenne, ha az a köröm a helyén maradna, mert ha bekötik, nem fogom tudni ráhúzni a kesztyűt. Ezután sínbe akarták rakni, de azt sem tartottam jó ötletnek, mert akkor meg nem fogom tudni hajlítani az ujjam. Végül annyit mondtak, hogy legalább annyit tegyek meg, hogy jegelem. Mondtam, hogy azzal nem lesz gond, hamarosan indulok a sarkvidékre. Eleinte volt olyan, hogy megfeledkezve magamról megmarkoltam a fékkart a törött ujjal. Nem volt kellemes. De a vége felé már egyre jobb lett, már csak arra kellett figyelnem, hogy ne üssem oda az ujjam sehova. Ennek ellenére a túra minden pillanatát élveztem, és most is sok szép élménnyel lettem gazdagabb.
Ezúton szeretném megköszönni a segítséget Pistának, valamint a finn barátainknak, akik elláttak jó ötletekkel az út finnországi részével kapcsolatban, Bambi mesternek a túra előtt és alatt nyújtott műszaki segítségéért, valamint Brükinek és Vilinek, a két kamionos barátomnak, akik hálóhelyet biztosítottak nekem az utolsó napon, és segítettek megjavítani a motort.
Fuvaros
2016.10.25.
www.mzclubhungary.com
