Erről a túráról még a 2012-es Klubsörözésen hallottam először, hogy jó lenne bejárni Magyarország dombosabb részeit is, érintve Kárpátalján a Vereckei-emlékművet. Tetszett az ötlet, valamint az is, hogy errefelé még nem járt az MZ Club Hungary, így új területeket fedezhetünk fel.
A túra szervezését Matyifi és Jura György vállalta magára. A lelkesedésük már azon is látszott, hogy márciusra már szinte minden apró mozzanat ki volt dolgozva, és a szálláshelyek is elő voltak készítve. Mivel Gyuri Avasújvárosban, felesége Zsuzsi pedig Asztélyban (ukránul Luzsánká) született, ezt a túrát egyfajta barát és rokonlátogatásnak is szervezték. Innen jött az ötlet, hogy Észak-Erdélyben is terítsünk egy kis kétütemű füstöt.
Eleinte persze erre a túrára is sokan jelentkeztek, de az indulás közeledtével egyre kezdett fogyatkozni a résztvevők száma, míg végül kialakult az a 7 fős kemény mag, aki sikeresen teljesítette is a túrát.
Első nap.
Odaút. Részemről elég korán kezdődött az augusztus 13-i reggel. 4 órakor ébresztő, mosakodás, kávé, és indulás Budapestre, a Lurdy-házhoz, ahol Zsakival találkoztam. Miközben reggel a sötétben és a hidegben hatoltam előre, hálát adtam magamnak, hogy már előző nap összepakoltam és átnéztem a motort, mert ez az indulás még nekem is korai volt. A felkelő nap első sugarainál Zsaki csatlakozása után együtt mentünk Mogyoród irányába, ahol Mladival találkoztunk.
Innen hármasban gurultunk tovább Aszódra, ahol a MOL benzinkúton volt megbeszélve a reggeli indulás helye, pontban reggel 7 órakor. A kúton gyorsan megitattam a lovakat, majd Matyifi és Gyuriék csatlakozásával mentünk tovább Gyöngyösre, ahol Nagyárpival és Tbee-vel együtt felvette a teljes létszámot a csapatunk.
Gyors megbeszélést követően elindultunk a régi 3-as főúton a határ felé. Megbeszéltük, hogy ha más esemény nem szól közbe, nagyjából 100 km-ként tartunk egy kis pihenőt, hogy megmozgathassuk elzsibbadt tagjainkat. Az első pihenő Nyékládházán, majd a határ előtt Nyíregyházán volt. Itt mindenki tankolt és gyors számolást követően én lettem a fogyasztás bajnok a 7,5 literes átlagommal. Mondtam is a csapatnak, hogy a Szomjas (így hívom a motorom) méltó a nevéhez, bármit csináltunk eddig vele, mindig ennyit fogyasztott. Ekkor még nagyon nem törődtem a dologgal, csak megállapítottuk, hogy hozzám kell igazítani a tankolásokat.
A következő lépés a beregsurányi határátkelő volt. Sok negatív dolgot hallottunk az ukrán határátkelőkről, 4 órás sorban állásról, kötelező hullazsák és tűzoltópalack magunknál tartásáról, stb. Részben e rémhírek miatt is indultunk ilyen korán, mert ha elszúrunk 4 órát a határon, még akkor is sötétedés előtt elérjük a szállásunkat. A határátkelőnél nem fogadott minket nagy meglepetés, csak 8 autó állt előttünk, és mivel ebédidőben értünk oda, csak egy vámos dolgozott teljes erőbedobással. Lélekben fel is készültem a várakozásra, de ekkor intettek, hogy a motorosok jöjjenek előre.
A határátlépés viszonylag eseménytelenül zajlott. Útlevél, jogosítvány, biztosítás ellenőrzés, stb. Röpke 45 perc alatt át is jutottunk az ukrán oldalra, egyedül csak motorjaink típusának megállapítása okozott némi problémát a helyi erőknek. Hiába, nem sok MZ jár feléjük. Először értetlenül néztek, hogy 25-30 éves motorokkal járunk túrázni, de rövid beszélgetés után megenyhültek és jó utat kívánva továbbengedtek minket.
A határ utáni első megállónk Asztélyban volt, ahol Zsuzsi barátnőjét látogattuk meg. Az ott ivott kávé és üdítő életmentő volt, mivel a reggeli hideg után már jócskán 30 fok felett mutatott a hőmérő.
Nagyjából félórás pihenő után erőt vettünk magunkon, és elindultunk Beregszász városa, majd Mezővári felé. Az út előtt voltak fogalmaim Ukrajnáról, az ottani viszonyokról, de élőben megtapasztalni egészen más volt. Először az tűnt fel, hogy az út mellett nagyjából minden sarkon áll egy benzinkút, ahol 300 Ft-nak megfelelő hrivnyáért kap az ember egy liter 95-öst, de tankolhat akár 76 oktánosat is. A másik dolog az utak minősége volt. Először csak foltozott útszakaszok követték egymást, Beregszászon belül ezt felváltotta a kátyús aszfalt, és a macskakő, utána pedig tisztán marsbeli tájakon motoroztunk. Én sem autópálya minőségre számítottam, de mire odaértünk Mezőváriba, kicsit elment a kedvem az itteni motorozástól. Látszott, hogy évtizedekkel ezelőtt rendbetették az utakat, de az óta magára hagytak mindent. A kátyú fogalma számomra új értelmet nyert, bárhol számítani lehetett arra, hogy hiányzik a csatornafedél az út közepén, vagy hogy akkora nyomvályúba kerülünk, hogy felül rajta a motor. Ez különösen a vasúti átjárókra volt igaz, amik előtt STOP táblákat helyeztek el, ahol számítani kell a rendőrök jelenlétére, akik előszeretettel büntetnek a tábla figyelmen kívül hagyása miatt.
Az Asztély-Mezővári 20 km-es távot sikeresen teljesítettük 1 óra alatt és délután 2 óra 45 perckor, részemről 410 km vezetés után megérkeztünk a szállásunkra, a Halász családhoz. Családias hangulat (szó szerint), pazar vendéglátás, és kényelmes ágyak vártak minket a szállásunkon, ami gyorsan elfeledtette velünk az utak szörnyű minőségét.
Csillagtúrát terveztünk az itt tartózkodásunk ideje alatt. Napi nagyjából 200 km-es etapokat 3 napon keresztül. Munkács vára, Vereckei Emlékmű, Szolyvai emlékpark, Borzsovai havasok, Katlanfürdő, Huszt várromjai szerepeltek többek között a túratervünkben. Az esti bőséges vacsora közben beszélgettünk a házigazdával a túratervünkről, arról, hogy másnapra szeretnénk idegenvezetőt kérni, valamint a rend helyi éber őreiről. Tisztázni szerettük volna a rémhíreket, hogy mennyire kötekedők, stb. Házigazdánk nem sok jóval kecsegtetett, mert elmondása szerint a rendőrök elég sokat dolgoznak itt zsebre. Míg a magyar rendőr a napszaknak megfelelő köszönéssel kezd, az itteniek úgy, hogy 20 hrivnya. Délelőtt az ebédre valót, délután a vacsorára valót gyűjtik össze, és mialatt itt tartózkodunk, éppen fokozott közúti ellenőrzést tartanak egész Ukrajna területén. Pompás. Ezzel a tudattal, és a holnapi túratervvel együtt viszonylag korán tértünk aznap nyugovóra.
Második nap.
Félsiker. A túra második napjának reggele nem sok jóval kecsegtetett számunkra. Az a hidegfront, amiről még otthon olvastam, itt ért utol minket. A reggelinket követően, mikor már az idegenvezetőnk is megérkezett, elkezdett esni az eső. Az a folyamatos, elállni nem akaró fajta. Ezután egy nagyjából egy órás kényszerpihenő következett, mert esőben senkinek nem volt kedve elindulni. Mivel a napi túratervünk úgyis felborult, és a vizes földúton nehéz lett volna felkapaszkodni az emlékműhöz, erre a napra rövid programot szerveztünk. Első körben megnéztük a közeli Beregszász városát és az ottani híres piacot. Nosza, kerekedjünk fel.
Az odaúton az esővel teli kátyúk sem bíztattak jóval, mert nem tudtuk ha belehajtunk, milyen mélyek, de az ezeket váltó vizes macskakő sem volt piskóta. A fene sem gondolta ekkor, hogy másnap a vizes macskakövet is vissza fogjuk még sírni.
Út közben még a nap is kisütött, de nem örülhettünk sokáig, mert a kedvenc vasúti átjárónk után megláttunk két egyenruhás embert, akik már messziről integettek, hogy álljunk félre…
Persze, hogy rendőrök voltak. Szerencsénkre velünk volt az idegenvezetőnk, akit elvittünk magunkkal Beregszászra, mert bár elnapoltuk az aznapi túrát, de mivel neki is arra volt dolga, velünk tartott. Az első motoros Matyifi volt. Nála még megnéztek minden iratot, a sorban következő Zsaki-nál már csak az útlevelet, hozzánk pedig már oda sem jöttek. Megcsodálták az MZ-ket, hogy milyen szép retro motorok, jó utat kívántak és utunkra engedtek. Igaz, hogy végig az idegenvezetőnk beszélt, és nem tudom mit, de ezúton is köszönjük neki. Ha ő nem lett volna ott, lehet máshogy alakul a dolog. Érdekes módon több dolgunk nem akadt a rendőrséggel utunk alatt.
A piac közelében leparkoltuk a motorokat, majd belevetettük magunkat a nyüzsgésbe. A piacot úgy kell elképzelni, mint Pesten a józsefvárosit, ahol mindent lehet kapni az élő állattól kezdve a gépfegyverig, természetesen megfelelő valuta ellenében.
Ha már a piacon voltunk, ki kellett próbálnunk a helyi specialitást, a saslikot. Faszén parázson sütve, savanyúsággal, fehér kenyérrel. Ilyen jót régen ettem, mint ott, sajnálhatja, aki nem próbálta ki. Mondjuk a helyi tisztiorvosi szolgálat is sírva menekült volna a helyszínről, illetve én is menekültem volna, ha előre tudom, hogy készítik elő a húst. A részletekbe nem mennék itt bele, de mivel Zsuzsi elmondása szerint ugyanaz a néni készíti a piacon a saslikot, mint 15 évvel ezelőtt, nagy bajunk nem lehet a kipróbálásából.
A saslik után másfél óra szabad foglalkozás következett. Én elmentem Gyuriékkal rokonlátogatóba, a többiek pedig fagyiztak és múzeumot látogattak. Végül a főtéren találkoztunk. Mivel kisütött a nap és még csak dél volt, kitaláltuk, hogy mégis csak meg kellene néznünk ma a Munkácsi várat, hiszen ide az csak 30 km-re van.
Beregszász szélén szokás szerint tankoltunk, és megnyugodva konstatáltam, hogy még mindig a Szomjas tartja a csapatban a fogyasztási rekordot.
A várig tartó út egészen kellemesnek mondható főútvonal volt, ahol már a szenzációt jelentő 80 km/h-t is át mertük lépni. Ez az örömünk azonban nem tartott sokáig, mert Munkács városban amint lefordultunk a vár felé sajnos Juragyék motorja felborult, de az ijedtségen kívül szerencsére más bajuk nem lett, ahogy a motornak sem. Az ok az volt, hogy túl gyorsan váltottunk át aszfaltról vizes salakra, és a piros lámpánál még nekünk is meg kellett állnunk. Ezután újból marsbeli tájakon motorozhattunk. Sebaj, az offroad-os vénájúak legalább kiélhették magukat kicsit. Mondjuk a visszafordítókban, legváratlanabb helyeken hiányzó csatornafedelek itt is éberségre sarkalltak minket, de ezt leszámítva simán felértünk a várhoz.
A várban kellemesen eltöltöttünk vagy 3 órát. A kilátás csodálatos volt, érdekes módon a turisták sem tülekedtek nagyon és lépten-nyomon magyar feliratú megemlékező szövegekbe botlottunk. Erről többet írni felesleges, inkább beszéljenek helyettem a fényképek.
A vár megtekintése után visszatértünk a szállásunkra. Az út eseménytelen volt, egyedül Beregszásznál akadt egy kis nézeteltérés. Még reggel megbeszéltük, hogy egy alkalmas helyen megállunk valahol ebédelni, ami sajnos elmaradt a nézelődés miatt. Visszafelé Gyuriék megálltak egy emlékháznál, ahol egy kiállítást lehetett volna megtekinteni, de Árpi felemelt mutatóujjal közbeszólt, hogy „Nem álltunk meg ebédelni, így nem érdekel a Fedák Sári Múzeum sem!” Mivel Árpin kívül még páran egyet értettünk ebben, egyenesen visszatértünk a szállásra. Mivel még a vacsorához korán volt, tettünk egy rövid kitérőt Mezővári központjában, majd utána vissza a szállásra, vacsora, beszélgetés, alvás. Holnap hosszú napunk lesz.
Harmadik nap.
Az emlékmű. Mivel végre jó időre ébredtünk, elhatároztuk, ma kicsit többet motorozunk. Még a reggeli előtt rutinszerűen ellenőriztük a motorjainkat, amikor észrevettem, hogy meg van ragadva az első fékem, és nem forog az első kerék. Hát akkor ezért fogyasztott ennyit a nyavalyás! Nosza szerszámkészlet elő, rögtönzött válság-stáb összeáll, és hamar meg is lett a diagnózis. Az alsó méretes tárcsa miatt a fékdugattyúk befeszültek, az beszorította fékbetéteket, és majdnem vasig lekoptatta őket. Rendben van, kell két új fékbetét, és rendben vagyunk. De azt hol találunk errefelé? Mivel ezt a hibát még a szálláson vettük észre, és kicsit szétborítottuk az MZ elejét, a házigazdák pedig ijedten figyelemmel követték a dolgot, beajánlottak a helyi autószerelőhöz. Átsétáltam hozzá, és a közreműködésével táblalemez, flex, fúró és reszelő felhasználásával el is készült a kívánt távtartó. Annak installálása után gyors próbakör, jó lesz, mehetünk. Hiába, nincsen túra szerelés nélkül. Eddig csak fél óra a lemaradás, de majd ezt behozzuk út közben.
Közel 80 km motorozás után első állomásunk a Szolyvai emlékpark volt, amit a Kárpátaljáról a lágerekbe elhurcolt magyarok emlékére emeltek. Kicsit sokkolt a látvány, hiszen minden ember nevét felírták márványtáblákra, és csak névből több mint 20000 volt. A többit pedig most faragják még. Az Asztélyból elhurcoltak és ott veszettek között ott volt Zsuzsi nagyapja is, akinek a nevét meg is találta Zsuzsi az egyik táblán.
Az emlékpark után a Vereckei hágó felé vettük az irányt. Csodálatos élmény volt azok között a hegyek között motorozni, amiket tegnap a vártoronyból láttunk. Itt sem tartott sokáig az örömünk a jó utakban. Amint lekanyarodtunk, kezdetét vette az aznapi offroad-szakasz ismét. Mintha visszaléptünk volna az időben, olyan helyeken motoroztunk keresztül. Teljesen elfogadott látvány volt a patakokban ruhát mosó asszonyok, valamint az úton bóklászó tehéncsorda is, amin többször is keresztül kellett hajtanunk. Ezután vagy 10 km hosszan kapaszkodtunk fel az egymás alá kanyarodó sziklás utakon, mire végül megpillantottuk túránk egyik célját, a Vereckei emlékművet. A látványtól szóhoz sem jutottunk, Gyurinak még pár könnycsepp is kicsordult a szeméből, hiszen közülünk szerintem ő várta a leginkább, hogy elérjünk ide.
Mialatt mi a tájban gyönyörködtünk, idegenvezetőnk, aki ezen a napon ismét velünk tartott, elmesélte az emlékmű viharos történetét a felállításától kezdve napjainkig. Ez egyébként a túravideón is el fog hangzani.
A történelem óra után elhelyeztük a magunkkal hozott koszorút az emlékműnél, fényképezkedtünk, elénekeltük a Himnuszt, majd folytattuk utunkat a Borzsovai havasok felé.
Offroad-on visszatértünk a főútra, majd irány a havasok. A nagy szerpentinezés előtt még megálltunk enni egyet. A helyi specialitás (hajdina – ukránul grecska és kvasz) elfogyasztása után tovább haladva nem sokáig örülhettünk. Nagyjából 30 km megtétele után a havasokban igaz, hogy voltak szerpentinek, de az utakra jobban kellett figyelnünk, mint a látnivalókra. Képzeljetek el egy jó minőségű aszfaltot, ami bombatölcsérekkel van tarkítva, és csak a kisebbik rosszat választhatod, mert simán nem tudsz keresztül haladni. Néha úgy felkoppant a hátsó gátló, hogy majdnem leestem a motorról. Minden ilyennél elkönyveltem magamban, hogy akkor most defekt, és szerelünk. De mégsem. Hihetetlen módon senki nem kapott defektet, és még csak egy küllő sem törött el senkinél. A látvány csodálatos volt, de azt a 40 km-t míg élek, nem fogom elfelejteni, ahogyan a fakitermelés miatt random módon szétszórt farönköket, és a tempós hajtűkanyar után az úton keresztül masírozó birkanyájat sem. Először nem értettük, miért integet nekünk a pásztor, de egy tempósabb visszafordító után magunk is rájöttünk.
A havasokat elhagyva, mivel aznap már 200 km fölött jártunk, elkezdtünk benzinkutat keresni. Mivel eddig minden bokorban láttunk egyet, nem gondoltuk volna, hogy pont, amikor kell, akkor nem találunk egyet sem. Mentünk vagy újabb 50 km-t, de semmi. Mivel már fél órája tartalékon mentem, próbaképpen megálltunk egy községben megkérdezni, hogy hol a legközelebbi benzinkút? Sima ügy, válaszolták, egyenesen lesz 3 km-re. Ekkor kicsit megkönnyebbültem. Mentünk vagy 5 km-t, beértünk a következő faluba, de semmi. Ott is kérdezősködtünk, mondták, hogy visszafelé van 2 km-re. Most akkor mi van?! 8-an nem vennénk észre egy benzinkutat? Nem volt mit tenni, visszafordultunk. Láttunk egy zúzalékkővel kirakott kereszteződést, ami vagy 200 méter hosszan bevezetett minket egy bozótosba. Álmomban nem gondoltam volna, hogy itt benzinkút működik. Olyan volt az egész, mintha a 60-as évekből maradt volna itt a felszerelés, a hasonló korú kútkezelővel együtt.
A környezetet látva a többiek kockáztatva nem tankoltak, de mivel én már csak a fémet láttam a tank alján, Matyi és Gyuri után vettem 5 litert, lesz, ami lesz alapon.
Miközben a dögszagú üzemanyagot tankoltam, a többiek fogadásokat kötöttek, hogy meddig jutok el vele karburátor-takarítás nélkül. Nem tudom mi volt abban az ukrán rettenetben, amit a tankba töltöttem. A szaga olyan büdös volt, hogy álló helyzetben szédültem a motoron, de úgy ment vele a motor, mint az álom. Egyik itthoni prémium benzinnel nem ment még itt nálunk úgy, mint azzal. Ha nem lettem volna előítéletes, és teletankolom, másfél napig legalább rendesen ment volna a motorom.
A tankolás után végre emberibb utakra tévedtünk, de még így is vagy további 50 km volt, mire újra visszaértünk a szállásunkra. Érdemes megnézni ezt a képet, ahol senkinek nem volt őszinte a mosolya, amikor megtudta a 250 km terep után, hogy még 50 hátra van belőle a szállásig.
Az aznapi túránk távja 310 km volt, nagyrészt terepen. Nem gondoltuk volna, hogy ekkora teljesítmény-túra kerekedik belőle, de a motorok hiba nélkül teljesítették a távot. Továbbá az idegenvezetőnknek, Évának is kijár a tisztelet, hiszen egyszer nem panaszkodott az út alatt, hogy fájna valamije.
Negyedik nap.
Indulás Észak-Erdélybe. Mivel a tegnapi szakasz kissé megviselte a csapatot és a járműveket, mindenki rutin ellenőrzéssel kezdett. Volt, aki láncot feszített, kereket fújt, én pedig például a fék alátét lemezeimet csiszoltam be a vízóraakna betonján, hogy ne szoruljanak meg ismét. Szóval csak a szokásos. Utána reggeli, pakolás, érzékeny búcsú a házigazdáktól és irány következő szállásunk, Szatmárnémetiben. Erre a napra nem is terveztünk többet 80 km-nél és egy kis városnézésnél. Sajnos Zsaki időhiány miatt nem tudott velünk jönni az Észak-Erdélyi részre motorozni, így ő reggel egyből Siófok felé vette az irányt, és délutánra sikeresen haza is ért.
A román határ előtt Tiszaújlaknál megálltunk pihenni kicsit. Érdekes volt látni, hogy itt szinte száraz lábbal át lehetne kelni a folyón, valamint a hegesztett acélhíd is megért volna egy misét, amin a főút halad keresztül. Nem elég, hogy csak a rozsda tartotta össze, még a záróvonal mellett is simán láttuk a vizet alattunk, olyan lyukas volt.
Ezt követően a halmi-i határátkelőig sima utunk volt, de az átkelés előtt még utoljára érezhettük kicsit az ukrán vendégszeretetet. A határon két fiatalabb, magyarul tudó határőr volt szolgálatban. Először szokás szerint rácsodálkoztak a motorjainkra, hogy ezekkel neki mertünk vágni az útnak. Mondtuk miért ne? Ezután szépen sorban minden motort beindíttattak, és üveghangig megpörgettek. Már amelyiket lehetett. Valahogy akkor, ott jobbnak láttuk nem ellenkezni, ki tudja, mikor szabadulunk, ha nekiállunk kötekedni velük. Meg persze szolgálati pisztoly és gépfegyver is csak náluk volt, nálunk nem. Juragy-tól váratlanul még meg is kérdezték, hogy van e náluk lőfegyver, de mivel természetesen nem volt, ők is jöhettek tovább utánunk. A lényeg, hogy itt csak egy autó volt előttünk, de így is vagy 40 percet vártunk az átjutásra.
Hál’ istennek a román oldalon csak kérdezgettek a motorokról, és még az iratainkat sem kérték el. Legalábbis tőlem nem.
Ezután Halmiban pénzt váltottunk, majd irány Szatmárnémeti, a szállás. Az első dolog, ami a határ után feltűnt, hogy újra látunk aszfaltot kátyúk nélkül, és hogy a benzin másfélszeresébe kerül, mint Ukrajnában.
Itt már kevésbé voltak vendégszeretők a szálláson, például a motorokat sem engedték be éjszakára az udvarba, de két napot kibírtunk itt. A parkoláson kívül viszont más problémánk nem volt a szállással kapcsolatban.
Egy rövid szieszta után elmentünk megnézni a belvárost. Szép, parkos részt építettek ide szökőkúttal, meg mindennel, ami kell. De beszéljenek helyettem inkább a képek. Sok mindent meg lehetett volna még nézni, de annak ellenére, hogy Gyuri édesapja itt született, az édesanyja pedig ide járt iskolába, itteni túravezetőnk, Gyuri sajnos nem ismerte elég jól a várost, mivel ő itt utoljára csak gyerekkorában járt. Minden esetre azt megjegyeztük tőle, hogy itt, Szatmárnál kezdődik a nagy Magyar Alföld, ami valóban látszódott is a domborzaton.
Ötödik nap.
A Gutin túra. Erre a napra szintén hosszú ideje készültünk már. Az előzetes terv 220 km volt, a Huta és Gutin hágók szerpentinjeinek megmászásával. A gyors reggelit követően már korán a nyeregben találtuk magunkat, és az úton végig arra gondoltunk, milyen jó, hogy errefelé nincsenek bombatölcsérrel tarkított szakaszok.
Első megállónk Gyuri szülőházánál volt, Avasújvárosban. A szülői háznál belőle is feltörtek az emlékek és bár a környezet megváltozott, tisztán emlékezett mindenre, ami gyerekkorában történt vele, és ezt meg is osztotta velünk.
Ezt követően a közeli temetőben megkerestük és megkoszorúztuk a nagymamája sírját, majd tovább folytattuk utunkat a hágók felé. Nagy élmény volt, ahogy a sík terepről elkezdtünk felkapaszkodni a hegyvidékbe. Pont megfelelő ívű szerpentinek voltak az erdőkben, nem volt aszfaltolvasztó meleg sem, egyedül az előttünk haladó teherautó tartott fel minket kissé. Jó darabig követtük, mert nem volt hely előzni, továbbá úgysem versenyezni jöttünk. Még nem 🙂
Egy kis hegymászás után, ha már a közelben jártunk, elhatároztuk, hogy megnézzük a híres Szaploncai vidám temetőt. Annak rendje és módja szerint megtaláltuk Szaploncát, de először a temető sehogy nem akart előkerülni. Itt is megkérdeztük a helyi erőket, akik eligazítottak, hogy egyenesen tovább, majd az első kereszteződésnél jobbra. Így is tettünk, de mivel az földút volt, és 500 méter megtétele után kezdett gyanús lenni, hogy rossz helyen járunk, megálltunk. Mivel még senki nem látta közülünk a temetőt, és nem akartunk sokat terepezni, inkább feladtuk a dolgot, és utunkat Máramaros szigete felé folytattuk. Gyuri ment elől, én mögötte. Hirtelen annyit látok, nagy fék, és Gyuri jobbra el. Már azt hittem baj van, de mint kiderült, jól mondták a temető felé az útirányt, csak elfelejtették hozzátenni, hogy ki is lesz táblázva, hol kell lefordulni a mellékútra. Így a temetőt is megtaláltuk, ami számomra kissé furcsa volt eleinte.
A helyiek minden elhunyt fejfájára festettek egy képet, és írtak pár vicces mondatot az elhunyt életéről és arról, hogy miben haltak meg. Régi szokás volt ez abban a községben. Ha tudtam volna románul olvasni, még értettem is volna a rímeket, de az élmény így is maradandó marad. Nem is beszélve arról a Brassói túramotoros csapatról, akikkel összefutottunk. Ahogy a helyiek sem, ők sem tudták hova tenni az MZ-ket, amin mi ismét jót derültünk.
Mivel már dél felé járt az idő, kitaláltuk, enni kellene valahol. Ráérünk még, mondta Matyi, és mivel úgyis Máramaros szigeténél akartunk következőleg megállni, – majd ott eszünk valamit- felkiáltással továbbmentünk. Az elgondolás alapvetően jó volt, de nem számítottunk arra, hogy minden étterem vagy be lesz pont hétvégén délben zárva, vagy pont esküvőt fognak ott tartani. Vagy 30 km-t mentünk Máramaros után, mire a Gutin szerpentinjei előtt megpillantottuk ezt a pihenőt. Több sem kellett, megálltunk és jó pisztrángos helyhez méltóan én, Árpi és Matyi ettünk egy finom gulyáslevest. Annyira mi nem szeretjük a halat, de a többiek elmondása alapján az is finom volt.
Jólesett az ebéd a szerpentin megmászása előtt. 35 km, nyílegyenes szakasz nélkül. Féltávig erős emelkedők, lefelé ugyanilyen lejtők. Az utak minőségét leginkább a Mecsekben találhatókhoz hasonlítanám, viszont a kanyarok durvábbak voltak. A teljes fel-le távon ritkán kapcsoltam harmadik fölé, de ez részben a rögtönzött mini versenynek is betudható volt. Még ebédnél szóba került, hogy ki mennyire kanyarvadász típus, mennyit fejlődött tavaly óta, stb. Nagyjából, habitusunknak megfelelően elkezdtük a mászást felfelé. A hágó tetején természetesen bevártuk a lemaradtakat, köztük Tbee-t is, aki egy darabig még követett, majd gyanúsan lemaradt. Állítólag megállt út közben fényképezni egy kiszögellésnél, de ezt az indokot én nem fogadtam el magyarázatnak 🙂
A tetőről lefelé kis helycserét követően ugyanez volt a koreográfia. Viszont ekkor már a feltorlódott kocsisorok miatt nem tudtunk olyan élvezetesen haladni.
Következő megállónk Nagybányán volt, ahol a bányamúzeumot szerettük volna megtekinteni. Lévén már délután 3 óra, a múzeumot nem néztük meg, mert legalább további 3 órába tellett volna a látnivalók megnézése, és sötétben kellett volna visszamenni 80 km-t még a szállásig. Igazából nem sajnáltuk nagyon a dolgot, legalább lesz miért visszajönni ide.
A nap hátralevő része eseménytelenül telt el, délután 5 órára értünk vissza a szállásra összesen 220 km megtétele után. Este még elugrottunk a közeli boltba ellátmányért, és elkezdtünk összepakolni, mivel másnap indultunk haza.
Hatodik nap.
A hazaút. Vasárnap reggel korai ébredés és pakolás után egyből Nyírábrány felé vettük az irányt. Mivel eddig megúsztuk szerelés nélkül a túrát, bizakodtunk, hogy innen már hazáig nem lesz probléma és hála istennek nem is lett. Nyírábránynál eseménytelenül jutottunk át a határon, még a motorokat sem kellett leállítani, olyan gyorsan végeztünk.
Jólesett 6 nap után újra itthon motorozni, na nem mintha ez előző héten nem tettünk volna folyamatosan ugyanígy. Debrecenen Mladi segítségével villámgyorsan áthaladtunk, pihenőre csak a Hortobágyon álltunk meg. Elég érdekes volt, hogy míg pár napja még a Kárpátokban motoroztunk, addig most újra a nagy magyar alföldet látjuk elterülni előttünk.
A pihenőt követően Tiszafüreden megálltunk Mladi rokonainál, illetve a helyi cukrászdában ettünk egy finom fagyit. Ezt követően Gyöngyösön utoljára közösen tankoltunk egyet, ahol megállapíthattam, hogy a fogyasztásom is visszaállt egy baráti 5,5 literes értékre. Gyöngyös után Árpi és Tbee levált a csapatról, Matyifi, Gyuri és Zsuzsi Aszódnál köszönt el tőlünk, Mladi Mogyoródnál vette jobbra az irányt, jómagam pedig még átvágtam Budapesten, és 50 km múlva haza is értem.
Összefoglalva egy sikeres és gyönyörű túrát teljesítettünk, hiba nélkül. 6 nap, és részemről 1601 km motorozás után a járgányt megpusziltam, mikor hazaértem, eltettem a garázsba, és vagy két napig rá sem ültem, úgy fájt a hátsóm az elgémberedéstől. Örültem, hogy részese lehettem a túrának, és átélhettem az eseményeket. Erre a vidékre még mindenképpen vissza fogok térni egyszer és szerintem ezt nem csak én mondhatom el magamról.
Gyuri összefoglalója: Én Juragy hozzáfűzök 1-2 dolgot. Az tény hogy Nagybányán kicsit elkeveredtünk, valamint ahogy Szatmáron, és Romániában is az utóbbi 20 évben minden megváltozott. A csapat nagyon jó volt, Matyival igyekeztünk, hogy minden jó legyen. Remélem mindenki elégedett volt a szervezéssel. (Azok voltunk – Miklós_88)
Miklós_88
2013. Szeptember 17.
www.mzclubhungary.com
