Magadan túra - 3. rész

Fuvaros robog tovább Magadan-ba!

Ha lemaradtál volna az előző részről, itt megtalálod: Magadan túra - 2. rész


2018. 08. 16.

Éjjel jó nagy vihar volt, szakadt az eső, tépte a szél a sátrat, de még mindig jobb volt, mintha a motoron ért volna el. Reggel 7 körül ébredtünk, gyorsan összepakoltunk, majd folytattuk az utat Ulánbátor felé. Már csak 170 km volt a mai napra, de én úgy döntöttem, hogy előre megyek, mert a kétütemű motornak nem tesz jót a sok száz km-en keresztül tartó kis fordulatú vánszorgás. Ráálltam a 80-90-es tempóra, és így végre ki tudtam égetni a kipufogóból a lerakódott olajat.

Bár hideg volt az éjjel, de ahogy egyre jobban kisütött a nap, az idő is kellemesebb lett. A fővárosba érve már melegem is lett a motoron. Ulánbátor külvárosában még ugyanúgy jurtákban laktak az emberek, mint a sztyeppén, az állatbőröket az út szélén szárították, így meglehetősen büdös volt itt. De később a belváros már egy sokkal modernebb képet mutatott, sok emeletes házzal, magas irodaházakkal, és óriási forgalmi dugóval. Sok időbe telt, mire át tudtam magam verekedni a városon, és megtaláltam az Oasis nevű hostelt. Nem kellett sokat várnom, hamarosan megérkezett Lukas, de egy kisebb teherautó platóján volt a motor, mert nagy kamionnal ide nem lehetett bejönni. Leszedtük a motort a platóról, bejelentkeztünk a hostelbe, ahol választhattunk a jurta és a szoba között. Mivel a jurták beáztak, így a szobák mellett döntöttünk. Jó pár ismerős volt már itt, akikkel vagy Almatyban, vagy Barnaulban már összefutottunk. Délután leszedtük a Hondáról a hűtőt, és kerestünk egy szervizt, ahol meg tudták forrasztani.


Obo, azaz szent kőhalom


Sámánista szentély

2018. 08. 17.

Péntek lévén a mai nap legfontosabb feladata az volt, hogy rendbe tegyük a motorokat, mert várt ránk a túra legnehezebb szakasza. Ulánbátorban egyetlen komoly motorszervizt tudtunk, amit Koji, egy japán srác üzemeltet.

Reggel 10-re elmentünk a hűtőért, ami készen is volt addigra, majd elmentünk lemosni a motorokról a rászáradt sarat. Így tisztán egészen jól néztek ki a motorok. Miután végeztünk elmotoroztunk Kojihoz, pontosabban a közelben lévő benzinkúthoz, mert a szerviz a külvárosban volt, egy névtelen utcában. Koji elénk jött a kúthoz, majd követtük őt a szervizbe, ahol rögtön neki is látott a segédjével a motoroknak. Levettem a hengerfejet, és körbepontoztuk a perselyt a gyertyamenetnél, mert már megint kijárt a hengerfejből. Gyártattam új GPS-tartót, mert a régi megrepedt, valamint tettem egy csavart a kipufogórögzítéshez, mert az eredetit elhagytam valahol. Lukas generátorát nem tudták megjavítani, Ulánbátorban nincs szakember hozzá. Meghegesztették a Honda csomagtartóját, mert a nagy súly alatt újra eltört, valamint feltöltötték a motor akkumulátorát.

Közben kérdeztük Kojit, hogy hogy került ide Japánból. Elmondta, hogy ide nősült, egy mongol lányt vett el feleségül.

Gyönyörűen felszerelt, tiszta műhelye volt, mindenen látszott a japán precizitás. Mondta, hogy ő itt Mongóliában a Yamaha dílere, meg az egyéb japán autó- és motoralkatrészeknek is ő az importőre. Előtte a Mitsubishinél dolgozott, a Párizs-Dakar Rallye-n volt szerelő, így elég komoly szerelői tapasztalattal rendelkezett.

Miután itt végeztünk, visszamotoroztunk az Oasisba, ahol beállítottam és megkentem a láncomat, megjavítottam a féklámpámat, majd megittam a jól megérdemelt sörömet


Ulánbátor egy modern nagyváros


Lakótelep emeletes házakkal és jurtákkal

2018. 08. 18.

A mai napra egy ulánbátori városnézés volt betervezve. Még tegnap megbeszéltem Surennel, egy magyarul beszélő mongol hölggyel, hogy körbevezet minket, és megmutatja a főváros nevezetességeit.

Városnézés előtt még kicseréltük a Hondán az első gumit, mert ami rajta volt az már kagylósra kopott, és aszfaltúton rázott. Kapott egy használt, de még használható gumit egy német motorostól, arra cseréltük ki. Dél körül üzent Suren, hogy a dugóban áll, nem tudja, hogy mikorra ér ide. Míg vártunk rá, addig beszélgettünk azzal a német motorossal, aki a gumit adta. Ő is Magadanból jött, végigment a régi nyári úton, amit csak nagyon kevés motoros mer bevállalni. Mondta, hogy ha nem esik, akkor el lehet menni, a legmélyebb folyó is csak kb. 1 méter mély, de ha esősre fordul az idő, akkor vissza kell fordulni. Lesz majd egy állandóan sáros szakasz, sok-sok folyóátkelés, és Tomtor után kb. 300 km-en keresztül semmi nincs, csak a tajga. Az újabb út viszont forgalmas, azt mondta, hogy ott szinte óránként jött szembe valaki. Kaptunk tőle egy részletes térképet, amelynek nagyon megörültünk.

Hamarosan megérkezett Suren, egy kis Toyota Vitz-cel, ami nálunk Yaris néven fut. Átverekedtük magunkat a városon, és elmentünk először a főtérre, ahol a parlament épülete előtt először Dzsingisz Kán és a fiai szobrát néztük meg, majd átmentünk a nem messze lévő Nemzeti Múzeumba, ahol a mongol történelemmel ismerkedhettünk meg az őskortól napjainkig. Suren kitűnően beszélt magyarul, így le tudta nekem fordítani a mongol feliratokat. Ezután egy másik múzeumot akartunk megnézni, de az már bezárt, ezért elmentünk egy buddhista szent helyre, ahol egy óriási szent szobor volt a templomban, és a buddhisták hite szerint ő vigyázta a várost. A templomban a szobor körül rengeteg imamalom volt, valamint 1000 db kisebb szent szobor. A templomlátogatás után egy ebéd következett egy elegáns étteremben, ahol először füstölt birkafejet akartunk enni, de abból már nem volt, ezért más tradicionális mongol ételeket rendeltünk. Én marhafarok levest ettem, második fogásnak pedig egy olyan tálat rendeltünk, amelyen sok hagyományos mongol étel volt kis adagokban. A mongol konyhára jellemző, hogy zöldséget alig használnak, szinte csak húst hússal esznek. Elsősorban birka-, marha-, jakhús kerül az asztalra, a disznóhús most kezd divatba jönni, és meglehetősen drága, csakúgy, mint a baromfi.

A Nemzeti Múzeum ajándékboltjában vettünk teve- és jakszőr zoknikat, kesztyűt, valamint egy hagyományos mongol játékot, ami 4 apró birkacsontból áll, és ezekkel kell dobni, mint nálunk a dobókockával. Van egy lista hozzá, ahol leírják, hogy mit jelent, ha egyik, vagy másik oldalán áll meg a csont.

Az étterem után egy másik múzeumot akartunk megnézni, de az is bezárt már, így átmentünk a Tola folyón, ami Ulánbátor szélén folyik, és felmentünk egy hegyre, ahol a hegytetőn egy 2. világháborús szovjet hősi emlékmű állt. Innen a hegytetőről csodálatos kilátás nyílt a városra. Mindenfelé építkezések voltak, hatalmas toronyházak épültek, de a 20-25 emeletes házak között még sok-sok jurta is megbújt. Rohamos ütemben növekszik a város, az ország 3 millió lakosából 1,5 millió már a fővárosban él. Suren mesélte, hogy milyen kicsi volt akkor még a főváros, amikor ő gyerek volt, most meg mindenhol toronyházak, plázák, irodaházak vannak. Kérdeztem Surent a mongol életről, hogy a pusztán hogy oldják meg az iskoláztatást, ahol sok száz kilométerre van a legközelebbi város. Mondta, hogy ilyenkor az anyuka beköltözik a városba a gyerekkel, apuka otthon marad az állatokkal, de sokszor az anyuka a városi élet után már nem is tér vissza a sztyeppére, ezért elég sok a válás. Kérdeztem a téli életről, hogy miképpen lehet kibírni -30, -40 fokban egy jurtában egész télen, elzárva a külvilágtól. Hát úgy, hogy a jurta közepén tüzet raknak szárított tehéntrágyából, ami jobb hőt ad, és tovább ég, mint a fa. A fa amúgy is elég ritka errefelé. Ha mégis el kell hagyni télen a jurtát valamiért, akkor csak a ló és az UAZ jöhet szóba. Surennek hála, sok érdekes információval lettem gazdagabb a mongol életről.

Estére visszamentünk a szállásra, ahol megköszöntük Suren segítségét. Hatalmas élmény volt körbejárni a várost, és magyar nyelven meghallgatni a sok érdekes információt.


0 kilométerkő


Ulánbátor főterén


Magyar étterem a mongol fővárosban


A buddhista városrész kapuja


Marhafarok leves

2018. 08. 19.

Reggeli után bevásároltunk az útra, összepakoltunk, majd Peterrel, egy holland motorossal elindultunk, hogy megnézzük Ulánbátor mellett Dzsingisz Kán lovasszobrát. Úgy volt, hogy egy angol pár is csatlakozik hozzánk, de valami hiba volt az autójukkal, előbb inkább azt akarták megnézetni. Így hárman vágtunk neki az útnak.

A városból kivezető úton is hatalmas dugó volt, de mi az útpadkán előre tudtunk menni. Vasárnap lévén, mindenki igyekezett kifelé a városból a természetbe. Elérkeztünk a lovasszoborhoz, mely egy kör alakú épület tetején ezüstösen csillogott. Tényleg hatalmas volt, állítólag ez a világ legnagyobb lovasszobra. Befizettük a belépőt, aztán egy idegenvezető hölgy elmondta a szobor történetét, valamint bemutatta Dzsingisz Kán csizmájának másolatát meglehetősen nagy méretben. Ezt a nagy méretet úgy kell érteni, hogy 3 emelet magas volt a csizma. Fel lehetett liftezni a szoborba, és a ló fejénél ki lehetett menni egy apró teraszra, ahonnan be lehetett látni az egész környéket. Innen is készítettünk pár képet, majd visszasétáltunk a motorokhoz. Még egyszer megcsodáltuk az óriási szobrot, az előtte elterülő parkot, majd elbúcsúztunk Petertől, és mi nyugat, ő pedig kelet felé vette az irányt.

A fővárosig tartó úton visszafelé is dugó volt, így az út nagy részét az aszfaltút mellett vezető földúton tettük meg. Tegnap Suren mondta, hogy van egy kisebb út, ami a folyóparton vezet, és kikerüli Ulánbátort, így erre az útra rátérve egész jól tudtunk haladni. Ulánbátor után megtankoltunk, ettünk egy hamburgert, majd a jó nagy gödrökkel tarkított úton elindultunk északnak, az orosz határ felé. Sötétedésig mentünk, és épp mielőtt megálltunk volna, elkezdett csöpögni az eső, de rövid időn belül abbahagyta. Egy dombtetőn, egy mezőn találtunk helyet éjszakára, de annyi szúnyog volt, hogy kabátban, sisakban állítottuk fel a sátrakat, mert minden szabad bőrfelületet elleptek a szúnyogok.


A világ legnagyobb lovasszobra


Dzsingisz Kán csizmája. Elég nagy lábon élhetett


Hárman a szobor tetején


Kilátás a szoborról


Elhagytuk a mongol fővárost

2018. 08. 20.

Reggel megírtam az útinapló utolsó 2 napját. Közben szépen kisütött a nap, felmelegedett az idő, így összepakoltunk, és elindultunk. Reggel is elég sok szúnyog volt, így nem kockáztattuk meg a sátor mellett a reggelit, hanem inkább egy szúnyogmentes helyre halasztottuk. Majd minél előbb be kell szereznünk egy fejre húzható szúnyoghálót, mert az embernek szeme, orra, füle tele megy szúnyoggal. A határ előtt megálltunk egy boltnál elkölteni a maradék mongol pénzünket, majd rágurultunk a határra, ahol nem voltak sokan, így gyorsan végeztünk.

Kigurultunk a Transszibériai országútra, majd egy boltnál megálltunk friss élelmiszert venni. Ott, a bolt előtt meg is reggeliztünk, majd jó 80-90-es tempóval folytattuk utunkat. Délben megebédeltünk egy útszéli vendéglőben, ahol a parkolóban folyamatosan jöttek az emberek érdeklődni felőlünk. Itt Szibériában már ritka látvány a turista, egy-két kínai autót lehetett látni, de európaiak már nem nagyon járnak erre. Az úton az autókból is sokan integettek nekünk, nem tudták mire vélni, hogy honnan jöhettünk ide ezekkel az ismeretlen rendszámú motorokkal.

Délután elértük Csitát, ez az utolsó előtti nagyváros Magadan előtt. Még a délután lefoglaltam egy szállást, azt próbáltuk megkeresni a navigáció segítségével, de olyan lepukkant környékre kerültünk, hogy inkább kerestünk egy másik szállást. Az újabb helyen, ahová becsöngettünk, közölték, hogy telt ház van, de épp akkor érkezett Dima, a főnök egy Kawasaki Vulcan-nal. Mondta, hogy az udvaron sátrazhatunk nyugodtan, aztán lett egy még jobb ötlete: volt a kert végében egy kis ház ággyal, így oda fészkeltük be magunkat.

Estig szétszedtük a Honda porlasztóit, mert egyre többet evett a motor. Kitakarítottuk, és akkor láttuk, hogy van bennük egy-egy gumidugó, ami egy furatot zár le, és ezek a dugók annyira könnyen kijöttek a furatból, hogy valószínűleg ezek mellett szivárog át a benzin. A porlasztó összerakása már másnapra maradt, mert közben besötétedett.

2018. 08. 22.

Reggel összeraktuk a porlasztókat, és ki akartuk cserélni a Honda légszűrőjét, mert nagyon poros volt, de az út alatt összenyomódott, és kilyukadt az új szűrő, ezért a régit kifúvattuk sűrített levegővel, és visszaraktuk. 11-re megérkezett Dima, aki elvitt minket alkatrészbeszerző körútra a városba. Vettünk egy-egy terepgumit hátulra, gyújtógyertyákat az MZ-hez, eredeti és kisebb hőértékűt is, akksitöltőt a Hondához, valamint egy horgászboltban egy-egy kalappal egybeépített moszkitóhálót, mert enélkül nem lehetett létezni Szibériában. Ezután a piacon megebédeltünk, a szállásra visszafelé menet egy bankban váltottunk pénzt, majd a szállásra visszatérve lassan összepakoltunk. Dima adott nekünk egy telefonszámot, egy utunkba eső másik motorosét innen 800 km-re, hogyha bármi segítségre lenne szükségünk, hívjuk fel nyugodtan, ő segíteni fog. Indulás előtt még lefotóztam az udvaron egy orosz törpeautót, egy Motocar-t. Ez olyasmi, mint a Velorex, csak fémkasztnija van. Izs motorkerékpár motor hajtja, 2 üléses, és rokkantaknak készítették.

Elbúcsúztunk Dimától, megköszönve a segítségét, és délután 4-kor nekivágtunk az útnak. Ahhoz képest, hogy milyen későn indultunk, egész jól haladtunk, sötétedésig sikerült több, mint 200 km-t megtennünk.

Este leteszteltük a moszkitóhálós kalapot, így végre nem csíptek minket agyon a szúnyogok.


Motocar, az orosz rokkantkocsi


Szúnyoghálóval lefátyolozva rögtön vidámabbak lettünk

2018. 08. 23.

Éjjel már hűvös volt, de ahogy kisütött a nap, gyorsan melegedett az idő. Dél körül értük el Mogocsát, amely kb. 10 kilométerre feküdt a főúttól. A Dima által adott telefonszámon felhívtuk a helyi motorosokat, akik a garázsukban vártak minket. Ketten voltak a garázsban, ahová rögtön betolhattuk a motorokat, és feltehettük a Honda akksiját töltőre. Nekem a láncomon kellett feszíteni, mert sokszor volt akkora hullám az úton, hogy felütött a hátsó lengéscsillapító. Ezek a hirtelen berugózások a láncnak sem tettek jót, állandóan utána kellett feszíteni.

Amíg töltődött az akksi, elmentünk a városba ebédelni. Mogocsa egy kis bányászváros a tajgában, a bányán kívül nem sok munkalehetőség lehet itt. Az egész város úgy nézett ki, mintha a felépítése óta semmit nem költöttek volna rá. Málló vakolatú emeletes házak, rozsdás vasak mindenütt, megkopott festés a falakon. Szörnyen lehangoló volt.

Ebéd után megköszöntük a helyi motorosok segítségét, és visszakanyarodtunk a főútra Habarovszk felé. Az egész Transszibériai országút tele van útépítésekkel,  és útfelmarásokkal. Egy ilyen útfelmarást, amit nem jeleztek előre, csak az utolsó pillanatban vettem észre, de nekem még sikerült átkormányoznom a motort a másik sávba. Nem így Lukasnak, aki szintén későn vette észre, és mire elkapta a kormányt, már egy 10 cm-es szintkülönbségnek kormányozta neki a motort. Én a tükörből csak a porfelhőt láttam. Rögtön visszafordultam. Szerencsére sem Lukasnak, sem a motornak nem lett baja, a protektorok és a bukócső tette a dolgát, egyedül a motor oldalára rögzített hátizsák szakadt ki, de ennél nagyobb baj ne legyen.

Estefelé az útról lekanyarodva találtam egy alvóhelyet, de Lukas tartott a medvéktől, így inkább tovább mentünk, hogy valami település közelében legyünk éjszakára. Mire besötétedett, találtunk egy útszéli hostelt. Kicsit sokallottuk a szoba árát, de a folyosón szembe jött egy orosz és egy belorusz motoros, akik rögtön meghívtak minket, hogy aludjunk náluk. A szoba ki van fizetve, mindegy hogy hányan alszunk ott. Így ismertük meg Ljosát és Szását, akik 2 BMW GS-sel tartottak haza Moszkvába Vlagyivosztokból. Este még meg is vendégeltek minket finom kaviárral, aztán elláttuk egymást jó tanácsokkal. Ők Mongólia és Kazahsztán felé mentek haza, mi pedig az ellenkező irányba tartottunk.


Ljosával és Szásával, akik vendégül láttak minket

2018. 08. 24.

Megreggeliztünk a hotel vendéglőjében, majd elbúcsúztunk Szásáéktól, akik mondták, hogy ha Moszkva felé járunk, feltétlenül keressük meg őket. A hotel melletti benzinkúton megtankoltunk, aztán folytattuk utunkat kelet felé, míg el nem értünk ahhoz az útkereszteződéshez, ahol Jakutszk és Vlagyivosztok felé ágazik ketté az út, és itt láttuk az első Magadan táblát, amely 3177 km-re írta a várost. Le is fotózkodtunk a táblánál, mert most láttuk először kiírva az úticélunkat.

Rákanyarodtunk az M56-os útra, azaz a BAM (Bajkal-Amur) Road-ra, melynek a végállomása már Magadan. Szép napsütéses időben motoroztunk, majd egyszer csak vége lett az aszfaltútnak, és földúton haladtunk tovább. Kb. 20 km után újra folytatódott az aszfaltút, majd ez így változott folyamatosan. Érdekes, hogy akikkel eddig beszéltünk, mindenki azt mondta, hogy Jakutszkig aszfaltút van. Száraz időben még nincs is gond, de kezdett beborulni, és mire felvettem az esőruhát, el is kezdett szakadni az eső, ami hamarosan jégesőre váltott, és csak úgy kopogott a sisakon. A terepgumi még mindig ott figyelt a hátsó dobozra ráhúzva, mert nem számítottam arra, hogy Jakutszkig kelleni fog. Az utcai gumin már alig volt minta, így Mongólia után újra csúszkálhattam a sárban. Szerencsére nem tartott sokáig az eső, de ahhoz elég volt, hogy jól lehűtse a levegőt, és csúszóssá tegye az utat.

Estére értünk Nerjungriba, ahol megpróbáltunk szállást keresni. Még egy helyi motoros is segített, de az első hely, amit találtunk, már nem üzemelt, a második helyen telt ház volt, így visszamotoroztunk a főútra, ahol egy benzinkút mellett tettük le a sátrakat. Kicsit zajos volt a hely, és egyenetlen a talaj, de nem találtunk jobb helyet.


Reggel elbúcsúztunk vendéglátóinktól


Ide megyünk


Rákanyarodtunk a BAM-Road-ra

2018. 08. 25.

Mivel közvetlenül a benzinkút és a főút mellett aludtunk, így már reggel 6-kor felébredtünk, ahogy élénkült a forgalom. Itt Szibériában már beköszöntött az ősz, ezért ködös és hideg reggelre ébredtünk. Eleinte semmit nem láttunk, akkora volt a köd, hogy fél percenként kellett törölgetni a plexit, de aztán kisütött a nap. Egy hegytetőre felérve gyönyörű látvány fogadott. A hegytető már napfényben fürdött, de a völgyben elterülő erdőt még köd borította, éppen csak a fenyőfák csúcsai látszottak ki a ködtakaró alól. Délelőtt még ma is kellemes idő volt, csak délutánra borult be, és lett hűvösebb. Szerencsére nem esett az eső, de az út sok helyen nedves volt. Felváltva voltak aszfaltos és földutas szakaszok, ahol a végén már ugyanolyan sebességgel mentem, mint aszfalton.

Megálltunk egy parkolóban beszélgetni kamionsofőrökkel, kérdezgettük őket az útról. Mondták, hogy lesznek olyan szakaszok, ahol lassan lehet majd haladni, és Jakutszk után 600 km-re nagyon sok vadállat van, ott már vigyázni kell a medvékkel.

Az a benzinkút, amit a navigáció jelölt, be volt zárva, ezért újra a tartalék benzinünket kellett használnunk. Innen 65 km-re, Ulu nevű településen álltunk meg legközelebb tankolni. Itt is, mint utunk során oly sokszor, rögtön odajöttek a helyiek érdeklődni, hogy honnan jöttünk, merre tartunk. Mi meg az útviszonyokról és az időjárásról kérdezgettük őket. Közben egy terepes kisbuszból kiszállt egy úr, akiről később kiderült, hogy magadani lakos, de most Közép-Oroszországban volt, és 44 napja van úton. Azt mondta, hogy szerinte nem lesz gond az úttal, jó időt jósolnak a következő napokra, viszont hamarosan jönnek a hidegek, így hát igyekeznünk kell.

Mivel esteledett, így szálláshely után érdeklődtünk. A helyi kávézóba irányítottak minket, ahol az egyik felszolgáló kiadta nekünk a lakása egyik szobáját. Egész Ulu egy múltból itt maradt, lepusztult település, mint sok olyan másik itt Szibériában. Valamikor 60-70 évvel ezelőtt találhattak valami nyersanyagot a környéken, akkor felépítették a települést, aminek a karbantartására azóta semmit nem költöttek. Itt áll a tajga közepén, távol mindentől, elfelejtve. Ide nem jön pénz, Oroszországnak ez a távoli szeglete szinte nem is látszik Moszkvából. Milyen lehet itt élni? Különösen télen, amikor -40 fok van. Vezetékes víz nincs, a talaj állandóan fagyott, és ide még az aszfaltút sem ért el. Szibériában sok ilyen múltba ragadt, pusztuló települést láttunk. Innen nagyon távol van a csillogó Moszkva, itt csak az elhagyatottságot, a reménytelenséget látni. De itt is élnek emberek, akiket a szívük ide húz, és minden nehézség ellenére kitartanak a szülőföldjükön.


A napsütés ellenére a völgyekben még megült a köd


Szállásunk Uluban. A ház előtti hordókban tárolják a vizet.

2018. 08. 26.

Reggel visszamentünk a kávézóba, ettünk egy pirogot és egy hot-dogot, majd elindultunk tovább Jakutszk felé. Az idő borús volt, de szerencsére nem esett. Hamarosan elértük a Nizny-Besztyakh nevű települést, ahonnan a komp indul Jakutszkba. Jakutszkot a főúttól a Léna folyó választja el, amelyre eddig még nem sikerült hidat építeni. Tervek voltak, de az állandóan fagyott talajra nehéz építkezni. Ezért nyáron komp viszi át a járműveket, télen pedig, amikor 2-3 m vastag jég borítja a folyót, akkor azon jelölnek ki utat. A tavaszi jégzajlás idején, és ősszel, amíg nem fagy be eléggé a folyó, a várost nem lehet elérni közúti járművel. Most viszont több komp is járt, így nem kellett várnunk. Ahogy megérkeztünk a poros földúton a kikötőbe, egyből mehettünk is fel a hajóra. Beállítottuk a motorokat a hajó egyik sarkába, még pár autó feljött utánunk, aztán már indultunk is. Néztük a hatalmas Léna folyót, amely hosszan kanyarog Szibérián át, néztük a partot, a végtelen tajgát. A túlparton, kicsit feljebb már látszottak Jakutszk magas épületei.

A kompon ismét összetalálkoztunk azzal a 2 sráccal, akikkel már tegnap összefutottunk a kávézóban. Amikor mondtuk, hogy Magadanba megyünk, az egyikük visszament az autójához, és megajándékozott minket 2 marék medveriasztó patronnal, meg a hozzájuk való kilövő szerkezettel. Azt mondták, enélkül nem szabad elindulni a tajgába. Megadták a telefonszámukat, hogy ha segítség kellene Jakutszkban, akkor nyugodtan hívjuk őket. Egyébként mindketten rendőrök voltak. Beszéltek egy motoros haverjukkal, aki mondta, hogy elénk jön a kikötőbe, elvisz a lakásukra, ahol megszállhatunk, amíg Jakutszkban vagyunk. Így ismertük meg Timurt, és családját.

A parton elbúcsúztunk a rendőröktől, és követtük Timurt a városon át. Egy gyönyörűen berendezett lakásba kalauzolt bennünket, ahol lecuccoltunk, majd elvittük a motorokat a garázsba, hogy feltöltsük a Honda akksiját, és végre kicseréljük az MZ lefutott hátsó utcai gumiját egy terepgumira. Amikor kivettem a kereket, akkor láttam, hogy lóg a lánckerék. Levéve a láncot, azt is megállapítottam, hogy nem a csapágy kopott el, hanem maga a csapágyfészek kopott ki. Ezzel meg is lett a másnapi program, lehetett keresni egy esztergályost. Mindenesetre a gumit kicseréltem, aztán visszasétáltunk Timurékhoz, ahol hajnalig beszélgettünk.


A kávézóban indítottuk a napot


Áthajóztunk a hatalmas Léna folyón

2018. 08. 27.

Mivel éjszakába nyúlóan beszélgettünk, ezért ma nehezünkre esett felkelni, de menni kellett, mert a motort mielőbb rendbe akartuk tenni. Timur anyukája jött értünk autóval, így vele, és Elenával, Timur feleségével elmentünk megnézni a város szélén a permafrost múzeumot. Egy hegy gyomrában volt a múzeum, melynek bejáratánál elláttak minket meleg kabáttal és sisakkal. Ezután beléptünk a barlangba, ahol olyan jégszobrokat láttunk, melyektől tátva maradt a szánk. Hosszan bolyongtunk a barlangban, ahol -5fok volt, és hiába volt kint 25 fok a hőmérséklet, itt az altalaj már állandóan fagyott, csak a felső 2 méteres réteg olvad meg nyáron. Télen viszont az egész város jégbe fagy, az átlagos téli hőmérséklet -40 fok, de voltak olyan napok, amikor -60 fok alá hűlt a hőmérséklet. Hogy lehet ezt kibírni? Erre talán csak a jakutok és a többi szibériai nép tudja a választ.

A múzeumlátogatás után elmentünk esztergályost keresni. A városon áthaladva láttuk, hogy az összes épület cölöpökön áll, a fagyott talajra való építkezés különleges technológiát igényel. A főutak jó állapotban voltak, ezeket minden tavasszal felújítják, aztán a következő tél újra tönkreteszi őket, így ez itt egy véget nem érő folyamat. A mellékutak és a járdák felújítására már kevesebb kapacitás jut, ezért ezek sokkal rosszabb állapotban vannak.

Egy mellékutca végén találtunk 2 esztergályos műhelyt, ahol az elsőben nem vállalták, de a másodikban, miután elmagyaráztuk a szakinak, hogy hogyan kell csinálni, végre nekiláttak. Miután kész lett visszamentünk a garázsba, és összeraktuk a motort, hogy másnap korán tudjunk indulni. Mikor kész lettünk, és ballagtunk vissza a lakásra, az utcán összefutottunk Timurékkal. Vettünk kimért sört, szárított halat, mert azzal jobban csúszik a sör, valamint füstölt rákot, melynek teljesen olyan íze volt, mint a parenyica sajtnak. Csatlakozott hozzánk Timurnak az egyik barátja, majd a lakásra visszatérve ismét hajnalig beszélgettünk.


Permafrost-múzeum

 


Gyönyörű jégszobrokat láttunk


Jéghotel


Jégbár

2018. 08. 28.

Ma újra nehezen ébredtünk. Timur elment dolgozni, mi pedig elballagtunk a garázsba a motorokért. Visszamentünk velük a lakáshoz, mert a ruháink ott voltak, aztán hamarosan Timur is hazaért a munkából. Felpakoltunk a motorokra, elbúcsúztunk Elenától, majd elindultunk a kikötő felé. A város szélén megálltunk egy ajándékboltnál, ahol rengeteg dolgot lehetett volna venni, ha az embernek töménytelen mennyiségű pénz állna a rendelkezésére. Voltak gyönyörű szőrmék, sok százezer forintnyi összegért, százezer forintos, díszes jakut sapka, a sámánista vallás jelképei és kellékei, a messzi földön híres jakut vadászkések, valamint szobrok, hűtőmágnesek. Vettünk egy-két apróságot, majd egy élelmiszerboltban feltöltöttük a kajakészletünket. Ezután elgurultunk a kikötőbe, ahol Timurtól is elbúcsúztunk, majd felszálltunk a hajóra, mely átvitt minket a túlpartra.

Miután leszálltunk a hajóról, Nizny Besztyakh végén megtankoltunk, és nekivágtunk a Kolima Highway-nek. Bár a highway autópályát jelent, ebben az esetben ez inkább valami gúnynév lehetett. Felváltva mentünk mély homokban,  sárban, köves úton. A száraz szakaszokon akkora por volt, hogy ha szembe jött valami jármű, akkor kb. 1 percig semmit nem lehetett látni a portól.

Sötétedéskor álltunk meg egy kis falu után, egy nyírfaliget és egy tó mellett egy réten. Felállítottuk a sátrat, tüzet raktunk, és előkészítettük a medveriasztónkat. A kaját kissé távolabb a sátortól felakasztottuk egy fára, hogy ha jönne a medve, ne a sátorban kezdje a kajakeresést.


A jakut motoros-klub vendégei voltunk


Elbúcsúztunk Timurtól és Elenától

2018. 08. 29.

Reggel szép napsütéses időre, lónyerítésre, és tehénbőgésre ébredtünk. Ekkor vonultak ki az állatok a legelőre. Megreggeliztünk, összeszedelőzködtünk, és folytattuk utunkat, mely kezdett egyre nehezebbé válni. A köves utat helyenként felváltotta a homok, melyben a kamionok mély keréknyomokat vájtak. A homokban való motorozást már kezdtem megszokni, de amikor belecsúsztam egy-egy keréknyomba, az nagyon kellemetlen volt. Egyszer el is feküdtem a homokban, mikor kb. 70-es tempóval csúsztam bele egy ilyen keréknyomba. A motoron egy picit elhajlott a lábtartó, de nekem semmi bajom nem lett, csak kavartam egy jó nagy porfelhőt.

Később egyre borúsabbá vált az idő, és elkezdett szemerkélni az eső. Az esőruha a csomagok legalján volt, mert a következő napokra száraz időt jósoltak, én meg bíztam benne, hogy hamarosan eláll, és nem kell mindent lecuccolni a motorról, hogy előszedhessem az esőruhámat. Bár a távolban világosabbnak tűnt az ég, de egy jó órát mentünk az esőben, így sikerült teljesen átáznom. Mire elértük az Aldan folyót, elállt az eső. Felmentünk a kompra, de egy órát kellett várni a hajó indulásáig. Ez az idő elég volt arra, hogy újra utolérjen minket az eső. Szerencsére egy kazah sofőr, aki a közeli Khandigában lakik, beinvitált bennünket a kamionjába, főzött teát, és megkínált minket vajas kenyérrel. Így a kamion fülkéjében sikerült átvészelnünk az újabb esőt. Maga a hajóút fél órás volt, és a túlparton is folytatódott a köves, néhol homokos út.

Megtankoltunk egy ősrégi benzinkútnál, aztán Khandigában próbáltunk pénzt váltani, de már bezárt a bank, viszont volt mellette egy élelmiszerbolt, ahol újra feltöltöttük a kajakészletünket. Mivel esteledett, elkezdtünk táborhelyet keresni, de az út két oldalán mindenhol csak a mocsaras tajga volt. Lekanyarodtunk egy kisebb ösvényre, de ott is mindenhol mocsár volt. Bízva abban, hogy ezen a kis ösvényen nincs forgalom, tüzet raktunk az úton. Erre nem megjelent egy Lada Niva? Kiszállt belőle a már nem túl szomjas sofőr, és mondta, hogy ha megyünk még 300 m-t ezen az ösvényen, akkor a folyóparton találunk táborhelyet. Eloltottuk a tüzet, visszaültünk a motorokra, és hamarosan kiértünk az Aldan folyó partjára. Első dolgunk ismét a tűzrakás volt, majd a vacsora következett. Ezután egy fán helyet kerestünk a kajának, szedtünk tűzifát, és elkezdtük szárítgatni a ruháinkat a tűznél.


Nyáron mocsárrá változik a tajga


Táborhelyet keresünk


Mindent elnyel a mocsár

2019. 08. 30.

Ismét napsütéses időre ébredtünk. Lukas mondta, hogy alig mert aludni, mert egész éjjel mindenféle állat jött ide a folyópartra inni, és némelyik egész közel jött a sátorhoz. Én ebből semmit nem érzékeltem, aludtam, mint a medve.  Reggel aztán láttuk, hogy egy farkas vonult el a sátortól nem egészen egy méterre.

Reggeli után aztán folytattuk utunkat a Kolima Highway poros, köves szakaszán. Továbbra is akkora volt a por, hogy ha szembe jött egy-egy UAZ vagy kamion, akkor jó ideig vakon vezettünk, mert a felkavart portól semmit nem lehetett látni. Bementünk Teply Kljucs faluba, hogy pénzt váltsunk, de a bank zárva volt egész nyáron, majd csak ősszel fog kinyitni. Úgy tűnt, hogy el kell felejtenünk Ojmjakont, mert nincs annyi pénzünk, hogy ez a kitérő beleférjen a költségvetésünkbe. Megkérdeztük a boltban, a benzinkúton, de sehol nem akartak pénzt váltani. Így hát Ust Nera felé vettük az irányt, mert ott volt a legközelebbi bank. Útközben találkoztunk egy román Land Roverrel, ami lelassított, és megállt, amikor utolértük. Két srác volt vele, ők is Magadanba igyekeztek. Kérdeztük, hogy nem-e tudnának átváltani nekünk 100 Eur-t. Szerencsére volt annyi rubelük, hogy tudtak nekünk váltani, így újra tervbe vettük Ojmjakon meglátogatását.

A Honda motorja továbbra is rendetlenkedett, csak 2000-3000-es fordulat között ment rendesen, alatta, felette durrogott, szikrákat lőtt ki a kipufogón.

Közben beértünk a hegyek közé. A táj gyönyörű volt, körben nagy hegyek, fenyőerdők, színes levelű fák, lent a völgyben pedig a Kolima folyó kanyargott.   Néha megálltunk fényképezni, mert csodálatos látványt nyújt így ősszel a tajga. Sajnos hamarosan elkezdett esni az eső, így megálltunk, hogy kiszedjük a csomagok legaljáról az esőruhát. Aztán a csendes eső egyre hevesebb zivatarra váltott. Néhol az apró köves szakaszt sár váltotta fel, ekkor lelassítottunk, de azért a körülményekhez képest jól tudtunk haladni. Szerencsére délutánra elállt az eső, és kisütött a nap. Megálltunk, hogy kitakarítsuk a Honda porlasztóját, levegyük az esőruhát, és megebédeljünk. Ekkor vettük észre, hogy az egyik hátizsák lelógott a kipufogó mögé a Hondán, összeégetve benne jó pár ruhát és egyebet. Kitakarítottuk a porlasztókat, de továbbra sem lett jó a motor. Mivel már hosszú ideje nem találtunk benzinkutat, és már a tartalék kannákból is a motorokba töltöttük a benzint, így már csak az volt a cél, hogy elérjük Kjubemét, ahol a legközelebbi kút volt. Az utolsó kanna benzinen megosztoztunk, aztán mivel sötétedett, és a Hondán továbbra sem volt töltés, így egymás mellett mentünk, hogy az MZ-vel Lukasnak is tudjak világítani. Kjubeme előtt 9 km-re megállt a Honda, kifogyott az üzemanyag. Letoltuk a motort az útról, és a Kolima folyó partján a sötétben letáboroztunk.


Attól féltünk, hogy az éjjel medve kerülgeti a sátrat, de csak egy farkas volt


Tömegközlekedés a tajgában


Beértünk a hegyek közé

2018. 08. 31.

Éjjel nagyon hideg volt. Mondták a cseh motorosok, akikkel pár nappal ezelőtt szembe találkoztunk, hogy a hegyekben már fagy éjjelente, de ezt most személyesen is megtapasztaltunk. Reggel, ahogy felkelt a nap, már talpon voltam, gyűjtöttem fát, tüzet raktam, hogy kissé átmelegedjek. Hamarosan Lukas is felébredt, nekiállt újra a porlasztó szétszedésének, én meg motorra ültem, felgumipókoztam az egyik tartalék kannát, és elmotoroztam Kjubemébe benzinért. Kaját is akartam venni, de Kjubemébe érve láttam, hogy a falu már csak egy benzinkútból áll. Valamikor laktak itt emberek, mert ahogy rákanyarodtam a régi útra, láttam pár összedől házat, és rozsdás autóroncsokat. Visszamotoroztam a táborhelyünkre, beletöltöttem a benzint a Hondába, közben Lukas lejjebb vette a benzinszintet a porlasztókban. Mikor kész lettünk a motorral, elővettük a maradék egy-egy szelet kenyerünket, egy szardínia konzervet, és megreggeliztünk. Közben elkezdett melegedni az idő, úgyhogy összepakoltunk, és elmotoroztunk együtt a benzinkúthoz, ahol nemcsak a motorokat, hanem mind a 4 kannát is feltöltöttük benzinnel. Állt ott egy kamion, melynek megkértük a sofőrjét, hogy adjon nekünk egy kis sűrített levegőt, hogy kifúvassuk a motorok légszűrőit. Lukas ezek után ment egy próbakört a Hondával, amely ha nem is tökéletes, de határozottan jobb lett.

Így bátrabban vágtunk neki a Tomtor felé vezető régi nyári útnak, mely olyan helyeken vezetett, hogy nem győztünk betelni a látvánnyal. A fák lombja már kezdte felvenni az őszi színét, amerre néztünk sárga, piros, zöld levelű fák mindenütt, az erdő néhol egy-egy kisebb tóval megszakítva. Talán ilyenkor ősszel legszebb a tajga. A Tomtorig vezető 150 km-es út végig ilyen volt.

Tomtorba érve bevásároltunk, ott a bolt előtt megebédeltünk, majd nekivágtunk az Ojmjakonba vezető útnak. Azt mondták Tomtorban, hogy jó út vezet Ojmjakonba, ezzel szemben hol kövekkel volt vastagon megszórva az út, hol a gödröket kellett kerülgetnünk. Küzdelem volt ez a 40 km. Beértünk Ojmjakonba, arra a településre, ahol a világon a leghidegebbet mérték. Emlékművet is állítottak ennek az eseménynek, mely büszkén hirdeti, hogy itt bizony -71,2 fok volt. Azt mondták, hogy van itt egy múzeum, de azt zárva találtuk, valamint egy vendégház, amelyért olyan összeget akartak kérni, hogy gyorsan elköszöntünk a tulajtól.

A falu előtt az erdőszélen táboroztunk le. Újra rengeteg volt a szúnyog, ahogy levettem a sisakot, egy rögtön a szemembe szállt, egy másik pedig az arcomat csípte meg, amitől a fél arcom úgy feldagadt, hogy alig tudtam beszélni. Bizony, ez már Szibéria, a mocsárvilág, a szúnyogok hazája.

Megvacsoráztunk, majd következett a szokásos rituálé, helyet keresni a kajának valamelyik fán, távol a sátraktól, hogy a kajaszag ne vonzza oda a vadállatokat.


A benzinkút irodája. Egy hétig tart a műszak, utána egy hét pihenő következik


Kjubeme romjai


Gyönyörű ilyenkor a tajga


Ojmjakon, a világ leghidegebb települése


-71,2 fok


A kaland folytatódik! Magadan túra - 4. rész

Szóljon hozzá!

Ez az oldal cookie-kat használ. Ha az oldalon böngészik, akkor elfogadja, hogy az oldal cookie-k segítségét vegye igénybe. Bizonyos szolgáltatások eléréséhez szükséges lehet, hogy bizonyos személyes adataidat megadja. Az "ELFOGADOM" gomb megnyomásával nyilatkozik róla, hogy az oldal alján elérhető "Tájékoztató a személyes adatok kezeléséről és és jogi nyilatkozat" részben leírtakat megismerte és elfogadja.
További információkért kattintson ide. Elfogadom